Ezt a belorusz orosz viszonyt és belorusz gazdasági helyzetet nagyon jól összefoglalja ez a cikk amely a Mandínerben jelent meg.
"A költségvetés rendbetételének egyértelmű igénye mellett ezért büntetheti most Putyin Lukasenkát: az
„olajpiaci adómanőver” keretében történetesen épp 2024-ig 0 százalékra csökken majd a kőolajra vonatkozó exportvám, és ezzel párhuzamosan nő majd az exportált olaj ára – azaz pont az a vámtípus szűnik meg, amelynek elengedésével Oroszország lekenyerezte Belaruszt. Az eddig a világpiaci ár nagyjából 75 százalékáért importáló, majd teljes áron exportáló Belarusz 2024-ig minden árelőnyét elveszíti majd, kedvezményekért pedig nem Putyinhoz, hanem az orosz olajcégek profitéhes vezéreihez fordulhat,
akiket aligha fog meghatni a szláv testvériség pátosza.
A vámcsökkentés lépésenként éri majd el Belaruszt: 2020-ban a kormány körülbelül 420 millió dollárnyi kárral számol, amit nagyon szívesen kompenzáltatna Belarusz az oroszokkal – csak éppenséggel nincs rá jogcím, egy másik ország egy adónemének eltörléséért bajosan lehetne kártérítést követelni.
Belarusz ismét megtapasztalhatja a kiszolgáltatottság és az orosz lélegeztetőgépre kapcsolt gazdaság hátrányait, miközben Putyin jóindulatára apellál. Tovább nehezíti az ország helyzetét még két tényező: egyrészt az, hogy a belarusz exportcikkeket Oroszországon kívül nagyon nehéz eladni, így a nagy testvér részesedése a belarusz kereskedelemből tavaly 40,8 százalékos volt, ami 2018-hoz képest szűk 3 százalékpontos növekedés, míg az EU-s kereskedelem részaránya 4,4 százalékponttal csökkent, tavaly 26,1 százalékon állt. Az orosz-belarusz kereskedelmi mérleg ráadásul kilencmilliárd dolláros belarusz deficitet mutat (Lukasenka rosszallón ki is jelentette, hogy az Egyesült Államok és Kína között
„emiatt kereskedelmi háború van”), és az arány a belarusz rubel elértéktelenedésével mindinkább Oroszország javára változik, mert a Föderáció ragaszkodik ahhoz, hogy Belarusz dollárban kereskedjen velük. Másrészt pedig ott van az oroszok által épített asztraveci atomerőmű, amelynek az építésével ugyan késik az orosz fél, de a hitel visszafizetését nem engedi késleltetni, tovább rontva a belarusz költségvetés egyébként sem rózsás helyzetét.
Ilyen körülmények között ment Aljakszandr Lukasenka február 7-én Szocsiba, hogy Putyinnal tárgyaljon az olajhelyzetről. Eredményeket ott alig ért el, csak a tonnánként 12 dolláros, az olajcégeket illető tranzitdíjból kaphatott volna 2 dollár kedvezményt, amely nagyjából a vámmanőver miatti bevételkiesés tizedét kompenzálta volna. A tárgyalás terméketlensége nem is csoda, hiszen Lukasenka érvei kimerültek olyan történelmi finomságokban, mint hogy a szibériai olajmezők felderítésén nagy számban dolgoztak belarusz szakemberek, vagy hogy a Szovjetunió központi kormányzatának gondatlanságából bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa 80 százalékban a belarusz tagköztársaság területén okozott máig megmaradó károkat. Lukasenka már a karácsonyi rádióinterjúban utalt arra, hogy egyéb, eddig természetesnek vett kérdésekben, mint például a Belarusz területén fekvő két orosz katonai bázis díjmentes használatában is keményebb belarusz fellépésre lehet majd számítani – ugyanakkor saját méregfogát húzta ki, mikor
szenvedélyesen hitet tett amellett, hogy Belarusz soha nem fog majd úgy viselkedni Oroszországgal, mint Ukrajna.
„Ez teljességgel valószerűtlen és lehetetlen, ne is készítsenek ilyen terveket és ne írjanak erről” – fogalmazott az Ekho Moszkvinak, majd rúgott is egyet Ukrajnába, mikor a Krímmel kapcsolatban megkérdezte:
„hány ukrán halt meg ezért a szent, ahogy ők mondják, ukrán földért?”
Egyvalamivel azonban Lukasenka igencsak jót tett a belarusz ügynek: a jelenleg minimumkapacitáson üzemelő navapolacki olajfinomító feltöltésére 80 ezer tonna norvég olajat vásárolt, amit tankerrel hozatott be Litvánián keresztül, demonstrálva, hogy vannak alternatív olajforrásai, ha a vámmentes orosz naftánál drágábbak is. Az asztraveci erőmű miatt Belarusszal egyébként fasírtban lévő Litvánia meglátta a barátot az utált Oroszország alkalmi ellenségében: vezetői kijelentették, hogy Lettországgal karöltve tudnak segíteni Belarusznak az orosz függés csökkentésében. Lukasenka már régóta hangoztatja, hogy az Oroszországból importált olaj részarányát 30-40 százalékra kellene csökkenteni, 30 százalékot a balti államokon keresztül beszerezni, megint 30-at pedig Ukrajnán át. Ezt persze a maximum hárommillió tonnáról szóló litván ajánlattal aligha lehetne 2024-ig elérni, de az új szövetségesek puszta léte Lukasenka kezében önmagában is ütőkártya.
Annál is inkább, mert a világ más pontjairól legfeljebb szimbolikus támogatásra számíthat:
Az EU február közepén ismét meghosszabbította egy évvel a Belaruszra 2004-ben kivetett szankciókat,
melyet emberjogi hiányosságokkal indokolnak. Bár a szankciók névleg fegyverekre vonatkoznak, minden európai vállalatra hatalmas adminisztratív terhet rónak, aki Belarusszal kereskedni szeretne, így ellehetetlenítik a belaruszok EU-s piacszerzését. Az Egyesült Államok rafináltabb: bár a szankcióikat ők is fenntartották, 1994 óta először mégis Belaruszba látogatott az amerikai külügyminiszter. Mike Pompeo azt is megígérte, hogy hamarosan nagykövetet küldenek a 2008 óta ügyvivő által vezetett minszki nagykövetségükre, és persze felajánlotta, hogy ha kell, Belarusz gázszükségleteit teljes mértékben ki tudja elégíteni – csak éppen a drága palagázzal, és úgy, hogy Oroszország a földgáz ügyében egyébként sem csuklóztatja annyira Belaruszt, mert nem akar esélyt adni az amerikai konkurenciának.
Úgy látszik azonban, hogy a Norvégiához, Litvániához és az Egyesült Államokhoz való látszólagos közeledés, a Barátság olajvezeték fordított irányban, azaz importra történő használatának lehetősége és Belarusz több hónapos hajthatatlansága végül kompromisszumkészségre sarkallták az orosz elnököt: Igor Szecsin Rosznyefty-vezér minszki látogatása után
Putyin „váratlan ajánlattal” hívta fel Lukasenkát,
és hajlandónak mutatkozott 300 millió dollár kompenzáció megfizetésére – persze a híresztelések szerint csakis egy klasszikus posztszovjet hűségeskü után, melynek keretében a Rosznyefty többségi részesedést kaphat a maziri olajfinomítóban. Ez megnyitná az utat a helyzet hosszútávú rendezése előtt is, hiszen az politikailag könnyebben megvalósítható, hogy a Rosznyefty egy saját tulajdonú finomítójába szállítson kedvezményes árú olajat, mint az, hogy Belarusz különösebb indok nélkül kedvezményt kapjon az exportárból. A költségvetés lehetőségeit azonban a belarusz vezetés nem hagyja csak az oroszok kegyétől függeni, az első népszerűtlen lépést máris megtették: a jövedéki adó bizonyos esetekre vonatkozó megnégyszerezésével annyira megdrágították az üzemanyag-importot, hogy március 1-től egyáltalán nem rentábilis a benzinkutak számára a két belarusz finomítón kívül máshonnan beszerezni a benzint és a gázolajat, bármennyit is dráguljon az üzemanyag az orosz vámmanőver következtében.
Putyin Szocsiban vízben főtt hajdinakásával várta Lukasenkát, tudván, hogy a belarusz tejben főzve szereti.
„Próbálja meg, ízleni fog” – kínálta partnerének, nyilván nem minden metaforikus él nélkül. Most, hogy Oroszország diétára fogta szeretve bántott kistestvérének költségvetését, a Belarusz szuverenitását kivívó és az ország védjegyévé vált elnöknek ismét meg kell tanulnia: a jóindulat nem geopolitikai kategória – vagy ha véletlenül igen, akkor sem sokáig."