Maga a szociáldemokrata szemlélet még vegyesen vonz magához segíteni akaró és arra képes erős, illetve a maga problémái helyett másoké fele forduló, de gyenge embereket.
Ezzel ellentétben a tőle balrább álló progresszív, neo-bolsevista és kommunista eszmeiség már alapvetően a gyökértelen, szeretethiányos, mindenáron valahová tartozni akaró emberek mozgalmi élményére, mint identitáspótlékra épít.
És a kommunizmus sajátos önellentmondása az, ami a benne hívő mozgalmárok meghasonlását okozza: mégpedig az, hogy mint minden rendszer, úgy ez is természeténél fogva a felülről vezényelt kapitalizáció mentén szerveződik.
A balos forradalmárok vezéralakjai egytől egyig természetes kapitalisták, hiszen könnyen kihasználható gyenge emberek közösséghez tartozni vágyásába fektetve be építik ki hatalmukat.
Miközben fennen hirdetik a kommunizmus alapvetését: ne birtokolj semmit, amid van, az mindenkié, te pedig egyenlő vagy mindenkivel... tehát senki vagy.
Ezért a mozgalomban eltöltött évek után a hithű balos idővel meghasonlik, rájön, hogy bár gyökerek és értékek nélkül érkezett, ami eredményt magáénak érzett, az se volt az övé sohasem. Mert a folytonos inklúzivitás, az elfogadás, a megértés, a megosztás, az egyenlőségre törekvés jegyében neki végül semmi sem maradt, amivel azonosulni tudna. Ezért válik önpusztítóvá a legtöbb balos értelmiségi. Mert a nagy közös forradalmi út végén a nagy közös semmi az, ami rájuk vár.
Most olvastam Albert Györgyi újságíró haláláról az évfordulós megemlékezést. Diplomata szülők gyereke, tehát a kádári rendszer privilegizált, mozgalmi, azaz hálózati családjába beleszületett világpolgár, akinek mindenhol volt gyerekkora, de igazból sehol se. Fennen hirdette, hogy indiai és libanoni évei megtaníttatták vele a befogadást és az elfogadást, miközben egész életében képtelen volt elfogadni saját magát. Újságíróként igazi közösségi ember volt, de magát nem találta sehol, három férj, rengeteg szerető, abortuszok, aztán ital és pirulák, végül fiatalon a halál. Egy boldogtalan, de gyökértelen ember volt.
A nyugati woke-progresszív baloldal mozgalma ezekre az archetípusokra épít. Szeretethiányos, diszfunkcionális családokból érkező, pirulákkal és drug experience-el felütött sosemvolt gyermekkorú, fiatal felnőttként már eleve kiégett értékkép nélküli fiataloknak mantrázza a befogadást, ami egy elég aljas dolog.
A rájuk épülő társadalom beteg és gyenge és ezt kihasználják az invazív elemek, a saját maguk által lerabolt és felélt vidék káoszát hátrahagyva az új gazdatestbe bevándorló rétegek a hatalom felső köreibe is betörnek, majd erővel gyűrik le a kritikus hangokat.
És az egészen a globalista, nemzetek és országok nélküli kapitalista érdekkör kaszál nagyot, mert a patrióta, öntudatos polgári értékrendet mindenhol lecseréli a bóvli, de könnyen befolyásolható primitív középszerre, hazátlan, nyelvismerettel nem rendelkező, frusztrált, de ezért könnyen felbújtható csőcselékre.
