A katonák gondolkodása érdekes erről. A budaörsi májusi kiállításon azt mondták, hogy ők nem szeretnék, ha a régi tankok eltűnnének. Háború esetén az ellenség kénytelen lenne számolni azzal, hogy van 40-50 darab T-72, amihez még lehet alkatrész, lőszer és kiképzett katona az országban. Az, hogy menyire hadrafoghatóak, elérhetőek már egy más kérdés, DE VAN, számolni kell vele. Ha azonban biztosan tudják, hogy nincs, mert kohóba löktük, eladtuk nekik, akkor csak a 44 leopárdok kell elintézni. Egy másik szempont a megtévesztés (NATO-ban nagyon szeretik, az orosz meg hagyományosan jó benne, mi miért hanyagolnánk?). Harcban a felderítés igyekszik kifürkészni az álcázott harckocsik helyét erdőben, TÁS-ban, mögöttes területeken. Fel is lehet deríteni, minden eszközt, de azonosítani már nehezebb. Ebből következőleg ha van plusz 40-50 harckocsi (meg 400-500 BTR, meg akármi ami páncélozott és valaha lőhetett), arra kénytelen tüzet tervezni, kénytelen azt megsemmisíteni. Nem kockáztathat, hogy messze az most működő harckocsi, vagy nem, egy 200 millió Ft-os páncéltörő rakéta elhasználására tökéletes. Ha valaki háborút tervez, a kevés és drága ATGM-et (magyarul IPR-t), precíziós gránátot vagy bombát ezek figyelembevételével kénytelen szám vetni.
Kicsit egyszerűen fogalmazva, lehet, hogy lesz egy új, fiatal és erős házőrző kutyánk, de azért az öreg, lassú és fogatlan elődjével együtt nagyobb elrettentő erőt képvisel, mint egyedül. Az, hogy etetni is kell az igaz, de vigasztaljon az, hogy most sem költünk már a T-72-re és még 12 mindig lő, állítólag a többi is kevés ráfordítással lövőképessé tehető.
Én megtartanám őket, had szerepeljen a környező országok felderítő nyilvántartásaiban.