Síita pártok és Hazaradzsat az 1980-as évek Afganisztánjában (VIII.)
A politikai rendszer lassú kialakulása, a Hizb-i Wahdat születése
Hizb-i Wahdat logo
A különböző szervezetek politikai vezetői fokozatosan felismerték, hogy a harcok és a frakcionalizmus milyen károkat okoz a képüknek otthon és külföldön. Az 1980-as évek eleje óta számos kísérlet történt arra, hogy megállapodásra jussanak egy egységes szervezet vagy legalább szövetség létrehozása érdekében. Azonban több, Iránban létrejött szövetség nem hozott eredményt a helyszínen. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a politikai vezetők által az egyesítés vagy a koalíció megkötésének sürgőssége nem feltétlenül volt releváns a kölcsönösen ellenséges parancsnokok helyi helyzetével kapcsolatban, tekintettel a területi ellenőrzésük és személyes hatáskörük miatt. A belharc visszaszorítására irányuló fontos kezdeményezés az iráni városban történt. Qom 1985 tavaszán, amikor a konfliktusban érintett szervezetek vezetői tűzszünetet hirdettek, és békebizottságot neveztek ki a régió minden részébe.
A bizottság, beleértve az összes szervezet vezető képviselőit és a független ulemát, a régió minden részébe elutazott, bár Samangan Darra-ye Suf kerületére összpontosított, ahol Harakat és Nasr az egyik legtartósabb konfliktusban vesz részt. Ennek eredményeként a kerületben lévő szervezetek helyi parancsnokait meggyőzték arról, hogy vállalják a tűzszünetet és az ulema független tanácsának létrehozását, amely biztosítja a megállapodások végrehajtását és megakadályozza a jövőbeni konfliktusok kirobbanását. A megállapodás előírta a harcosok visszatérését a bázisukra, a kormány elleni küzdelem és a kerület igazgatásának jobb összehangolását, valamint a milícia erőinek kivonását a madrászokból és más nyilvános helyekrõl. A bizottság Parwan, Ghazni és Wardak tartományokba is elutazott, ahol hasonló megállapodásokat kötött, amelyeket az ulema helyi független tanácsának kellett végrehajtania. A kísérlet azonban hibás volt, és a fegyverszünet nem tartott sokáig. A tárgyalások nem hozhattak volna tartós békét, ha nem hoztak volna létre szilárd keretet, amely minden érintett számára jövőképet kínál a befogadó politikai rendszerről, és lehetővé teszi számukra, hogy legyőzzék kölcsönös bizalmatlanságukat. Az ulema független ülései nem tudták érvényesíteni döntéseiket, és a különböző régiók, melyeket a bizalmatlanság uralt és az ellenségeskedések hosszú története terhelt, ismét erőszakba torkolltak. Sok parancsnok még mindig abban reménykedett, hogy katonailag legyőzi ellenfeleit. Érdekes, hogy a Sura, amely még mindig a Nawur és a Bamijan tartományi háború kulcsfontosságú fele volt, nem szerepelt a békeszerződésekben, ez a tény feltehetően azt tükrözi, hogy az iráni aggodalom a béke biztosításában csak a khomeinista mozgalmon belül van (Dawlatabadi 1999: 220- 238). Annak ellenére, hogy a helyszínen továbbra is kudarcot vallottak, az iráni vezetők vitát folytattak a szövetségekről és az egyesítésről. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye a Shura-ye Iatelaf-e Islami Afganisztán megalkotása volt
(Afganisztán Iszlám Szövetségének Tanácsa) 1987 júliusában Teheránban. Legalább ezen a ponton a frakciókra bomlott khomeinista vezetők kielégítő megállapodást kötöttek a hatalommegosztásról az iráni közvetítésnek köszönhetően. Az iráni tisztviselők támogatását élvezve a Szövetségnek sikerült koherensebb és következetesebb álláspontot képviselnie a legfontosabb országos kérdésekben. A szervezetek hatékonyabb koordinációját politikai szinten hozták létre. A legfontosabb politikai döntéseket a szövetség központi bizottsága hozta meg, és a különböző szervezetek által kinevezett szóvivő jelentette be három hónapos rotáció alapján.
Annak ellenére, hogy az afganisztáni Shura-ye Iatelaf-e Islami lépés volt a jó irányba, számos hibája is volt. Kizárta a nem-khomeinista csoportokat, és közvetlenül iráni befolyás alá került, ami korlátozta függetlenségét. A legfontosabb, hogy politikai szinten elért sikerei ellenére a szövetség nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet megfékezni a frakcionalizmust és a belharcokat. E cél elérése érdekében számos, a régióban tevékenykedő vezető együttes erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy túllépjenek a szövetség képletén. Míg az iráni hatóságok és politikai vezetők külföldön elsősorban egy politikai szövetséget támogattak, hogy reagáljanak a térség gyors politikai fejleményeire, a helyben zajló harcok és ellenségeskedések a radikálisabb egyesítési folyamat felé tolták a napirendet. Az új helyzet, amelyet az 1989-es szovjet kivonás teremtett, világossá tette annak szükségességét, hogy a hazarák kollektív hangja szerepet játsszon egy esetleges háború utáni rendezésben, ezáltal megerősítve az egyetlen párt megalakulásának indokait. Annak ellenére, hogy a folyamatot nagyrészt a Nasr és Pasdaran vezette, más frakciók is helyet kaptak. A két szervezet vezetőinek közgyűlése Ghor La’al kerületében 1988 szeptemberében úgy döntött, hogy egyesül egy szervezetbe, és folytatja a tárgyalásokat és más szervezetek bevonását. Ezt számos kongresszus követte Hazaradzsat különböző részein, amelyek célja, hogy minden szervezet politikai és katonai parancsnokait bevonják a vitába arról, hogy sürgősen össze kell egyesíteni az összes frakciót egyetlen párttá. Segített az is, hogy az évekig tartó harcok azt bizonyították, hogy a katonai győzelmek nem érhetők el. Párhuzamos megbeszélések A régió számos kerülete regionális kongresszust tartott Bamijanban, amelyen bejelentették a Hizb-e Wahdat-e Islami Afghanistan, (Afganisztán Iszlám Egység Pártja) megalakulását 1989 közepén. (Bamijan első tartományi székhelyként 1988 augusztusában került az afgán mudzsahedin kezére)
Hazaradzsatban egyetlen párt megalakulása volt az első nagy lépés a hatékony politikai rendszer kialakítása felé Hazaradzsat számára. Habár a Wahdatot általában pártként írják le, és valóban annak is nevezik, a Hazaradzsatban működő összes politikai csoportot, ideértve a korábban kizárt Surát és Harakatot is, ide kellett érteni, a közös napirend és az elfogadott „játékszabályok” alapján. Egy működő, egész afgán politikai rendszer hiányában ezért Wahdat a Hazaradzsat politikai rendszerévé vált. Bár megvoltak a maga hibái, néhány évig legalább békét és stabilitást hozott Hazaradzsatnak. Az évtizedes belharcoknak 26 ezren estek áldozatul, többen mint a szovjetek és a marxista kormányzat ellen vívott harcokban elesettek száma.
A politikai rendszer lassú kialakulása, a Hizb-i Wahdat születése
A különböző szervezetek politikai vezetői fokozatosan felismerték, hogy a harcok és a frakcionalizmus milyen károkat okoz a képüknek otthon és külföldön. Az 1980-as évek eleje óta számos kísérlet történt arra, hogy megállapodásra jussanak egy egységes szervezet vagy legalább szövetség létrehozása érdekében. Azonban több, Iránban létrejött szövetség nem hozott eredményt a helyszínen. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a politikai vezetők által az egyesítés vagy a koalíció megkötésének sürgőssége nem feltétlenül volt releváns a kölcsönösen ellenséges parancsnokok helyi helyzetével kapcsolatban, tekintettel a területi ellenőrzésük és személyes hatáskörük miatt. A belharc visszaszorítására irányuló fontos kezdeményezés az iráni városban történt. Qom 1985 tavaszán, amikor a konfliktusban érintett szervezetek vezetői tűzszünetet hirdettek, és békebizottságot neveztek ki a régió minden részébe.
A bizottság, beleértve az összes szervezet vezető képviselőit és a független ulemát, a régió minden részébe elutazott, bár Samangan Darra-ye Suf kerületére összpontosított, ahol Harakat és Nasr az egyik legtartósabb konfliktusban vesz részt. Ennek eredményeként a kerületben lévő szervezetek helyi parancsnokait meggyőzték arról, hogy vállalják a tűzszünetet és az ulema független tanácsának létrehozását, amely biztosítja a megállapodások végrehajtását és megakadályozza a jövőbeni konfliktusok kirobbanását. A megállapodás előírta a harcosok visszatérését a bázisukra, a kormány elleni küzdelem és a kerület igazgatásának jobb összehangolását, valamint a milícia erőinek kivonását a madrászokból és más nyilvános helyekrõl. A bizottság Parwan, Ghazni és Wardak tartományokba is elutazott, ahol hasonló megállapodásokat kötött, amelyeket az ulema helyi független tanácsának kellett végrehajtania. A kísérlet azonban hibás volt, és a fegyverszünet nem tartott sokáig. A tárgyalások nem hozhattak volna tartós békét, ha nem hoztak volna létre szilárd keretet, amely minden érintett számára jövőképet kínál a befogadó politikai rendszerről, és lehetővé teszi számukra, hogy legyőzzék kölcsönös bizalmatlanságukat. Az ulema független ülései nem tudták érvényesíteni döntéseiket, és a különböző régiók, melyeket a bizalmatlanság uralt és az ellenségeskedések hosszú története terhelt, ismét erőszakba torkolltak. Sok parancsnok még mindig abban reménykedett, hogy katonailag legyőzi ellenfeleit. Érdekes, hogy a Sura, amely még mindig a Nawur és a Bamijan tartományi háború kulcsfontosságú fele volt, nem szerepelt a békeszerződésekben, ez a tény feltehetően azt tükrözi, hogy az iráni aggodalom a béke biztosításában csak a khomeinista mozgalmon belül van (Dawlatabadi 1999: 220- 238). Annak ellenére, hogy a helyszínen továbbra is kudarcot vallottak, az iráni vezetők vitát folytattak a szövetségekről és az egyesítésről. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye a Shura-ye Iatelaf-e Islami Afganisztán megalkotása volt
(Afganisztán Iszlám Szövetségének Tanácsa) 1987 júliusában Teheránban. Legalább ezen a ponton a frakciókra bomlott khomeinista vezetők kielégítő megállapodást kötöttek a hatalommegosztásról az iráni közvetítésnek köszönhetően. Az iráni tisztviselők támogatását élvezve a Szövetségnek sikerült koherensebb és következetesebb álláspontot képviselnie a legfontosabb országos kérdésekben. A szervezetek hatékonyabb koordinációját politikai szinten hozták létre. A legfontosabb politikai döntéseket a szövetség központi bizottsága hozta meg, és a különböző szervezetek által kinevezett szóvivő jelentette be három hónapos rotáció alapján.
Annak ellenére, hogy az afganisztáni Shura-ye Iatelaf-e Islami lépés volt a jó irányba, számos hibája is volt. Kizárta a nem-khomeinista csoportokat, és közvetlenül iráni befolyás alá került, ami korlátozta függetlenségét. A legfontosabb, hogy politikai szinten elért sikerei ellenére a szövetség nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet megfékezni a frakcionalizmust és a belharcokat. E cél elérése érdekében számos, a régióban tevékenykedő vezető együttes erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy túllépjenek a szövetség képletén. Míg az iráni hatóságok és politikai vezetők külföldön elsősorban egy politikai szövetséget támogattak, hogy reagáljanak a térség gyors politikai fejleményeire, a helyben zajló harcok és ellenségeskedések a radikálisabb egyesítési folyamat felé tolták a napirendet. Az új helyzet, amelyet az 1989-es szovjet kivonás teremtett, világossá tette annak szükségességét, hogy a hazarák kollektív hangja szerepet játsszon egy esetleges háború utáni rendezésben, ezáltal megerősítve az egyetlen párt megalakulásának indokait. Annak ellenére, hogy a folyamatot nagyrészt a Nasr és Pasdaran vezette, más frakciók is helyet kaptak. A két szervezet vezetőinek közgyűlése Ghor La’al kerületében 1988 szeptemberében úgy döntött, hogy egyesül egy szervezetbe, és folytatja a tárgyalásokat és más szervezetek bevonását. Ezt számos kongresszus követte Hazaradzsat különböző részein, amelyek célja, hogy minden szervezet politikai és katonai parancsnokait bevonják a vitába arról, hogy sürgősen össze kell egyesíteni az összes frakciót egyetlen párttá. Segített az is, hogy az évekig tartó harcok azt bizonyították, hogy a katonai győzelmek nem érhetők el. Párhuzamos megbeszélések A régió számos kerülete regionális kongresszust tartott Bamijanban, amelyen bejelentették a Hizb-e Wahdat-e Islami Afghanistan, (Afganisztán Iszlám Egység Pártja) megalakulását 1989 közepén. (Bamijan első tartományi székhelyként 1988 augusztusában került az afgán mudzsahedin kezére)
Hazaradzsatban egyetlen párt megalakulása volt az első nagy lépés a hatékony politikai rendszer kialakítása felé Hazaradzsat számára. Habár a Wahdatot általában pártként írják le, és valóban annak is nevezik, a Hazaradzsatban működő összes politikai csoportot, ideértve a korábban kizárt Surát és Harakatot is, ide kellett érteni, a közös napirend és az elfogadott „játékszabályok” alapján. Egy működő, egész afgán politikai rendszer hiányában ezért Wahdat a Hazaradzsat politikai rendszerévé vált. Bár megvoltak a maga hibái, néhány évig legalább békét és stabilitást hozott Hazaradzsatnak. Az évtizedes belharcoknak 26 ezren estek áldozatul, többen mint a szovjetek és a marxista kormányzat ellen vívott harcokban elesettek száma.
