Folyt. köv. holnap a légi háborúban északi oldalon kulcsszerepet játszó MiG-ekkel.
Vietnámi háború (1955.11.01. - 1975.04.30.)
- Téma indítója sulyid
- Indítva
ÉSZAK-VIETNÁMI MIG-EK
Az észak-vietnámi légierő 1955-ben jött létre, de komolyabb erőt képviselő harci gépek szolgálatba állítása csak 1964-től kezdődött, nem sokkal az amerikaiakkal vívott háborút kiszélesítő tonkini incidens előtt. A vadászrepülők nagyobb része a Szovjetunióból, kisebb része Kínából érkezett.
A harcok oroszlánrészét az alábbi géptípusokkal vívták (a hadrende állítás évével):
A vietnámi háborúban az alábbi vadászrepülő ezredek vettek részt (alakultszám/elnevezés/megalakulás/géptípusok):
A MiG-ek száma végig messze elmaradt a hadszíntéren lévő amerikai repülőgépek számától és a következőképp alakult az évek során:
A csöves és rakétás légvédelmi egységekhez hasonlóan a vadászrepülő egységek többsége is a stratégiai jelentőségű főváros (Hanoi) és a szovjet fegyverszállítások miatt szintén kiemelten védendő, a fővárostól mindössze 80km-re fekvő kikötőváros (Haifong) közelében települt. A kínai fegyverszállítások miatt a vasúti infrastruktúra egyes elemeinek (mint p. hidak) védelme is prioritást kapott, így a védett zóna a Hanoi-Haifong tengelyen túl korlátozott mértékben északi és déli irányba is kiterjedt.
Minden alkulatnak megvolt az állandó bázisa, de a jelentős amerikai mennyiségi és minőségi fölény illetve a MiG-ek szerény hatósugara miatt alkalmazott "üsd és fuss" taktika, a rendelkezésre álló gépek kis száma, valamint a reptereket érő amerikai légitámadások miatt a gépeket és az alakulatokat gyakran széttelepítették, áttelepítették vagy rotálták számos repülőtér között:
Az amerikaiakkal vívott légiharcok eredményének firtatásába inkább nem mennék bele, mert arra van rengeteg forrás. A vietnámiak természetesen azt állítják magukról, hogy több amerikai gépet lőttek le és kevesebb MiG-et vesztettek, mint amit az egyébként hitelesnek mondható és jól ismert amerikai források állítanak. Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van és gyanúm szerint azért inkább az amerikaiak számaihoz van közelebb. De ez persze semmit sem von le a észak-vietnámi pilóták körülményekhez képest remek helytállásából.
Az észak-vetnámi légierő szállító és futár feladatokat ellátó repülőgépei (An-2) alárendelt szerepet játszottak a harcokban, ezért viszonylag kevés, ámde annál kalandosabb akció fűződik a nevükhöz. Továbbá érkezett még néhány MiG-15UTI kiképzőgép illetve Il-28 közepes bombázó is, de ezek a harcokban nem vettek részt.
Az észak-vietnámi légierő 1955-ben jött létre, de komolyabb erőt képviselő harci gépek szolgálatba állítása csak 1964-től kezdődött, nem sokkal az amerikaiakkal vívott háborút kiszélesítő tonkini incidens előtt. A vadászrepülők nagyobb része a Szovjetunióból, kisebb része Kínából érkezett.
A harcok oroszlánrészét az alábbi géptípusokkal vívták (a hadrende állítás évével):
- MiG-17F - 1964 (ezek egy része kínai gyártású J-5)
- MiG-17PF - 1965
- MiG-19S - 1969 (ezek mindegyike kínai gyártású J-6)
- MiG-21F-13 - 1965
- MiG-21PF - 1966
- MiG-21PFM - 1968
- MiG-21MF - 1971 (a MiG-21bisz csak a háború után érkezett)
A vietnámi háborúban az alábbi vadászrepülő ezredek vettek részt (alakultszám/elnevezés/megalakulás/géptípusok):
- 921. "Sao Do" - 1964 - MiG-17, MiG-21
- 923. "Yen The" - 1965 - MiG-17
- 925. "Tay Son" - 1969 - MiG-19
- 927. "Lam Son" - 1972 - MiG-21
A MiG-ek száma végig messze elmaradt a hadszíntéren lévő amerikai repülőgépek számától és a következőképp alakult az évek során:
A csöves és rakétás légvédelmi egységekhez hasonlóan a vadászrepülő egységek többsége is a stratégiai jelentőségű főváros (Hanoi) és a szovjet fegyverszállítások miatt szintén kiemelten védendő, a fővárostól mindössze 80km-re fekvő kikötőváros (Haifong) közelében települt. A kínai fegyverszállítások miatt a vasúti infrastruktúra egyes elemeinek (mint p. hidak) védelme is prioritást kapott, így a védett zóna a Hanoi-Haifong tengelyen túl korlátozott mértékben északi és déli irányba is kiterjedt.
Minden alkulatnak megvolt az állandó bázisa, de a jelentős amerikai mennyiségi és minőségi fölény illetve a MiG-ek szerény hatósugara miatt alkalmazott "üsd és fuss" taktika, a rendelkezésre álló gépek kis száma, valamint a reptereket érő amerikai légitámadások miatt a gépeket és az alakulatokat gyakran széttelepítették, áttelepítették vagy rotálták számos repülőtér között:
Az amerikaiakkal vívott légiharcok eredményének firtatásába inkább nem mennék bele, mert arra van rengeteg forrás. A vietnámiak természetesen azt állítják magukról, hogy több amerikai gépet lőttek le és kevesebb MiG-et vesztettek, mint amit az egyébként hitelesnek mondható és jól ismert amerikai források állítanak. Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van és gyanúm szerint azért inkább az amerikaiak számaihoz van közelebb. De ez persze semmit sem von le a észak-vietnámi pilóták körülményekhez képest remek helytállásából.
Az észak-vetnámi légierő szállító és futár feladatokat ellátó repülőgépei (An-2) alárendelt szerepet játszottak a harcokban, ezért viszonylag kevés, ámde annál kalandosabb akció fűződik a nevükhöz. Továbbá érkezett még néhány MiG-15UTI kiképzőgép illetve Il-28 közepes bombázó is, de ezek a harcokban nem vettek részt.
És akkor jöjjön néhány gép/kép és a hozzájuk kapcsolódó történet a Vietnámi légi- és légvédelmi erők múzeumából.
A szabadtéri gyűjteményben a 923. "Yen The" vadászrepülő ezred két MiG-17F gépe is helyett kapott, amelyekhez egy nem mindennapi bevetés fűződik. A 2011 illetve a 2047 oldalszámú gépeken a vietnámi mérnökök és technikusok kialakítottak mindkét szárny alatt egy-egy kezdetleges fegyvertartót, amire egy 250 kg-os bombát függeszthettek (lásd a második képen).
1972 április 12.-én a két gép Le Xuan Di és Nguyen Van Bay pilótákkal a botkormánynál megtámadta a Tonkini-öbölben hajózó USS Oklahoma City cirkálót és USS Higbee rombolót. A cirkálóra dobott bombák a hajó közelében robbantak apróbb karcolásokat okozva. A rombolót azonban közvetlen bombatalálat érte, aminek következtében a hátsó 5-inches lövegtornya megsemmisült és négy tengerész is sérülést szenvedett. A II. világháború óta ez volt az első eset, hogy amerikai hadihajókat légitámadás ért.
A 2011 számú géphez ezt megelőzően egy USAF F-4C Phantom lelövése is fűződik, ezt Ngo Duc Mai érte el 1967 május 12.-én.
A szabadtéri gyűjteményben a 923. "Yen The" vadászrepülő ezred két MiG-17F gépe is helyett kapott, amelyekhez egy nem mindennapi bevetés fűződik. A 2011 illetve a 2047 oldalszámú gépeken a vietnámi mérnökök és technikusok kialakítottak mindkét szárny alatt egy-egy kezdetleges fegyvertartót, amire egy 250 kg-os bombát függeszthettek (lásd a második képen).
1972 április 12.-én a két gép Le Xuan Di és Nguyen Van Bay pilótákkal a botkormánynál megtámadta a Tonkini-öbölben hajózó USS Oklahoma City cirkálót és USS Higbee rombolót. A cirkálóra dobott bombák a hajó közelében robbantak apróbb karcolásokat okozva. A rombolót azonban közvetlen bombatalálat érte, aminek következtében a hátsó 5-inches lövegtornya megsemmisült és négy tengerész is sérülést szenvedett. A II. világháború óta ez volt az első eset, hogy amerikai hadihajókat légitámadás ért.
A 2011 számú géphez ezt megelőzően egy USAF F-4C Phantom lelövése is fűződik, ezt Ngo Duc Mai érte el 1967 május 12.-én.
A három típus közül az észak-vietnámi pilóták legkevésbé a MiG-19-est (pontosabban annak kínai klónját, a J-6-ost) kedvelték és ezzel érték el a legkevesebb légi győzelmet is. Ezt a típust csak a 925. "Tay Son" vadászrepülő ezred repülte, ami Hanoi-tól nyugatra települt a Yen Bai repülő téren. A pilótafülkéből viszonylag jó volt a kilátás, a 3db 30mm-es gépágyú jelentős tűzerőt képviselt, radarral azonban nem rendelkezett, légiharc-rakétát sem hordozhatott és a hatósugara is erősen korlátozott volt, különösen utánégetővel. A két hajtóműből eredő nagyobb karbantartásigénye miatt a műszakiak sem szerették. A múzeumban a 6058-as számú gép van kiállítva.
Az északiak legpotensebb típusa a MiG-21 volt, aminek 4 alváltozata (F-13, PF, PFM, MF) is részt vett a harcokban. Fontos megemlíteni, hogy a korai és a késői alváltozatok harcértéke között elég jelentős volt a különbség az utóbbiak javára.
A rekorder a már korábban említett, 14 légi győzelmes, 4324-es oldalszámú MiG-21PF a 921. "Sao Do" vadászrepülő ezredtől, ami a Hadtörténeti múzeum gyűjteményében található. A gépek orrára festett vörös csillagok száma mindig az adott gép által lelőtt ellenséges gépek összesített számára utal, amit általában több pilóta ért el, ugyanis egy adott géppel nem csak egy pilóta repült harci bevetést.
A múzeumban ebből a típusból három példány van kiállítva, amelyek mindegyike a Hanoi védelmét ellátó alakulatoknál szolgált a háború alatt.
4326-os oldalszámú MiG-21PF, amivel 13 légi győzelmet értek el a 921. "Sao Do" vadászrepülő ezred pilótái.
5020-as oldalszámú MiG-21PFM, ezzel a géppel 12 légi győzelmet értek el a 927. "Lam Son" vadászrepülő ezred pilótái. Ezt tetővel is védik az időjárástól.
5121-es oldalszámú MiG-21MF, amellyel 8 légi győzelmet értek el a 921. "Sao Do" vadászrepülő ezred pilótái. A későbbi vietnámi űrhajós, Pham Tuan is ezzel lőtt le egy amerikai B-52-est 1972 december 27.-én két infravörös vezérlésű K-13 rakéta indításával.
A rekorder a már korábban említett, 14 légi győzelmes, 4324-es oldalszámú MiG-21PF a 921. "Sao Do" vadászrepülő ezredtől, ami a Hadtörténeti múzeum gyűjteményében található. A gépek orrára festett vörös csillagok száma mindig az adott gép által lelőtt ellenséges gépek összesített számára utal, amit általában több pilóta ért el, ugyanis egy adott géppel nem csak egy pilóta repült harci bevetést.
A múzeumban ebből a típusból három példány van kiállítva, amelyek mindegyike a Hanoi védelmét ellátó alakulatoknál szolgált a háború alatt.
4326-os oldalszámú MiG-21PF, amivel 13 légi győzelmet értek el a 921. "Sao Do" vadászrepülő ezred pilótái.
5020-as oldalszámú MiG-21PFM, ezzel a géppel 12 légi győzelmet értek el a 927. "Lam Son" vadászrepülő ezred pilótái. Ezt tetővel is védik az időjárástól.
5121-es oldalszámú MiG-21MF, amellyel 8 légi győzelmet értek el a 921. "Sao Do" vadászrepülő ezred pilótái. A későbbi vietnámi űrhajós, Pham Tuan is ezzel lőtt le egy amerikai B-52-est 1972 december 27.-én két infravörös vezérlésű K-13 rakéta indításával.
A B-52 FELETTI GYŐZELEM MÚZEUMA
A kormányzati negyedtől nyugatra található ez a múzeum, amit a Linebacker II (1972 december) során lelőtt B-52-es roncsa és tematikája köré húztak fel. Idegenforgalmi szempontból ez sincs kifejezetten frekventált helyen, de jóval közelebb van a belvároshoz, mint a légi- és légvédelmi erők múzeuma, így viszonylag könnyen megközelíthető akár gyalog, akár busszal. A látogatók itt se tapossák egymást, pedig belépő nincs, igaz jegykezelő kartársnőkkel, meg hétköznap dologidőben úgy igazából senkivel sem sikerült a múzeum területén találkozni.
A gyűjtemény központ eleme az udvaron található, roncsokdarabokból összelegózott, a sárkányt tekintve nagyjából teljesnek mondható B-52-es bombázó. Körülötte a Linebacker II során Hanoi-t védő légvédelmi eszközök (csöves légvédelem, felderítő és tűzvezető radarok, Sz-75 légvédelmi rakéták, illetve egy szép állapotban megőrzött MiG-21-es) tekinthetők meg. A többi vietnámi múzeumban kiálltott eszközhöz hasonlóan ezeket is éles helyzetben vetették be 50 éve, most meg relatíve ép és szép állapotban megtapogathatod illetve megkopogtathatod a fémet. A B-52 roncs azért nincs annyira ép és szép állapotban, de a Boeing munkáját dícséri, hogy rakéta-találat, földbe csapódás és fél évszázad szabadtéri tárolás illetve monszun után még tartja magát a fém, a hajtómű egyes elemei pedig kifejezetten csillognak-villognak.
Az épületben található kétszintes kiállítás érdekes, ámde kommunista ideológiával erősen átitatott. Természetesen Ho apó örökérvényű bölcsességei sem maradhatnak el. A részben angol nyelvű tablókat és installációkat itt is a jól megszokott sztálinbarokk belsőépítészeti megoldások jellemzik. Ezek tényleg antikapitalisták, mert nem csak belépő, de shop sincs, pedig szívesen hazavinne valamit az ember emlékbe százezrekért vagy akár milliókért is (vietnámi dong-ban számolva, természetesen).
Beltéri kiállítás az elmaradhatatlan Ho apónak szentelt oltárral illetve az utcai szobrokon is gyakran visszaköszönő munkás-paraszt-katona szentháromságot ábrázoló térplasztikával.:
A kormányzati negyedtől nyugatra található ez a múzeum, amit a Linebacker II (1972 december) során lelőtt B-52-es roncsa és tematikája köré húztak fel. Idegenforgalmi szempontból ez sincs kifejezetten frekventált helyen, de jóval közelebb van a belvároshoz, mint a légi- és légvédelmi erők múzeuma, így viszonylag könnyen megközelíthető akár gyalog, akár busszal. A látogatók itt se tapossák egymást, pedig belépő nincs, igaz jegykezelő kartársnőkkel, meg hétköznap dologidőben úgy igazából senkivel sem sikerült a múzeum területén találkozni.
A gyűjtemény központ eleme az udvaron található, roncsokdarabokból összelegózott, a sárkányt tekintve nagyjából teljesnek mondható B-52-es bombázó. Körülötte a Linebacker II során Hanoi-t védő légvédelmi eszközök (csöves légvédelem, felderítő és tűzvezető radarok, Sz-75 légvédelmi rakéták, illetve egy szép állapotban megőrzött MiG-21-es) tekinthetők meg. A többi vietnámi múzeumban kiálltott eszközhöz hasonlóan ezeket is éles helyzetben vetették be 50 éve, most meg relatíve ép és szép állapotban megtapogathatod illetve megkopogtathatod a fémet. A B-52 roncs azért nincs annyira ép és szép állapotban, de a Boeing munkáját dícséri, hogy rakéta-találat, földbe csapódás és fél évszázad szabadtéri tárolás illetve monszun után még tartja magát a fém, a hajtómű egyes elemei pedig kifejezetten csillognak-villognak.
Az épületben található kétszintes kiállítás érdekes, ámde kommunista ideológiával erősen átitatott. Természetesen Ho apó örökérvényű bölcsességei sem maradhatnak el. A részben angol nyelvű tablókat és installációkat itt is a jól megszokott sztálinbarokk belsőépítészeti megoldások jellemzik. Ezek tényleg antikapitalisták, mert nem csak belépő, de shop sincs, pedig szívesen hazavinne valamit az ember emlékbe százezrekért vagy akár milliókért is (vietnámi dong-ban számolva, természetesen).
Beltéri kiállítás az elmaradhatatlan Ho apónak szentelt oltárral illetve az utcai szobrokon is gyakran visszaköszönő munkás-paraszt-katona szentháromságot ábrázoló térplasztikával.:
A múzeum fő attrakciója létségkívül az udvaron több darabból "rekonstruált" B-52 roncs. A pontos gépszámról illetve típusváltozatról a helyszínen nem találtam semmilyen információt, még az is lehet, hogy az installáció valójában több példányból lehett összeállítva, amelyek akár különböző változatúak is lehettek.
Szintén a múzeum gyűjteményét képezi az 5033-as oldalszámú MiG-21MF, amellyel a Hanoi-t védő 921. "Sao Do" vadászrepülő ezred pilótái 3 légi győzelmet értek el 1972-ben, mindegyiket F-4 Phantom ellenében:
A múzeumban természetesen a földi telepítésű légvédelem eszközei is ki vannak állítva: a csöves légvédelem számos eszköze, radarok illetve rakéták. Ezek Észak-Vietnám védelmében betöltött szerepét külön ki kell emelni, ugyanis az amerikai harci veszteségek 60%-át a csöves légvédelemi eszközök, 30%-át légvédelmi rakéták okozták, míg a MiG-ekre csak 10% jutott.
P-35 korai előrejelző lokátor, ami a Linebacker II alatt a Hanoi védelmét ellátó 291. radar ezred 45. századához tartozott:
A 261. légvédelmi rakéta ezred 59. osztályához tartozó Sz-75 indítóállvány rakétával (a képen a közelebbi), amellyel 1972 december 18.-án Hanoi felett egy B-52-est sikerült lelőni, vietnámi állítás szerint.
A 285. légvédelmi rakéta ezred 72. osztályához tartozó Sz-75 rakétaindító állvány, amely szintén egy B-52-est lőtt le Hanoi felett 1972 december 27.-én, természetesen ezt is vietnámi állítás szerint.
P-35 korai előrejelző lokátor, ami a Linebacker II alatt a Hanoi védelmét ellátó 291. radar ezred 45. századához tartozott:
A 261. légvédelmi rakéta ezred 59. osztályához tartozó Sz-75 indítóállvány rakétával (a képen a közelebbi), amellyel 1972 december 18.-án Hanoi felett egy B-52-est sikerült lelőni, vietnámi állítás szerint.
A 285. légvédelmi rakéta ezred 72. osztályához tartozó Sz-75 rakétaindító állvány, amely szintén egy B-52-est lőtt le Hanoi felett 1972 december 27.-én, természetesen ezt is vietnámi állítás szerint.
B-52 TÓ
A B-52 feletti győzelem múzeumához első ránézésre közel található, a valóságban viszont elég hosszú és kacskaringós gyalogút vezet ide, még helyi viszonyok között is meglehetősen színes-szagosnak illetve harmadik világbelinek mondható szűk sikátorokon keresztül. A környéken sok a zsákutca illetve több tó is akad útközben, de csak az egyikben úszkál nehézbombázó, ezért a szokásosnál körülményesebb odatalálni, de Google Maps-el nincs lehetetlen.
Az attrakció nagyjából annyi, hogy 1972 decemberében, a Linebacker II során a vietnámi légvédelem által lelőtt egyik B-52-es roncsa egy házak között megbújó kis tóba zuhant és azóta is ott van. A roncs a fél évszázados koszosvizes áztatás ellenére meglepően jó állapotban van, került mellé vörösre festett szocialista betonemlékmű illetve emléktábla is. Azt nem tudom, hogy volt-e valaha terv a kiemelésére, mindenesetre a szűk utcák miatt a helyszín jelenleg mobildaruval nem közelíthető meg, úgyhogy most már valószínű, hogy ott is marad, amíg meg nem eszi az enyészet. Az állapota alapján még 50 évet simán jósolok neki.
A tó partján élénk piaci illetve kávéházi életet élnek a helyiek. A látottak alapján kevés külföldi kalandozhat a mély-ázsiai dzsumbuj belsejébe, de nem mondanám, hogy veszélyes a környék, hisz mégiscsak egy kommunista rendőrállamban járunk. A vietnámiak kedvesek mint mindig, de ez a városrész már tényleg India vagy Afrika nyomorúságosabb részeit idézi.
A B-52 feletti győzelem múzeumához első ránézésre közel található, a valóságban viszont elég hosszú és kacskaringós gyalogút vezet ide, még helyi viszonyok között is meglehetősen színes-szagosnak illetve harmadik világbelinek mondható szűk sikátorokon keresztül. A környéken sok a zsákutca illetve több tó is akad útközben, de csak az egyikben úszkál nehézbombázó, ezért a szokásosnál körülményesebb odatalálni, de Google Maps-el nincs lehetetlen.
Az attrakció nagyjából annyi, hogy 1972 decemberében, a Linebacker II során a vietnámi légvédelem által lelőtt egyik B-52-es roncsa egy házak között megbújó kis tóba zuhant és azóta is ott van. A roncs a fél évszázados koszosvizes áztatás ellenére meglepően jó állapotban van, került mellé vörösre festett szocialista betonemlékmű illetve emléktábla is. Azt nem tudom, hogy volt-e valaha terv a kiemelésére, mindenesetre a szűk utcák miatt a helyszín jelenleg mobildaruval nem közelíthető meg, úgyhogy most már valószínű, hogy ott is marad, amíg meg nem eszi az enyészet. Az állapota alapján még 50 évet simán jósolok neki.
A tó partján élénk piaci illetve kávéházi életet élnek a helyiek. A látottak alapján kevés külföldi kalandozhat a mély-ázsiai dzsumbuj belsejébe, de nem mondanám, hogy veszélyes a környék, hisz mégiscsak egy kommunista rendőrállamban járunk. A vietnámiak kedvesek mint mindig, de ez a városrész már tényleg India vagy Afrika nyomorúságosabb részeit idézi.
Hanoi-on kívül nem jártam, csak a külvárosi részeken. Tokkal-vonóval 5 napot töltöttünk az országban és a közlekedési infrastruktúra fejletlensége miatt a magyar, de még a balkáni viszonyokhoz képest is felfoghatatlan ideig tart bárhova eljutni. Az országos vasúti fővonalként emlegetett Hanoi-Saigon viszonylat járatsűrűsége, kapacitása és állapota a legnyomorúságosabb MÁV-os mellékvonalat is messze alulmúlja. Az a vonatút egyébként egy 2 napos, 1700 km-es kaland lenne (35 km/h átlagsebesség), a távolsághoz képest magyar pénztárcákhoz mérve is szerény összegért. Vietnám szegény ország, ezért igaz rá a mondás, miszerint ha pénzed nincs, akkor az időddel fizetsz...
Ha európai sztenderdek szerinti értelmes időn belül több várost is be szeretnél járni, akkor szerintem a Hanoi-Saigon belföldi repülőút az egyetlen észszerú opció. A háborús gyűjtemények többsége Hanoi-ban van, Saigon-ban a kínálat e tekintetben szerényebb, illetve van még egy-két kisebb múzeum vidéken a nagyobb katonai bázisok mellett, de azok gyűjteménye össze sem hasonlítható a fővárosi intézményekével.
A most Ho Si Minh Város néven futó egykori déli fővárosba, Saigon-ba még szívesen elmennék. Az egy kicsit nagyobb és gazdaságilag-infrastruktúrálisan fejlettebb is mint Hanoi, mert ott még nem pusztít olyan régóta a létező szocializmus. De nem hiszem, hogy erre valaha is sor fog kerülni. De persze ha nyerek a lottón, akkor mindenképp rákerül a bakancslistára.
FÖLDI TELEPÍTÉSŰ LÉGVÉDELEM
Az amerikai légitámadások elleni védelem gerincét alapvetően a földi telepítésű légvédelem képezte, a MiG-ek fő feladata pedig elsősorban ennek megerősítése volt a kiemelten védett Hanoi és Haifong körzetében.
A földi telepítésű felderítő és korai előrejelző radarok nem csak a csöves és rakétás légvédelmet látták el célinformációkkal, hanem a MiG-ek rávezetését is ezekkel oldották meg, hiszen az egyes géptípusok vagy egyáltalán nem (MiG-17F, MiG-19, MiG-21F-13) vagy csak viszonylag korlátozott képességű fedélzeti rádiólokátorokkal (MiG-17PF, MiG-21PF/PFM/MF) rendelkeztek.
Észak-Vietnámi részről a csöves légvédelem számos típusa is nagy számban (5-7 ezer) került bevetésre, ennek köszönhetően az ameriai gépveszteségek legnagyobb részét is ezek okozták.
A háború utolsó évében vállról indítható infravörös vezérlésű Strela-2 (SA-7 Grail) légvédelmi rakéták is érkeztek, ezek inkább a helikopterekre jelentettek veszélyt, a kisméretű harci rész miatt a sugárhajtású repülőgépek többnyire elkerülték vagy túlélték a találatot.
A légvédelmi rendszer különböző elemei jól kiegészítették egymást, az Sz-75 légvédelmi rakéták elől menekülve földközeli magasságba süllyedő amerikai gépek gyakran a csöves légvédelem vagy a Strelák tüzében találták magukat.
Az amerikai légitámadások elleni védelem gerincét alapvetően a földi telepítésű légvédelem képezte, a MiG-ek fő feladata pedig elsősorban ennek megerősítése volt a kiemelten védett Hanoi és Haifong körzetében.
A földi telepítésű felderítő és korai előrejelző radarok nem csak a csöves és rakétás légvédelmet látták el célinformációkkal, hanem a MiG-ek rávezetését is ezekkel oldották meg, hiszen az egyes géptípusok vagy egyáltalán nem (MiG-17F, MiG-19, MiG-21F-13) vagy csak viszonylag korlátozott képességű fedélzeti rádiólokátorokkal (MiG-17PF, MiG-21PF/PFM/MF) rendelkeztek.
Észak-Vietnámi részről a csöves légvédelem számos típusa is nagy számban (5-7 ezer) került bevetésre, ennek köszönhetően az ameriai gépveszteségek legnagyobb részét is ezek okozták.
A háború utolsó évében vállról indítható infravörös vezérlésű Strela-2 (SA-7 Grail) légvédelmi rakéták is érkeztek, ezek inkább a helikopterekre jelentettek veszélyt, a kisméretű harci rész miatt a sugárhajtású repülőgépek többnyire elkerülték vagy túlélték a találatot.
A légvédelmi rendszer különböző elemei jól kiegészítették egymást, az Sz-75 légvédelmi rakéták elől menekülve földközeli magasságba süllyedő amerikai gépek gyakran a csöves légvédelem vagy a Strelák tüzében találták magukat.
AZ SZ-75 LÉGVÉDELMI RAKÉTARENDSZER
A háború legikonikusabb és talán legrettegettebb légvédelmi fegyvere az Sz-75 rakétarendszer volt. Az észak-vietnámiak egészen pontosan az akkor már nem a legmodernebbnek számító, a Varsó Szerződésen kívüli szocialista relációban megvalósuló exportra szánt SzA-75M Dvina (SA-2B Guideline) alváltozatot kapták meg a szovjetektől. A kommunista béketáboron belüli viszonyokról sokat elárul, hogy a korszerűbb rendszerek átadására azért nem került sor, mert a szovjetek tartottak attól, hogy a fejlett technológia esetleg a vietnámiakat (akkor még) szintén támogató "testvéri" Kína kezébe kerülhet. De mindez az 1968-as prágai tavasz Kína által ellenzett szovjet eltiprásának és az 1969-es mandzsúriai, mindkét oldalon többtucat emberéletet követelő szovjet-kínai határvillongások fényében talán nem is annyira meglepő.
A vietnámiak számára új technika kezeléséhez persze képzett szakember is kellett, így 1965 áprilisa és 1967 májusa között összesen 2266 szovjet lérakos elvtárs fordult meg Észak-Vietnámban mint katonai "tanácsadó", akik közül legalább 4 fő esett el a harcokban.
A háború alatt a szovjetek 94 komplexumot (osztályt) adtak át. A megfelelő számú kezelőszemélyzet felkészítését további 4, elsősorban emulátorokból álló kiképző komplexum segítette:
A vietnámiak ettől gyakran eltértek és egy ezred alá jellemzően 4 osztályt soroltak (összesen 24 indító), illetve értelemszerűen a veszteségeket sem tudták azonnal pótolni, így az alakulatok eszközállományának nagysága és feltöltöttsége folyamatosan változott.
A vadászrepülőkhöz hasonlóan az északi lérakosok is megérdemlik, hogy a háborúban részt vevő légvédelmi rakéta ezredeket név szerint is felsoroljuk (a Linebacker II alatt védett körzet megnevezésével):
A védendő körzet nagyságától függően több ezredből hadosztályokat is szerveztek: az 1972-es Linebacker II során Hanoi-t egy 3 ezredből álló hadosztály védte (72 indításra kész rakéta), míg Haifong-ot egy 2 ezredből álló hadosztály (48 indításra kész rakéta).
Linebacker II: hadosztályok (361, 363), ezredek (238, 257, 261, 274, 285) és osztályok:
Forrás: Militavia
Egy osztály egyszerre egy célra dolgozhatott 2 rakétával, ez Hanoi esetében elméletileg 12 cél egyidejű leküzdését jelentette 24 levegőben lévő rakétával, Haifong esetében ez a szám 8 illetve 16 volt. Egy támadási hullám alatt Hanoi felett 36 célt támadhattak, Haifong felett 24-et. A megüresedett indítóállványok rakétákkal történő újratöltése leginkább csak a támadási hullámok közti szünetekben jöhetett szóba.
Elméletben ez jelentős légvédelmi képességnek számított, de a rakéták valós képességei illetve az amerikaiak ellentevékenysége miatt a tényleges találati arány jellemzően 10% alatti volt. A rendszert eredetileg közepes és nagy magasságban támadó, korlátozott manőverezőképességű nehézbombázók ellen tervezték, ezért a Linebacker II során támadó B-52 kötelékek ellen dolgozva relatíve hatékonyabb volt, de ettől az időszaktól eltekintve többnyire a rendszer számára nehéz célpontnak számító vadászbombázókkal kellett felvenni a harcot.
A 94 leszállított komplexumból vietnámi források szerint fizikailag 43 (44 névleg hadrendben álló osztály) élte meg a háború végét és szovjet források szerint átlagosan 5-6 repülőgépet sikerült megsemmisíteni egy komplexummal, mielőtt azt az amerikaiak kiiktatták. A leszállított 7658 rakétából 5885-at indítottak célra és 921 rakéta ment a levesbe műszaki hiba, üzemidő lejárat vagy az amerikai Wild Weasel-ek tevékenysége miatt, a háború végére csak 852 maradt.
A győzelmi statisztikás számháborúba itt sem mennék bele, de a felállás itt is hasonló mint a MiG-eknél, mindkét fél igyekszik a valóságosnál eredményesebbnek feltűnteni a saját tevékenységét. Az amerikaiak által sikeresen megsemmisítettnek vélt rakétakomplexumok nem elhanyagolható hányada például egyszerű bambuszból készült csali volt, de az is igaz, hogy sok, a vietnámiak által lelőttnek elkönyvelt repülőeszköz a találat után végül mégis sikeresen leszállt valamelyik reptéren és rövidebb-hosszabb javítást követően ismét Észak-Vietnám felett szelte az eget.
1972 végén kezdődött meg 2 ezred mennyiségben a jóval korszerűbb és alacsony magasságon is hatékony Sz-125 Nyeva (SA-3 Goa) rendszeresítése, de ezek harcokban már nem vettek részt.
A háború legikonikusabb és talán legrettegettebb légvédelmi fegyvere az Sz-75 rakétarendszer volt. Az észak-vietnámiak egészen pontosan az akkor már nem a legmodernebbnek számító, a Varsó Szerződésen kívüli szocialista relációban megvalósuló exportra szánt SzA-75M Dvina (SA-2B Guideline) alváltozatot kapták meg a szovjetektől. A kommunista béketáboron belüli viszonyokról sokat elárul, hogy a korszerűbb rendszerek átadására azért nem került sor, mert a szovjetek tartottak attól, hogy a fejlett technológia esetleg a vietnámiakat (akkor még) szintén támogató "testvéri" Kína kezébe kerülhet. De mindez az 1968-as prágai tavasz Kína által ellenzett szovjet eltiprásának és az 1969-es mandzsúriai, mindkét oldalon többtucat emberéletet követelő szovjet-kínai határvillongások fényében talán nem is annyira meglepő.
A vietnámiak számára új technika kezeléséhez persze képzett szakember is kellett, így 1965 áprilisa és 1967 májusa között összesen 2266 szovjet lérakos elvtárs fordult meg Észak-Vietnámban mint katonai "tanácsadó", akik közül legalább 4 fő esett el a harcokban.
A háború alatt a szovjetek 94 komplexumot (osztályt) adtak át. A megfelelő számú kezelőszemélyzet felkészítését további 4, elsősorban emulátorokból álló kiképző komplexum segítette:
- 1965 - 16 harci + 1 kiképző
- 1966 - 18 harci + 1 kiképző
- 1967 - 42 harci + 2 kiképző
- 1968 - 4 harci
- 1969 - 2 harci
- 1970 - nem történt szállítás
- 1971 - nem történt szállítás
- 1972 - 12 harci
A vietnámiak ettől gyakran eltértek és egy ezred alá jellemzően 4 osztályt soroltak (összesen 24 indító), illetve értelemszerűen a veszteségeket sem tudták azonnal pótolni, így az alakulatok eszközállományának nagysága és feltöltöttsége folyamatosan változott.
A vadászrepülőkhöz hasonlóan az északi lérakosok is megérdemlik, hogy a háborúban részt vevő légvédelmi rakéta ezredeket név szerint is felsoroljuk (a Linebacker II alatt védett körzet megnevezésével):
- 236. ezred (nem vett részt a hadműveletben)
- 238. ezred (Haifong)
- 257. ezred (Hanoi)
- 261. ezred (Hanoi)
- 263. ezred (1-es főút déli szakasza)
- 267. ezred (1-es főút déli szakasza)
- 268. ezred (1-es főút északi szakasza)
- 274. ezred (Hanoi)
- 275. ezred (1-es főút déli szakasza)
- 285. ezred (Haifong)
- 1965 - 8
- 1966 - 28
- 1967 - 44
- 1968 - 44
- 1969 - 44
- 1970 - 44
- 1971 - 44
- 1972 - 44
A védendő körzet nagyságától függően több ezredből hadosztályokat is szerveztek: az 1972-es Linebacker II során Hanoi-t egy 3 ezredből álló hadosztály védte (72 indításra kész rakéta), míg Haifong-ot egy 2 ezredből álló hadosztály (48 indításra kész rakéta).
Linebacker II: hadosztályok (361, 363), ezredek (238, 257, 261, 274, 285) és osztályok:
Forrás: Militavia
Egy osztály egyszerre egy célra dolgozhatott 2 rakétával, ez Hanoi esetében elméletileg 12 cél egyidejű leküzdését jelentette 24 levegőben lévő rakétával, Haifong esetében ez a szám 8 illetve 16 volt. Egy támadási hullám alatt Hanoi felett 36 célt támadhattak, Haifong felett 24-et. A megüresedett indítóállványok rakétákkal történő újratöltése leginkább csak a támadási hullámok közti szünetekben jöhetett szóba.
Elméletben ez jelentős légvédelmi képességnek számított, de a rakéták valós képességei illetve az amerikaiak ellentevékenysége miatt a tényleges találati arány jellemzően 10% alatti volt. A rendszert eredetileg közepes és nagy magasságban támadó, korlátozott manőverezőképességű nehézbombázók ellen tervezték, ezért a Linebacker II során támadó B-52 kötelékek ellen dolgozva relatíve hatékonyabb volt, de ettől az időszaktól eltekintve többnyire a rendszer számára nehéz célpontnak számító vadászbombázókkal kellett felvenni a harcot.
A 94 leszállított komplexumból vietnámi források szerint fizikailag 43 (44 névleg hadrendben álló osztály) élte meg a háború végét és szovjet források szerint átlagosan 5-6 repülőgépet sikerült megsemmisíteni egy komplexummal, mielőtt azt az amerikaiak kiiktatták. A leszállított 7658 rakétából 5885-at indítottak célra és 921 rakéta ment a levesbe műszaki hiba, üzemidő lejárat vagy az amerikai Wild Weasel-ek tevékenysége miatt, a háború végére csak 852 maradt.
A győzelmi statisztikás számháborúba itt sem mennék bele, de a felállás itt is hasonló mint a MiG-eknél, mindkét fél igyekszik a valóságosnál eredményesebbnek feltűnteni a saját tevékenységét. Az amerikaiak által sikeresen megsemmisítettnek vélt rakétakomplexumok nem elhanyagolható hányada például egyszerű bambuszból készült csali volt, de az is igaz, hogy sok, a vietnámiak által lelőttnek elkönyvelt repülőeszköz a találat után végül mégis sikeresen leszállt valamelyik reptéren és rövidebb-hosszabb javítást követően ismét Észak-Vietnám felett szelte az eget.
1972 végén kezdődött meg 2 ezred mennyiségben a jóval korszerűbb és alacsony magasságon is hatékony Sz-125 Nyeva (SA-3 Goa) rendszeresítése, de ezek harcokban már nem vettek részt.
A következő napokban zárásként röviden írok majd még 1-2 szintén a háborúhoz köthető helyszínről, amit megnéztem.
Jó írás, annyit tennék hozzá, hogy a P-12 Jenyiszej
nem tűzvezető, hanem m-es felderítő-célkövető lokátor állomás volt a P-15 Tropa
kismagasságú dm-es lokátor állomással és elvileg osztály szinten is voltak rendszerben nem csak az ezrednél, ahol magasságmérő lokátor állomás is volt. Az SzNR-75 Fang Song-A volt a tűzvezető lokátora az SzA-75 Dvina osztálynak (tűzalegységnek).
Amerikai F-105 repülőgép, kontra 11D légvédelmi rakéta második fokozata
nem tűzvezető, hanem m-es felderítő-célkövető lokátor állomás volt a P-15 Tropa
kismagasságú dm-es lokátor állomással és elvileg osztály szinten is voltak rendszerben nem csak az ezrednél, ahol magasságmérő lokátor állomás is volt. Az SzNR-75 Fang Song-A volt a tűzvezető lokátora az SzA-75 Dvina osztálynak (tűzalegységnek).
Amerikai F-105 repülőgép, kontra 11D légvédelmi rakéta második fokozata
PAUL DOUMER HÍD
A szovjet fegyverszállítások két fő útvonalon érkeztek Észak-Vietnámba: szárazföldön (vasúton) Kínán áthaladva és a tengeren keresztül a fővárostól 80km-re délkeletre fekvő Haifong kikötővárosba. A Kínát kikerülő közvetlen tengeri összeköttetés elejét vette, hogy a fejlett szovjet technika esetleg a maoista elhajlók kezébe kerülhessen. A haifongi kirakodást követően a fegyvereket többnyire vasútra rakták és Hanoi-on keresztül jutatták célba országon belül vagy Észak-Vietnám déli részén teherautóra átrakva küldték tovább a Vietkongnak a Laoszt és Kambodzsát is átszelő Ho Si Minh ösvényen.
Haifong és Hanoi közöti vasúti összeköttetés legfontosabb lehetséges fojtópontja az 1903-ban még a franciák által épített, 2.4km hosszú Paul Doumer híd, amely a Vörös-folyó két partja között teremt közúti és vasúti összeköttetést Hanoi keleti részén. A híd ma Long Bien híd néven fut, azon egyszerű oknál fogva, hogy Hanoi központját köti össze a Long Bien nevű városrésszel.
A híd szinte a főváros légvédelmi körzetének közepén feküdt, így erősen védett célpontnak számított. Az első amerikai légitámadás 1967 auguszus 11-én érte, ami után az amerikaiakat is meglepő gyorsasággal indult újra a vasúti közlekedés. 1972-ben a Linebacker I és Linebacker II hadműveletek keretében lézervezérlésű bombákkal többször is támadás érte a hidat, ami a korábbi támadásokkal ellentétben már tartós eredményt hozott.
Az eredetileg is szerény áteresztőképességű (egyetlen, nem villamosított vágány), rozsdaette híd ma elég viharvert állapotban van, így a helyszínen járva európai infrastruktúrához szokott szemmel erős képzelőerőre van szükség az összeköttetés háborúban játszott kulcsfontosságú szerepének megértésére (napi 26 szerelvény és 6 ezer tonna hadianyag).
Ez a benyomás csak fokozódik, ha az innen 3 kilométerre lévő Hanoi főpályaudvaron jár az ember: nagyjából a győri pályaudvarral megegyező méretű állomásépület, a pályaudvar egyik végén egyetlen vágány be, néhány rendezővágány, a másik végén egyetlen vágány ki, ami aztán szűk utcákon keresztül kanyarog keresztül a 8.5 milliós városon.
A Paul Doumer híd története számos pontos összefonódik a másik kiemelt fojtópont, a Hanoi-tól 100 km-re délre található Thanh Hoa híd történetével, ami a Vietkong ellátásában játszott fontos szerepet. A hidak zöbb támadás is elszendvedtek, többször helyre is lettek állítva, a vietnámiak erősen védték őket, az amerikaiak sok bevetést repültek ellenük és több gépet is vesztettek mindkét helyen, végül mindkettőt precíziós bombákkal sikerült kiiktatni a háború utolsó évében
A szovjet fegyverszállítások két fő útvonalon érkeztek Észak-Vietnámba: szárazföldön (vasúton) Kínán áthaladva és a tengeren keresztül a fővárostól 80km-re délkeletre fekvő Haifong kikötővárosba. A Kínát kikerülő közvetlen tengeri összeköttetés elejét vette, hogy a fejlett szovjet technika esetleg a maoista elhajlók kezébe kerülhessen. A haifongi kirakodást követően a fegyvereket többnyire vasútra rakták és Hanoi-on keresztül jutatták célba országon belül vagy Észak-Vietnám déli részén teherautóra átrakva küldték tovább a Vietkongnak a Laoszt és Kambodzsát is átszelő Ho Si Minh ösvényen.
Haifong és Hanoi közöti vasúti összeköttetés legfontosabb lehetséges fojtópontja az 1903-ban még a franciák által épített, 2.4km hosszú Paul Doumer híd, amely a Vörös-folyó két partja között teremt közúti és vasúti összeköttetést Hanoi keleti részén. A híd ma Long Bien híd néven fut, azon egyszerű oknál fogva, hogy Hanoi központját köti össze a Long Bien nevű városrésszel.
A híd szinte a főváros légvédelmi körzetének közepén feküdt, így erősen védett célpontnak számított. Az első amerikai légitámadás 1967 auguszus 11-én érte, ami után az amerikaiakat is meglepő gyorsasággal indult újra a vasúti közlekedés. 1972-ben a Linebacker I és Linebacker II hadműveletek keretében lézervezérlésű bombákkal többször is támadás érte a hidat, ami a korábbi támadásokkal ellentétben már tartós eredményt hozott.
Az eredetileg is szerény áteresztőképességű (egyetlen, nem villamosított vágány), rozsdaette híd ma elég viharvert állapotban van, így a helyszínen járva európai infrastruktúrához szokott szemmel erős képzelőerőre van szükség az összeköttetés háborúban játszott kulcsfontosságú szerepének megértésére (napi 26 szerelvény és 6 ezer tonna hadianyag).
Ez a benyomás csak fokozódik, ha az innen 3 kilométerre lévő Hanoi főpályaudvaron jár az ember: nagyjából a győri pályaudvarral megegyező méretű állomásépület, a pályaudvar egyik végén egyetlen vágány be, néhány rendezővágány, a másik végén egyetlen vágány ki, ami aztán szűk utcákon keresztül kanyarog keresztül a 8.5 milliós városon.
A Paul Doumer híd története számos pontos összefonódik a másik kiemelt fojtópont, a Hanoi-tól 100 km-re délre található Thanh Hoa híd történetével, ami a Vietkong ellátásában játszott fontos szerepet. A hidak zöbb támadás is elszendvedtek, többször helyre is lettek állítva, a vietnámiak erősen védték őket, az amerikaiak sok bevetést repültek ellenük és több gépet is vesztettek mindkét helyen, végül mindkettőt precíziós bombákkal sikerült kiiktatni a háború utolsó évében
HANOI HILTON
Hivatalos nevén Hoa Lo börtön, ami Hanoi belvárosában található és 1901-ben nyitotta meg kapuit, vagy épphogy zárta cella-ajtóit, ez ugye nézőpont kérdése.
A komplexum több rendszert is kiszolgált, kezdetben a franciák tartották itt fogva politikai fogolyként a függetlenségért harcoló vietnámiakat, így a vietnámi kommunista mozgalom későbbi vezetőinek nagy része is megfordult a börtönben, amit ekkoriban a Gyarmatok Bastille-jaként is emlegettek. 1954-ben már több mint 2000 vietnámi raboskodott itt, kínzások és kivégzések jellemezték ezt az időszakot (is).
Az amerikaiakkal vívott háború során többnyire a lelőtt repülőgépek pilótái kerültek ide, de voltak olyan gyalogos katonák is, akiket délen ejtett fogságba a Vietkong és onnan hurcolták Hanoi-ba. A rabok közül egy elkülönített csoportot időszakosan képernyőképes körülmények között tartottak és propagandacélokra is felhasználtak. A többség élete azonban ennél viszontagságosabb volt, a leghosszabb ideig fogságban tartott amerikai (Floyd James Thompson) 9 évet töltött különböző észak-vietnámi börtönökben, ennek egy részét az amerikaiak által csak Hanoi Hilton-ként emlegetett helyen.
A fogolylázadások megelőzésének érdekében kezdetben a rabok csoportokra bontása és elkülönítése tűnt ésszerűnek, ezért a fővárosban és annak közvetlen környékén több helyen is tartottak fogva kisebb csoportokat. A Son Tay hadifogolytáborban raboskodó amerikaiak kiszabadítására indított sikertelen akció (1970 november) után viszont inkább a sokkal jobban védhető Hanoi Hilton-ba vonták össze a rabokat. A központi elhelyezés a rabok moráljára és társasági életére is pozitív hatással volt, a Linebacker II során a rabok például hangos kiáltásokkal ünnepelték a közelben becsapódó bombákat. A párizsi békeegyezmény eredményeként 1973 februárjában 591 amerikai fogoly térhetett haza légi úton az Egyesült Államokba: 325-en a légierőtől, 138-an a haditengerészettől, 77-en a hadseregtől, 26-an a tengerészgyalogságtól és 25 civil.
A hetvenes és nyolcvanas években a kommunista rendszer politikai foglyai is itt raboskodtak, köztük Nguyen Chi Thien költő.
Az egykor háztömbnyi börtönkomplexumból mára csak egy kis rész maradt meg, a benne található kiállítás a kommunisták által propagált történelmi narratívának megfelelően főleg a franciák kegyetlenkedéseit mutatja be. Szintén megtekinthető a Hanoi központja felett katapultált és fogságba esett John McCain (a későbbi szenátor) hajózóruhája és ejtőernyője, azonban az amerikai hadifoglyok és a vietnámi politikai foglyok szenvedéseiről valahogy nem szól a fáma, pedig én még úgy tanultam, hogy a szocializmusban a legfőbb érték az ember!
Hivatalos nevén Hoa Lo börtön, ami Hanoi belvárosában található és 1901-ben nyitotta meg kapuit, vagy épphogy zárta cella-ajtóit, ez ugye nézőpont kérdése.
A komplexum több rendszert is kiszolgált, kezdetben a franciák tartották itt fogva politikai fogolyként a függetlenségért harcoló vietnámiakat, így a vietnámi kommunista mozgalom későbbi vezetőinek nagy része is megfordult a börtönben, amit ekkoriban a Gyarmatok Bastille-jaként is emlegettek. 1954-ben már több mint 2000 vietnámi raboskodott itt, kínzások és kivégzések jellemezték ezt az időszakot (is).
Az amerikaiakkal vívott háború során többnyire a lelőtt repülőgépek pilótái kerültek ide, de voltak olyan gyalogos katonák is, akiket délen ejtett fogságba a Vietkong és onnan hurcolták Hanoi-ba. A rabok közül egy elkülönített csoportot időszakosan képernyőképes körülmények között tartottak és propagandacélokra is felhasználtak. A többség élete azonban ennél viszontagságosabb volt, a leghosszabb ideig fogságban tartott amerikai (Floyd James Thompson) 9 évet töltött különböző észak-vietnámi börtönökben, ennek egy részét az amerikaiak által csak Hanoi Hilton-ként emlegetett helyen.
A fogolylázadások megelőzésének érdekében kezdetben a rabok csoportokra bontása és elkülönítése tűnt ésszerűnek, ezért a fővárosban és annak közvetlen környékén több helyen is tartottak fogva kisebb csoportokat. A Son Tay hadifogolytáborban raboskodó amerikaiak kiszabadítására indított sikertelen akció (1970 november) után viszont inkább a sokkal jobban védhető Hanoi Hilton-ba vonták össze a rabokat. A központi elhelyezés a rabok moráljára és társasági életére is pozitív hatással volt, a Linebacker II során a rabok például hangos kiáltásokkal ünnepelték a közelben becsapódó bombákat. A párizsi békeegyezmény eredményeként 1973 februárjában 591 amerikai fogoly térhetett haza légi úton az Egyesült Államokba: 325-en a légierőtől, 138-an a haditengerészettől, 77-en a hadseregtől, 26-an a tengerészgyalogságtól és 25 civil.
A hetvenes és nyolcvanas években a kommunista rendszer politikai foglyai is itt raboskodtak, köztük Nguyen Chi Thien költő.
Az egykor háztömbnyi börtönkomplexumból mára csak egy kis rész maradt meg, a benne található kiállítás a kommunisták által propagált történelmi narratívának megfelelően főleg a franciák kegyetlenkedéseit mutatja be. Szintén megtekinthető a Hanoi központja felett katapultált és fogságba esett John McCain (a későbbi szenátor) hajózóruhája és ejtőernyője, azonban az amerikai hadifoglyok és a vietnámi politikai foglyok szenvedéseiről valahogy nem szól a fáma, pedig én még úgy tanultam, hogy a szocializmusban a legfőbb érték az ember!