1956 harceszközei és harci cselekményei
- Téma indítója tarzaan
- Indítva
T
Törölt tag 250805
Guest
'...a nap mar nem kel keleten fel.'
Dicsoseg a hosoknek!
Dicsoseg a hosoknek!
Mire bejárta a képe a világot, már halott volt a 15 éves lány.
1956 zsidó mártírja
1956 október utolsó napjaiban a romokban álló Pest közepén a világsajtó fotósai egy fiatal
lányt fotóztak. Egy komoly tekintetű, vörös hajú szeplős tinédzsert, aki pufajkát viselt és
géppisztolyt tartott a kezében.
Szeles Erika az egész világ számára az 1956-os forradalom szimbólumává vált.
Pedig mire képe bejárta világot, már nem is élt ez a nem mindennapi lány.
1941. január 6-án született Budapesten, egy kommunista zsidó családban.
Édesapját hároméves korában a németek elhurcolták egy koncentrációs táborba, ahol halálát lelte. Anyja ezután egyedül nevelte Erikát, és látástól vakulásig dolgozott. A kislány a sok egyedüllét hatására zárkózottá vált, osztálytársai különcnek és „kiváltságosnak” tartották, mert a Red Barnet Alapítvány elvitte Dániába három hónapra, hogy a háború után elszegényedett családok gyerekeit így segítsék.
Mire hazatért, már alapfokon beszélt dánul, és úttörővasutasnak állt, majd szakácsnövendékként kezdett dolgozni a Béke Szállóban. Sokat volt felnőttek közt, ezért a korához képest komolyabb kérdésekben is állást tudott foglalni. Bejáratos volt anyai nagybátyja, Bondi Endre (karmester, zeneszerző, író) irodalmi klubjában, ahol rendre vitába szállt a Petőfi Körben elhangzottakkal. Hitt a demokratikus eszmékben, remélte a megújulást, és bár anyja elkötelezett kommunista volt, Erika az antikommunista oldalra állt idősebb barátai hatására.
Mikor a forradalom kitört, a szakácsnövendék lány lecserélte kötényét pufajkára, és beállt a felkelők csoportjába. Megtanulta a géppisztolyt használni, mert harcolni akart. Október legvégén találkozott a dán fotóriporterrel, Vagn Hansennel, aki meggyőzte, hogy álljon neki modellt képeihez. A dánon kívül ugyanazon a napon még több fotós készített róla felvételeket. Mindenkit letaglózott a szép és komoly tekintetű lány a romok közepén, aki harcos amazonként küzdött a felszabadulásért.
A fotók elkészülte után barátai meggyőzték, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy harcosként vegyen részt a forradalomban, ezért beállt a Vöröskereszthez nővérnek. 1956. november 8-án egy barátjával otthona pincéjében szedték össze a lőszereket, mikor az anyja rájuk nyitott, és zokogva könyörgött lányának, hogy ne menjen harcolni. Erika azonban azt mondta, mennie kell segítenie a forradalomban megsérült katonáknak.
Ezzel elindult barátjával otthonról, és a Blaha Lujza tér környékén egy társához rohant, aki ott feküdt sebesülten a téren. Miközben lehajolt bajtársához, nyakon találta egy szovjet géppisztolyból származó lövedék. Erika azonnal meghalt, ott a helyszínen. Anyja kétségbeesetten kereste őt egész Budapesten. Csak néhány nap után mondták el neki barátai, hogy lánya meghalt. Szeles Erika 1956. november 8-án mindössze 15 éves volt. Anyja beleőrült lánya és férje elvesztésébe.
A dán Billed Bladet lap címlapfotója már addigra bejárta a világsajtót, amikor Erika már nem élt. Szépsége és a szemében tükröződő elszántságával azonban megbabonázta a dán és a világ fiataljait.
/Szemenyei-Kiss Tamas: 1956 didergo langjai/
1956 zsidó mártírja
1956 október utolsó napjaiban a romokban álló Pest közepén a világsajtó fotósai egy fiatal
lányt fotóztak. Egy komoly tekintetű, vörös hajú szeplős tinédzsert, aki pufajkát viselt és
géppisztolyt tartott a kezében.
Szeles Erika az egész világ számára az 1956-os forradalom szimbólumává vált.
Pedig mire képe bejárta világot, már nem is élt ez a nem mindennapi lány.
1941. január 6-án született Budapesten, egy kommunista zsidó családban.
Édesapját hároméves korában a németek elhurcolták egy koncentrációs táborba, ahol halálát lelte. Anyja ezután egyedül nevelte Erikát, és látástól vakulásig dolgozott. A kislány a sok egyedüllét hatására zárkózottá vált, osztálytársai különcnek és „kiváltságosnak” tartották, mert a Red Barnet Alapítvány elvitte Dániába három hónapra, hogy a háború után elszegényedett családok gyerekeit így segítsék.
Mire hazatért, már alapfokon beszélt dánul, és úttörővasutasnak állt, majd szakácsnövendékként kezdett dolgozni a Béke Szállóban. Sokat volt felnőttek közt, ezért a korához képest komolyabb kérdésekben is állást tudott foglalni. Bejáratos volt anyai nagybátyja, Bondi Endre (karmester, zeneszerző, író) irodalmi klubjában, ahol rendre vitába szállt a Petőfi Körben elhangzottakkal. Hitt a demokratikus eszmékben, remélte a megújulást, és bár anyja elkötelezett kommunista volt, Erika az antikommunista oldalra állt idősebb barátai hatására.
Mikor a forradalom kitört, a szakácsnövendék lány lecserélte kötényét pufajkára, és beállt a felkelők csoportjába. Megtanulta a géppisztolyt használni, mert harcolni akart. Október legvégén találkozott a dán fotóriporterrel, Vagn Hansennel, aki meggyőzte, hogy álljon neki modellt képeihez. A dánon kívül ugyanazon a napon még több fotós készített róla felvételeket. Mindenkit letaglózott a szép és komoly tekintetű lány a romok közepén, aki harcos amazonként küzdött a felszabadulásért.
A fotók elkészülte után barátai meggyőzték, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy harcosként vegyen részt a forradalomban, ezért beállt a Vöröskereszthez nővérnek. 1956. november 8-án egy barátjával otthona pincéjében szedték össze a lőszereket, mikor az anyja rájuk nyitott, és zokogva könyörgött lányának, hogy ne menjen harcolni. Erika azonban azt mondta, mennie kell segítenie a forradalomban megsérült katonáknak.
Ezzel elindult barátjával otthonról, és a Blaha Lujza tér környékén egy társához rohant, aki ott feküdt sebesülten a téren. Miközben lehajolt bajtársához, nyakon találta egy szovjet géppisztolyból származó lövedék. Erika azonnal meghalt, ott a helyszínen. Anyja kétségbeesetten kereste őt egész Budapesten. Csak néhány nap után mondták el neki barátai, hogy lánya meghalt. Szeles Erika 1956. november 8-án mindössze 15 éves volt. Anyja beleőrült lánya és férje elvesztésébe.
A dán Billed Bladet lap címlapfotója már addigra bejárta a világsajtót, amikor Erika már nem élt. Szépsége és a szemében tükröződő elszántságával azonban megbabonázta a dán és a világ fiataljait.
/Szemenyei-Kiss Tamas: 1956 didergo langjai/
A mosonmagyaróvári sortűz
69 esztendeje, 1956. október 26-án, Mosonmagyaróvárott, a határőrlaktanyánál gyilkos sortűz fogadta a forradalmat éltető békés tömeget. A mai napig nem tudni, hány áldozata volt a golyózápornak.
A mosonmagyaróvári sortűz híre, az itt készült fotók bejárták a világot. Európa országaiból anyagi támogatás érkezett Magyarországra, de amit az itteniek a legjobban vártak, a katonai és politikai segítség elmaradt.
Az alábbi történet elég brutális história ahhoz, hogy javasoljam: aki nehezen viseli az ilyesmit, ne olvassa tovább. Sajnos, ez is hozzátartozik a történelemhez...
1956. október 26-án reggel 8 óra táján a mosonmagyaróvári szakmunkásképző és néhány általános iskola diákjai az akadémia elé vonultak (a gimnázium épületét az iskolavezetés lezárta, onnan tanulót ki nem engedtek) és az előadásokra gyülekező diákokat csatlakozásra szólították fel. A nép az MDP székház elé vonult, ahonnan eltávolították a vörös csillagot. A tömegben általános iskolások tanáraikkal, gyerekes kismamák, vidékiek, a Mezőgépgyár és a MOFÉM gyár munkásai is voltak. Ezt követően értek a felvonulók a járásbíróság elé, ahol kiszabadították az ott őrzött hat-hét köztörvényes bűnözőt. Egy Ikarus autóbusz tetejéről kihirdették a kinyomtatott 14 pontba szedett követelésüket. Tovább haladva az 1848-as emlékműnél két nagy csoportra szakadtak szét a vonulók. Az egyik csoport a rendőrség épületéhez ment. Az épületről itt is leverték a vörös csillagot, több rendőr csatlakozott a tüntetőkhöz. Ezután a posta épületének érintésével a rádióállomáshoz mentek.
A másik csoport a DISZ-bizottsághoz vonult, onnan a Gyári úti rendőrőrs érintésével a Timföldgyárat és a Kötöttárugyárat vették célba, hogy azok dolgozóit is bevonják a felvonulásba. A továbbinduló tömeg a laktanyához vonult két úton, kisebb csoportokra szakadozva.
Mivel a laktanyában 8 vagon mennyiségű lőszer és robbanóanyag volt, ezért a határőrök azt a parancsot kapták a győri kerületparancsnokságtól, hogy akadályozzák meg a civilek behatolását, vagy robbantsák fel a lőszert. A laktanya vezetői az első megoldást választották. Dudás István százados, a laktanya parancsnoka 26-án a kora reggeli órákban a körlet védelmét a laktanyán kívül kialakította, így a laktanya előtti út használata korlátozva volt. A laktanya déli, északi, és nyugati oldalán géppuskafészkeket telepítettek. A keleti homlokzat előtt észak-déli irányban vezető út és a bekötőút kereszteződésében (a Határőr út 13. számú háznál) jobb- és baloldalt is géppuskafészkeket helyeztek el. Dudás a laktanya épületének parancsnokává Gyenes György főhadnagyot, míg a külső védelmi rendszerért felelős parancsnoknak Tóth Károly főhadnagyot nevezte ki.
A laktanya elé érkező fegyvertelen emberek nemzeti színű zászlókat lengettek, egyesek a Himnuszt, mások a Szózatot, a Kossuth-nótát énekelve haladtak, az élen állók követelték a vörös csillag leszedését a laktanyáról, és a néphez való csatlakozásra hívták a bent lévőket. Létszámukat 1000–2000 főre becsülték. A folyamatosan érkező tömeg az elsőket még előrébb nyomta. Egy tiszt a felvonulók elé ment, de a folyamatosan érkezők miatt állandó hátrálásra kényszerült. A géppuskafészektől kb. 25–30 méterre kézfeltartással megállította a tüntetőket. Látszólagos barátkozás kezdődött, de amikor a tömeg eleje úgy 15 méterre megközelítette a kaput, eldördült az első lövés.
Két vagy három sorozatot adtak le, melynek számos halálos, súlyosabb és könnyebb sebesült áldozata volt. Számukat az is növelte, hogy a laktanyaépület ablakaiból a sebesültek és a menekülők közé kézigránátokat hajigáltak.
Az életben maradt emberek - akik valamilyen fedezékbe tudtak menekülni - kirohantak a térre, és társaikat igyekeztek elsősegélyben részesíteni. A Főépítésvezetőség irodájából kötszert, vattát, és elsősegélyhez szükséges anyagokat küldtek a helyszínre, miközben az ott dolgozók odasiettek segíteni. Értesítették a mentőket, a sebesültek gyorsabb elszállításához az ÉPFU-t és a TEFU-t is odahívták. A téren maradt sebesült embereket még lovas szekéren is vitték a mosonmagyaróvári kórházba, majd amikor ott megteltek a kórtermek, Győrbe és a fővárosba is szállítottak meglőtteket.
Már a sortűz másnapján eltérő adatok láttak napvilágot. A megyei napilap 59 halottról számolt be, a Földes Gábor ellen indított perben, 1957-ben, az ügyész 104 áldozatot, a temetésről beszámoló Daily Mail 85 elhunytat és 230 sebesültet említett. Később több szemtanú 107 áldozatról beszélt. Pontos számokat a későbbi vizsgálatok sem tudtak megállapítani, egyrészt a források, másrészt az orvosi dokumentáció hiánya miatt.
A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. A város lakói a halottasházakba tódultak, hozzátartozóikat keresve. Többen bosszúra szomjazva a rendőrségtől és a honvédségtől próbáltak fegyvert szerezni, sikertelenül. A pattanásig feszült indulatokat tovább szította a városi hangosbeszélő is, amely a felvonulókat - s majdani áldozatokat - csőcseléknek titulálta, és őket nevezte meg a mészárlás, a sortűz előidézőiként.
A laktanya körül kora délután növekvő számú embertömeg gyülekezett, amely fegyver nélküli blokád alá vette a katonai tábort.
A sortűz borzalmas eredménye a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott lövetés miatt nyíltan Dudás István laktanyaparancsnok ellen fordult. A határőrszázados hivatalos megbeszélésre hivatkozva autóval elmenekült, katonáit cserbenhagyva Csehszlovákiába indult. A parancsnokságot Vági főhadnagy vette át, aki a fenyegetően gyülekező embertömeg láttán újabb védelmi intézkedéseket vezetett be.
Sípos Imre akadémiai hallgató távbeszélőn segítséget kért a Győri Nemzeti tanácstól. A Győri Nemzeti Tanács Földes Gábor vezette küldöttsége előtt a határőrök letették a fegyvert. A sorállomány a fegyvereket eldobálva elhagyta a laktanyát, mellettük a tömeg betódult és megszállta a körleteket.
Megtalálták egy fiúáldozat elrejtett holttestét, amelyre a felzaklatott tömeg dühe a sortűz elrendelőit keresve az összegyűjtött határőrtisztek ellen fordult. Vági, Gyenes és Stefkó főhadnagyokat, és Máthé hadnagyot elfogták és megverték. Földesék igyekeztek mindannyiukat megmenteni, de sikertelenül.
Gyenest meglincselték, a kórházba beszállítás után belehalt a sebesüléseibe. Vági főhadnagyot és Máthé hadnagyot elvitték a tanácsházára Földesék.
Még 26-án a délutáni órákban megalakult a Mosonmagyaróvári Ideiglenes Városi Nemzeti Tanács, valamint a Katonai Tanács. A fegyveres nemzetőrség megalakításával Babán Mihályt bízták meg.
Október 27-én Mosonmagyaróvár utcáin újból összeverődött a tömeg. Mind többen mentek ismét a tanácsháza elé, ahol újfent a határőrtisztek kiadását követelték. A tanácsházát védő katonák nem tudták a tömeget feltartóztatni, a benyomuló emberek elől Vági főhadnagy egy belső udvarra néző ablakon kivetette magát. Halálát vagy az esés okozta, vagy a tömeg verte agyon. Amikor megtudták, hogy Stefkó főhadnagyot a kórházban ápolják, az épület elé vonultak, és követelték a tiszt kiadását. A tömeg behatolt az őrzött kórterembe, a hordágyon fekvő Stefkót kivitték, meglincselték, és az evangélikus templom melletti fára felakasztották.
A sortűz mosonmagyaróvári áldozatait nagy részvét mellett, október 28-án temették el, a város két temetőjében.
/Paprika Blog/
69 esztendeje, 1956. október 26-án, Mosonmagyaróvárott, a határőrlaktanyánál gyilkos sortűz fogadta a forradalmat éltető békés tömeget. A mai napig nem tudni, hány áldozata volt a golyózápornak.
A mosonmagyaróvári sortűz híre, az itt készült fotók bejárták a világot. Európa országaiból anyagi támogatás érkezett Magyarországra, de amit az itteniek a legjobban vártak, a katonai és politikai segítség elmaradt.
Az alábbi történet elég brutális história ahhoz, hogy javasoljam: aki nehezen viseli az ilyesmit, ne olvassa tovább. Sajnos, ez is hozzátartozik a történelemhez...
1956. október 26-án reggel 8 óra táján a mosonmagyaróvári szakmunkásképző és néhány általános iskola diákjai az akadémia elé vonultak (a gimnázium épületét az iskolavezetés lezárta, onnan tanulót ki nem engedtek) és az előadásokra gyülekező diákokat csatlakozásra szólították fel. A nép az MDP székház elé vonult, ahonnan eltávolították a vörös csillagot. A tömegben általános iskolások tanáraikkal, gyerekes kismamák, vidékiek, a Mezőgépgyár és a MOFÉM gyár munkásai is voltak. Ezt követően értek a felvonulók a járásbíróság elé, ahol kiszabadították az ott őrzött hat-hét köztörvényes bűnözőt. Egy Ikarus autóbusz tetejéről kihirdették a kinyomtatott 14 pontba szedett követelésüket. Tovább haladva az 1848-as emlékműnél két nagy csoportra szakadtak szét a vonulók. Az egyik csoport a rendőrség épületéhez ment. Az épületről itt is leverték a vörös csillagot, több rendőr csatlakozott a tüntetőkhöz. Ezután a posta épületének érintésével a rádióállomáshoz mentek.
A másik csoport a DISZ-bizottsághoz vonult, onnan a Gyári úti rendőrőrs érintésével a Timföldgyárat és a Kötöttárugyárat vették célba, hogy azok dolgozóit is bevonják a felvonulásba. A továbbinduló tömeg a laktanyához vonult két úton, kisebb csoportokra szakadozva.
Mivel a laktanyában 8 vagon mennyiségű lőszer és robbanóanyag volt, ezért a határőrök azt a parancsot kapták a győri kerületparancsnokságtól, hogy akadályozzák meg a civilek behatolását, vagy robbantsák fel a lőszert. A laktanya vezetői az első megoldást választották. Dudás István százados, a laktanya parancsnoka 26-án a kora reggeli órákban a körlet védelmét a laktanyán kívül kialakította, így a laktanya előtti út használata korlátozva volt. A laktanya déli, északi, és nyugati oldalán géppuskafészkeket telepítettek. A keleti homlokzat előtt észak-déli irányban vezető út és a bekötőút kereszteződésében (a Határőr út 13. számú háznál) jobb- és baloldalt is géppuskafészkeket helyeztek el. Dudás a laktanya épületének parancsnokává Gyenes György főhadnagyot, míg a külső védelmi rendszerért felelős parancsnoknak Tóth Károly főhadnagyot nevezte ki.
A laktanya elé érkező fegyvertelen emberek nemzeti színű zászlókat lengettek, egyesek a Himnuszt, mások a Szózatot, a Kossuth-nótát énekelve haladtak, az élen állók követelték a vörös csillag leszedését a laktanyáról, és a néphez való csatlakozásra hívták a bent lévőket. Létszámukat 1000–2000 főre becsülték. A folyamatosan érkező tömeg az elsőket még előrébb nyomta. Egy tiszt a felvonulók elé ment, de a folyamatosan érkezők miatt állandó hátrálásra kényszerült. A géppuskafészektől kb. 25–30 méterre kézfeltartással megállította a tüntetőket. Látszólagos barátkozás kezdődött, de amikor a tömeg eleje úgy 15 méterre megközelítette a kaput, eldördült az első lövés.
Két vagy három sorozatot adtak le, melynek számos halálos, súlyosabb és könnyebb sebesült áldozata volt. Számukat az is növelte, hogy a laktanyaépület ablakaiból a sebesültek és a menekülők közé kézigránátokat hajigáltak.
Az életben maradt emberek - akik valamilyen fedezékbe tudtak menekülni - kirohantak a térre, és társaikat igyekeztek elsősegélyben részesíteni. A Főépítésvezetőség irodájából kötszert, vattát, és elsősegélyhez szükséges anyagokat küldtek a helyszínre, miközben az ott dolgozók odasiettek segíteni. Értesítették a mentőket, a sebesültek gyorsabb elszállításához az ÉPFU-t és a TEFU-t is odahívták. A téren maradt sebesült embereket még lovas szekéren is vitték a mosonmagyaróvári kórházba, majd amikor ott megteltek a kórtermek, Győrbe és a fővárosba is szállítottak meglőtteket.
Már a sortűz másnapján eltérő adatok láttak napvilágot. A megyei napilap 59 halottról számolt be, a Földes Gábor ellen indított perben, 1957-ben, az ügyész 104 áldozatot, a temetésről beszámoló Daily Mail 85 elhunytat és 230 sebesültet említett. Később több szemtanú 107 áldozatról beszélt. Pontos számokat a későbbi vizsgálatok sem tudtak megállapítani, egyrészt a források, másrészt az orvosi dokumentáció hiánya miatt.
A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. A város lakói a halottasházakba tódultak, hozzátartozóikat keresve. Többen bosszúra szomjazva a rendőrségtől és a honvédségtől próbáltak fegyvert szerezni, sikertelenül. A pattanásig feszült indulatokat tovább szította a városi hangosbeszélő is, amely a felvonulókat - s majdani áldozatokat - csőcseléknek titulálta, és őket nevezte meg a mészárlás, a sortűz előidézőiként.
A laktanya körül kora délután növekvő számú embertömeg gyülekezett, amely fegyver nélküli blokád alá vette a katonai tábort.
A sortűz borzalmas eredménye a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott lövetés miatt nyíltan Dudás István laktanyaparancsnok ellen fordult. A határőrszázados hivatalos megbeszélésre hivatkozva autóval elmenekült, katonáit cserbenhagyva Csehszlovákiába indult. A parancsnokságot Vági főhadnagy vette át, aki a fenyegetően gyülekező embertömeg láttán újabb védelmi intézkedéseket vezetett be.
Sípos Imre akadémiai hallgató távbeszélőn segítséget kért a Győri Nemzeti tanácstól. A Győri Nemzeti Tanács Földes Gábor vezette küldöttsége előtt a határőrök letették a fegyvert. A sorállomány a fegyvereket eldobálva elhagyta a laktanyát, mellettük a tömeg betódult és megszállta a körleteket.
Megtalálták egy fiúáldozat elrejtett holttestét, amelyre a felzaklatott tömeg dühe a sortűz elrendelőit keresve az összegyűjtött határőrtisztek ellen fordult. Vági, Gyenes és Stefkó főhadnagyokat, és Máthé hadnagyot elfogták és megverték. Földesék igyekeztek mindannyiukat megmenteni, de sikertelenül.
Gyenest meglincselték, a kórházba beszállítás után belehalt a sebesüléseibe. Vági főhadnagyot és Máthé hadnagyot elvitték a tanácsházára Földesék.
Még 26-án a délutáni órákban megalakult a Mosonmagyaróvári Ideiglenes Városi Nemzeti Tanács, valamint a Katonai Tanács. A fegyveres nemzetőrség megalakításával Babán Mihályt bízták meg.
Október 27-én Mosonmagyaróvár utcáin újból összeverődött a tömeg. Mind többen mentek ismét a tanácsháza elé, ahol újfent a határőrtisztek kiadását követelték. A tanácsházát védő katonák nem tudták a tömeget feltartóztatni, a benyomuló emberek elől Vági főhadnagy egy belső udvarra néző ablakon kivetette magát. Halálát vagy az esés okozta, vagy a tömeg verte agyon. Amikor megtudták, hogy Stefkó főhadnagyot a kórházban ápolják, az épület elé vonultak, és követelték a tiszt kiadását. A tömeg behatolt az őrzött kórterembe, a hordágyon fekvő Stefkót kivitték, meglincselték, és az evangélikus templom melletti fára felakasztották.
A sortűz mosonmagyaróvári áldozatait nagy részvét mellett, október 28-án temették el, a város két temetőjében.
/Paprika Blog/
Micsoda vidám sztori így a reggelihez.Mire bejárta a képe a világot, már halott volt a 15 éves lány.
1956 zsidó mártírja
1956 október utolsó napjaiban a romokban álló Pest közepén a világsajtó fotósai egy fiatal
lányt fotóztak. Egy komoly tekintetű, vörös hajú szeplős tinédzsert, aki pufajkát viselt és
géppisztolyt tartott a kezében.
Szeles Erika az egész világ számára az 1956-os forradalom szimbólumává vált.
Pedig mire képe bejárta világot, már nem is élt ez a nem mindennapi lány.
1941. január 6-án született Budapesten, egy kommunista zsidó családban.
Édesapját hároméves korában a németek elhurcolták egy koncentrációs táborba, ahol halálát lelte. Anyja ezután egyedül nevelte Erikát, és látástól vakulásig dolgozott. A kislány a sok egyedüllét hatására zárkózottá vált, osztálytársai különcnek és „kiváltságosnak” tartották, mert a Red Barnet Alapítvány elvitte Dániába három hónapra, hogy a háború után elszegényedett családok gyerekeit így segítsék.
Mire hazatért, már alapfokon beszélt dánul, és úttörővasutasnak állt, majd szakácsnövendékként kezdett dolgozni a Béke Szállóban. Sokat volt felnőttek közt, ezért a korához képest komolyabb kérdésekben is állást tudott foglalni. Bejáratos volt anyai nagybátyja, Bondi Endre (karmester, zeneszerző, író) irodalmi klubjában, ahol rendre vitába szállt a Petőfi Körben elhangzottakkal. Hitt a demokratikus eszmékben, remélte a megújulást, és bár anyja elkötelezett kommunista volt, Erika az antikommunista oldalra állt idősebb barátai hatására.
Mikor a forradalom kitört, a szakácsnövendék lány lecserélte kötényét pufajkára, és beállt a felkelők csoportjába. Megtanulta a géppisztolyt használni, mert harcolni akart. Október legvégén találkozott a dán fotóriporterrel, Vagn Hansennel, aki meggyőzte, hogy álljon neki modellt képeihez. A dánon kívül ugyanazon a napon még több fotós készített róla felvételeket. Mindenkit letaglózott a szép és komoly tekintetű lány a romok közepén, aki harcos amazonként küzdött a felszabadulásért.
A fotók elkészülte után barátai meggyőzték, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy harcosként vegyen részt a forradalomban, ezért beállt a Vöröskereszthez nővérnek. 1956. november 8-án egy barátjával otthona pincéjében szedték össze a lőszereket, mikor az anyja rájuk nyitott, és zokogva könyörgött lányának, hogy ne menjen harcolni. Erika azonban azt mondta, mennie kell segítenie a forradalomban megsérült katonáknak.
Ezzel elindult barátjával otthonról, és a Blaha Lujza tér környékén egy társához rohant, aki ott feküdt sebesülten a téren. Miközben lehajolt bajtársához, nyakon találta egy szovjet géppisztolyból származó lövedék. Erika azonnal meghalt, ott a helyszínen. Anyja kétségbeesetten kereste őt egész Budapesten. Csak néhány nap után mondták el neki barátai, hogy lánya meghalt. Szeles Erika 1956. november 8-án mindössze 15 éves volt. Anyja beleőrült lánya és férje elvesztésébe.
A dán Billed Bladet lap címlapfotója már addigra bejárta a világsajtót, amikor Erika már nem élt. Szépsége és a szemében tükröződő elszántságával azonban megbabonázta a dán és a világ fiataljait.
/Szemenyei-Kiss Tamas: 1956 didergo langjai/
valoban nem.Micsoda vidám sztori így a reggelihez.
De talan aki elolvassa, az elgondolkodik par dolgon, hogy mennyire nem fekete-feher semmi sem.
Mennyire nem lehet tiszta lelkiismerettel megbelyegezni valakit, hogy mert te kommunista vagy, mert te zsido vagy, mert lany vagy, akarki vagy.
Hogy kinek, mennyire van joga megmondani, hogy te magyar vagy, te nem vagy magyar.
Kijelenteni, hogy folosleges volt, bele se kellett volna vagni, meg kellett volna adni magukat.
Így gondolni, kijelenteni lehet ilyet.
A magyar politika legmagasabb szintjein már minimum problèmás.
Utánna ezt megmagyarázni, hogy ez az ember ott harcolna a corvinközben a magyar miniszterelnökkel, az meg szánalmas.
Aki meg ezt beveszi, az elgondolkodtatna ha ezt az ellenoldalon mondta volna valaki, akkor is elhinnèk e.
Normál országban ez az ember már nem lehetne ott ahol van.
Dehát ez magyarisztán.
