hmmm....
Sz. Bíró Zoltán
A szélmalomharc vége?
Moszkva új FÁK-politikája
PUBLICISZTIKA - LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.
Az egykori szovjet belső periférián augusztus elejétől sorra lobbantak be a válságok. Oroszország azonban minden esetben távolságtartóan reagált. Az utóbbi néhány hónapban Moszkva feltűnés nélkül felülvizsgálta FÁK-térséggel kapcsolatos politikáját, és az a visszafogott magatartás, amelyet a közvetlen környezetében kialakuló válságokkal kapcsolatban tanúsít, jórészt ennek következménye.
Az első térségbeli válság az augusztus 9-én megtartott – és minden korábbinál durvábban elcsalt – belarusz elnökválasztás következményeként alakult ki. A választási eredmény meghamisítását el nem fogadó belaruszok azóta is tüntetnek, és az 1994 óta hatalmon lévő diktátor, Aljakszandr Lukasenka távozását követelik.
A következő krízis szeptember 27‑én kezdődött, amikor az azerbajdzsáni hadsereg – Törökország politikai és haditechnikai támogatását élvezve – átfogó támadást indított az örmények által még a kilencvenes évek első felében elfoglalt, jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah és a szomszédságában lévő hét azeri járás visszaszerzése érdekében.
Miközben még javában folyt a második karabahi háború, újabb válsággóc jött létre az egyik közép-ázsiai szovjet utódállamban, Kirgizsztánban. Itt az október 6-án megtartott parlamenti választások után fogyott el újra – az önállóvá vált ország történetében immár harmadszor – az ott élők türelme, és kergették el a választási csalásokért felelőssé tett kormányzatot. A heves utcai tüntetések nyomán előállt válságban előbb a miniszterelnök, majd a parlament elnöke, végül az ország államfője is lemondott. A kirgiz helyzet arra példa, hogy ahol nem sikerült a Szovjetunió felbomlását követően erős személyi hatalmat kiépíteni, ott gyakran a politikai intézmények maguk sem szilárdultak meg kellőképpen, hogy tekintélyüknél fogva ellenálljanak a válságoknak. Ezek a krízisbe sodródott államok – Azerbajdzsán kivételével – tagjai mind az Eurázsiai Gazdasági Uniónak, mind a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, vagyis Oroszország legközelebbi szövetségeseinek számítanak.
Ám az említettekkel nem ért véget a Moszkvának kellemetlen események sorozata. November 15-én a Moldovában megtartott elnökválasztás második fordulójában – szemben az Oroszország által támogatott addigi elnökkel – Maia Sandu győzött nagy fölénnyel, egy olyan politikus, aki minden jel szerint megpróbálja az országot Nyugat felé fordítani. Moldovában ugyan nyílt politikai válság egyelőre nem alakult ki, ám az új elnök beiktatása után könnyen megváltozhat a helyzet.
Kivétel nélkül olyan fejleményekről van szó, amelyek Moszkva térségbeli befolyásának csökkenését jelzik, miközben Oroszország – rá nem jellemző módon – feltűnően visszafogottan viselkedik. Belaruszban – túl azon, hogy Putyin már a válság korai szakaszában bejelentette, hogy ha szükségessé válik, kész rendfenntartó erőkkel a rendszer védelmére kelni – semmi érdemlegeset nem tett. Kisegítette ugyan Lukasenkát profi tévés propagandistákkal, de másfajta nyilvános segítséget nem adott. És bár nyilvánvalóan nem örülne, ha a belarusz autokrata uralmát utcai tiltakozássorozat, egy újabb „színes forradalom” döntené meg, úgy tűnik, látványosan mégse szeretne beavatkozni.
A teljes cikk a lényeggel itt, egy félperces reklám megtekintése után olvasható:
