Rohamlövészek ejtőernyős ugrása KC-390-esből
Légideszant képesség demonstrálása a 0 Ponti lőtéren
killermetals.blog.hu
Az ADHU 25 országvédelmi gyakorlat keretében a Magyar Honvédség egy új képességet demonstrált. A KC-390-es szállítórepülőgéppel ejtőernyősöket dobtak le a 0 Ponti lőtérre, amely több szempontból is nagy előrelépés a haderőnk számára.
Korábban már írtam arról, hogy a KC-390-es szállítórepülőgépek rendszeresítésével a magyar katonai ejtőernyőzésben új perspektívák nyílhatnak meg, ezt a gyakorlaton látottak most igazoltak is. A magyar katonai doktrínában egészen eddig nem szerepelt légideszant műveletek végrehajtása. Kizárólag kis létszámú 8-10 fős mélységi felderítő/különleges műveleti csoportok ejtőernyős kijuttatását gyakorolták az elmúlt 70 évben.
A légdeszant művelet során jóval több katonával, század, vagy még nagyobb egység bevetését hajtják végre, a kiképzésük leginkább a lövészharcászaton alapul. Ilyen légideszant rendeltetésű ejtőernyős alakulat, egy zászlóalj utoljára az 1950-es években volt idehaza.
Így teljesen új személetet mutat az, hogy a Különleges Műveleti Parancsnokság 88. Légimozgékonyságú Zászlóalján belül megalakult az 1. Ejtőernyős Század. Ezen alegység katonáit már a légideszant feladatokra készítik fel. A kiképzésük jelenleg is folyik, amint azt a szeptember 10-én és 12-én végrehajtott ejtőernyős ugrásokkal jól személtették.
Az ugrást a 0 Ponti lőtéren hajtották végre, a KC-390-es sebessége miatt nagyobb területre van szükség, hiszen a Szandaszőlös repülőtér már kicsi ehhez. A lőtéren 1700 méter volt a kijelölt ugrózóna.
Az első bejövetelnél dél-keletről érkezett meg lőtérre a KC-390-es a kijelölt ponthoz, de ugrás még nem történt. Az ugrást a modern szállítórepülőgéppel CCDP Continues Computed Drop Point vagyis számítógépes dobópont követés módszer alapján végzik. A magasságot és az időjárási körülményeket figyelembe véve számítják ki a megfelelő dobási pontot. Ezt elérve a pilóták jelzik az ugratónak, aki kiadja a gépelhagyásra a parancsot az ejtőernyősöknek.
Az első átrepülés során a lőtéren lévő JTAC előretolt földi irányító a repülőgép személyzetének lentről megadta a szél erősségét, és az irányát, ennek alapján módosították a dobási pontot. A következő rárepülés ugyanazon az irányszögön történik, de a széleltérítés vektorával módosítva jobbra vagy balra párhuzamosan eltolva, a ponthoz viszonyítva előtte, vagy utána. Harci ugrás esetén is nagy valószínnűséggel az ugrózónán már lenne egy különleges műveleti csoport JTAC katonával megerősítve, akik felderítik a terepet, és ugyanígy megadják a szükséges információkat.
A kiképzésnek megfelelően 4 rárepülésből hagyták el a gépet. Egy körben 10-12 embert dobtak, egyszerre csak az egyik oldalon ugrottak, nem mindkettőn. Nem túl gyorsan, legalább egy másodpercet kivárva, látszott, hogy ügyeltek az elkülönítésre. A repülőgép 130 csomóval, vagyis 240 km/h sebességgel repült, ilyenkor 67 métert tesz meg egy másodperc alatt. A nagy sebességnél egy kihajtható deflektor védte őket a torlónyomástól.
Egy igazi harcszerű ugrásnál mindkét ajtón egyszerre ugranának, és persze mind a négy széksoron szállított ernyős, hogy egyetlen átrepüléssel mindenki elhagyhassa a KC-390-est, így az már többet nem fordul vissza, hanem minél hamarabb biztonságos magasságon és útvonalon elhagyja az ellenséges területet. Amennyiben több gép egyszerre dob, akkor megfelelő tér és távközzel elkülönítve repülnek. Ehhez azonban sokkal nagyobb ugrózóna kell. Számításom szerint egy gépnél is a teljes dobásánál legalább 2500 méter, vagy még nagyobb hosszúságú terület szükséges. Az összdobást nehezíti, hogy nem igazi deszanternyőink vannak, az OVP-12 SL-1 irányítható, vagyis a katonák levegőben való ütközésnek nagyobb a valószínűsége, ahogy kormányozva fordulóznak.
A rohamlövészek a bekötött rendszerű cseh OVP-12 SL-1 ernyővel ugranak. A nyílási folyamatot jól végig lehet követni a képeken. A bekötőkötél csatlakoztatva van a gép rakterében lévő acélsodronyhoz.
A kiugrásánál a kötél megfeszül, és kinyitja az ernyőtokot, kihúzza a kupola anyagát tartalmazó konténerzsákot. Az ezen lévő gumifülecsekbe felfűzött zsinórzat lefűződik, az ernyő kupolája kihúzódik, és megkezdődik a levegővel való feltöltődése. A bekötőkötél, végén a konténerzsákkal a repülőgép oldalán marad, a légáramlat tartja ott. Az ugrató a köteleket behúzza, hogy ne zavarja a következő kör ugróit, és persze a repülőgép áramlási viszonyait.
A rohamlövészek teljes felszereléssel hagyták el a gépet, a tartalékernyőjük alatt volt rögzítve a leoldható teherzsákba csomagolt hátizsákjuk. A teherzsák oldalára egy védőtokkal a fegyverüket is felerősítették. A leoldhatóságra azért van szükség, mert a felszerelés tömege 20 kg-nál is nehezebb lehet. A kedves olvasó most képzeljen magára egy nehéz hátizsákot, amivel leugrik 1-2 méter magasból. Az ilyen terhelés nem jó a lábnak, még a sportolóknak is megterhelő. Emiatt a földet érés előtt a teherzsákot leoldják, zuhanni kezd, de közben lecsévélődik az a kötél, amivel az ernyő hevederéhez van rögzítve, így a felszerelés ugyan az ernyőshöz rögzítve marad, de az mégis hamarabb érkezik a földre. Az ugró pár másodperccel később viszont „csak” a saját tömegét terheli a bokára, térdre, ínszalagokra, izmokra, csontokra.
A teherzsákon meg kell húzni egy fogantyút, ezzel a hevederről leoldásra kerül. Ez a földhöz közeledve történik kb. 100 méteren, a lényeg, hogy legyen elég idő a kötélnek lefűződni. A zsák zuhanó tömegét megfogja a kötél, ránt egyet az ernyősön, ilyenkor belenghet egy kicsit, de ez lecsillapodik a földet érésig. A zsák oldását megelőzte a katonák kiáltása, egymást figyelmeztették, a már földön lévőknek szólt ez leginkább. A zsákot egyébként először a lábfejükre csúsztatták, ott rövid ideig megtartották, utána engedték le.
Miután mindenki kiugrott, a gép visszarepült Szolnokra, hogy a második hullám katonáit felvehesse. Aznapra ugyanis két gépnyi ember ledobására került sor. Vagyis ebből az következik, hogy már valóban kb. egy századnyi rohamlövész kiképzése van folyamatban, akik számára van megfelelő számú ejtőernyő.
Elég sok zsinórcsavarodás volt, ez azonban könnyen elhárítható rendellenességek számít, a katonák önerőből kicsavarták magukat, és rendben földet értek.
Kezdetben szinte alig fújt a szél, később a második hullámnál már felerősödött. A dobás helyét ennek megfelelően módosították. Az utolsónak ugrók távolabb sodródtak, de nem volt vészes a távolság. Az irányítható ernyő nagy előnye, hogy széliránnyal együtt lehet haladni, vagy azzal szemben korrigálható a széleltérítés hatása. A szél miatt elég sokáig voltak belobbanva a kupolák a földön, de vonszolást, „kutyázást” nem láttam.
Sok katona állva maradt, a 80 négyzetméteres ernyő ideális esetben puhán teszi le az ugrót.
Délután az utolsó körben a lőtér talaját a napsütés felmelegítette, így termik okozhatta azt, hogy egy ernyős jóval tovább fentmaradt, mint a többiek. A felforrósodott levegő elszakad a földtől, ez a láthatatlan gázgömb felfele mozogva az ernyős merülési sebességét csökkentheti, extrém esetben még magasabbra is emelheti. Ilyenkor meg kell próbálni fordulókkal kijönni a feláramlásból.
Az ernyőt tárolásra behajtani,
Éles helyzetben az elsőként beérkezőkből azonnal egy harcképes csoportot szerveznek. Amint megvan a minimálisan szükséges létszámú ideiglenes harccsoport, ami lehet akár csak 1-2 rajnyi katona, akkor megkezdhetik a tervezett harctevékenységet. Ez lehet területbiztosítás, vagy egy objektum, például híd, épület elfoglalása.
Az ugrás helyszíne, abszolút bonyolult, mi több, harci terepnek számított, nem egy sima füves reptér volt. A 0 Ponti lőtérre egy klasszikust módosítva a következőek voltak igazak: A szép zöld gyep kifogyott, vízszintes nem is volt. Van helyette gödör, domb, szikla, kő, gaz, bokor, és járműroncsok.
A légideszant műveletek ellenzőinek egyik fő érve, hogy sok a lábsérülés. Jelentem, a gyakorlat során sérülés nem történt, mindenki saját lábon érkezett be.
Légideszant képesség demonstrálása a 0 Ponti lőtéren
Rohamlövészek ejtőernyős ugrása KC-390-esből
Az ADHU 25 országvédelmi gyakorlat keretében a Magyar Honvédség egy új képességet demonstrált. A KC-390-es szállítórepülőgéppel ejtőernyősöket dobtak le a 0 Ponti lőtérre, amely több szempontból is nagy előrelépés a haderőnk számára.
Az ADHU 25 országvédelmi gyakorlat keretében a Magyar Honvédség egy új képességet demonstrált. A KC-390-es szállítórepülőgéppel ejtőernyősöket dobtak le a 0 Ponti lőtérre, amely több szempontból is nagy előrelépés a haderőnk számára.
Korábban már írtam arról, hogy a KC-390-es szállítórepülőgépek rendszeresítésével a magyar katonai ejtőernyőzésben új perspektívák nyílhatnak meg, ezt a gyakorlaton látottak most igazoltak is. A magyar katonai doktrínában egészen eddig nem szerepelt légideszant műveletek végrehajtása. Kizárólag kis létszámú 8-10 fős mélységi felderítő/különleges műveleti csoportok ejtőernyős kijuttatását gyakorolták az elmúlt 70 évben.
A légdeszant művelet során jóval több katonával, század, vagy még nagyobb egység bevetését hajtják végre, a kiképzésük leginkább a lövészharcászaton alapul. Ilyen légideszant rendeltetésű ejtőernyős alakulat, egy zászlóalj utoljára az 1950-es években volt idehaza.
Így teljesen új személetet mutat az, hogy a Különleges Műveleti Parancsnokság 88. Légimozgékonyságú Zászlóalján belül megalakult az 1. Ejtőernyős Század. Ezen alegység katonáit már a légideszant feladatokra készítik fel. A kiképzésük jelenleg is folyik, amint azt a szeptember 10-én és 12-én végrehajtott ejtőernyős ugrásokkal jól személtették.
Az ugrást a 0 Ponti lőtéren hajtották végre, a KC-390-es sebessége miatt nagyobb területre van szükség, hiszen a Szandaszőlös repülőtér már kicsi ehhez. A lőtéren 1700 méter volt a kijelölt ugrózóna.
Az első bejövetelnél dél-keletről érkezett meg lőtérre a KC-390-es a kijelölt ponthoz, de ugrás még nem történt. Az ugrást a modern szállítórepülőgéppel CCDP Continues Computed Drop Point vagyis számítógépes dobópont követés módszer alapján végzik. A magasságot és az időjárási körülményeket figyelembe véve számítják ki a megfelelő dobási pontot. Ezt elérve a pilóták jelzik az ugratónak, aki kiadja a gépelhagyásra a parancsot az ejtőernyősöknek.
Az első átrepülés során a lőtéren lévő JTAC előretolt földi irányító a repülőgép személyzetének lentről megadta a szél erősségét, és az irányát, ennek alapján módosították a dobási pontot. A következő rárepülés ugyanazon az irányszögön történik, de a széleltérítés vektorával módosítva jobbra vagy balra párhuzamosan eltolva, a ponthoz viszonyítva előtte, vagy utána. Harci ugrás esetén is nagy valószínnűséggel az ugrózónán már lenne egy különleges műveleti csoport JTAC katonával megerősítve, akik felderítik a terepet, és ugyanígy megadják a szükséges információkat.
A kiképzésnek megfelelően 4 rárepülésből hagyták el a gépet. Egy körben 10-12 embert dobtak, egyszerre csak az egyik oldalon ugrottak, nem mindkettőn. Nem túl gyorsan, legalább egy másodpercet kivárva, látszott, hogy ügyeltek az elkülönítésre. A repülőgép 130 csomóval, vagyis 240 km/h sebességgel repült, ilyenkor 67 métert tesz meg egy másodperc alatt. A nagy sebességnél egy kihajtható deflektor védte őket a torlónyomástól.
Egy igazi harcszerű ugrásnál mindkét ajtón egyszerre ugranának, és persze mind a négy széksoron szállított ernyős, hogy egyetlen átrepüléssel mindenki elhagyhassa a KC-390-est, így az már többet nem fordul vissza, hanem minél hamarabb biztonságos magasságon és útvonalon elhagyja az ellenséges területet. Amennyiben több gép egyszerre dob, akkor megfelelő tér és távközzel elkülönítve repülnek. Ehhez azonban sokkal nagyobb ugrózóna kell. Számításom szerint egy gépnél is a teljes dobásánál legalább 2500 méter, vagy még nagyobb hosszúságú terület szükséges. Az összdobást nehezíti, hogy nem igazi deszanternyőink vannak, az OVP-12 SL-1 irányítható, vagyis a katonák levegőben való ütközésnek nagyobb a valószínűsége, ahogy kormányozva fordulóznak.
A rohamlövészek a bekötött rendszerű cseh OVP-12 SL-1 ernyővel ugranak. A nyílási folyamatot jól végig lehet követni a képeken. A bekötőkötél csatlakoztatva van a gép rakterében lévő acélsodronyhoz.
A kiugrásánál a kötél megfeszül, és kinyitja az ernyőtokot, kihúzza a kupola anyagát tartalmazó konténerzsákot. Az ezen lévő gumifülecsekbe felfűzött zsinórzat lefűződik, az ernyő kupolája kihúzódik, és megkezdődik a levegővel való feltöltődése. A bekötőkötél, végén a konténerzsákkal a repülőgép oldalán marad, a légáramlat tartja ott. Az ugrató a köteleket behúzza, hogy ne zavarja a következő kör ugróit, és persze a repülőgép áramlási viszonyait.
A rohamlövészek teljes felszereléssel hagyták el a gépet, a tartalékernyőjük alatt volt rögzítve a leoldható teherzsákba csomagolt hátizsákjuk. A teherzsák oldalára egy védőtokkal a fegyverüket is felerősítették. A leoldhatóságra azért van szükség, mert a felszerelés tömege 20 kg-nál is nehezebb lehet. A kedves olvasó most képzeljen magára egy nehéz hátizsákot, amivel leugrik 1-2 méter magasból. Az ilyen terhelés nem jó a lábnak, még a sportolóknak is megterhelő. Emiatt a földet érés előtt a teherzsákot leoldják, zuhanni kezd, de közben lecsévélődik az a kötél, amivel az ernyő hevederéhez van rögzítve, így a felszerelés ugyan az ernyőshöz rögzítve marad, de az mégis hamarabb érkezik a földre. Az ugró pár másodperccel később viszont „csak” a saját tömegét terheli a bokára, térdre, ínszalagokra, izmokra, csontokra.
A teherzsákon meg kell húzni egy fogantyút, ezzel a hevederről leoldásra kerül. Ez a földhöz közeledve történik kb. 100 méteren, a lényeg, hogy legyen elég idő a kötélnek lefűződni. A zsák zuhanó tömegét megfogja a kötél, ránt egyet az ernyősön, ilyenkor belenghet egy kicsit, de ez lecsillapodik a földet érésig. A zsák oldását megelőzte a katonák kiáltása, egymást figyelmeztették, a már földön lévőknek szólt ez leginkább. A zsákot egyébként először a lábfejükre csúsztatták, ott rövid ideig megtartották, utána engedték le.
Miután mindenki kiugrott, a gép visszarepült Szolnokra, hogy a második hullám katonáit felvehesse. Aznapra ugyanis két gépnyi ember ledobására került sor. Vagyis ebből az következik, hogy már valóban kb. egy századnyi rohamlövész kiképzése van folyamatban, akik számára van megfelelő számú ejtőernyő.
Elég sok zsinórcsavarodás volt, ez azonban könnyen elhárítható rendellenességek számít, a katonák önerőből kicsavarták magukat, és rendben földet értek.
Kezdetben szinte alig fújt a szél, később a második hullámnál már felerősödött. A dobás helyét ennek megfelelően módosították. Az utolsónak ugrók távolabb sodródtak, de nem volt vészes a távolság. Az irányítható ernyő nagy előnye, hogy széliránnyal együtt lehet haladni, vagy azzal szemben korrigálható a széleltérítés hatása. A szél miatt elég sokáig voltak belobbanva a kupolák a földön, de vonszolást, „kutyázást” nem láttam.
Sok katona állva maradt, a 80 négyzetméteres ernyő ideális esetben puhán teszi le az ugrót.
Délután az utolsó körben a lőtér talaját a napsütés felmelegítette, így termik okozhatta azt, hogy egy ernyős jóval tovább fentmaradt, mint a többiek. A felforrósodott levegő elszakad a földtől, ez a láthatatlan gázgömb felfele mozogva az ernyős merülési sebességét csökkentheti, extrém esetben még magasabbra is emelheti. Ilyenkor meg kell próbálni fordulókkal kijönni a feláramlásból.
Az ernyőt tárolásra behajtani,
Éles helyzetben az elsőként beérkezőkből azonnal egy harcképes csoportot szerveznek. Amint megvan a minimálisan szükséges létszámú ideiglenes harccsoport, ami lehet akár csak 1-2 rajnyi katona, akkor megkezdhetik a tervezett harctevékenységet. Ez lehet területbiztosítás, vagy egy objektum, például híd, épület elfoglalása.
Az ugrás helyszíne, abszolút bonyolult, mi több, harci terepnek számított, nem egy sima füves reptér volt. A 0 Ponti lőtérre egy klasszikust módosítva a következőek voltak igazak: A szép zöld gyep kifogyott, vízszintes nem is volt. Van helyette gödör, domb, szikla, kő, gaz, bokor, és járműroncsok.
A légideszant műveletek ellenzőinek egyik fő érve, hogy sok a lábsérülés. Jelentem, a gyakorlat során sérülés nem történt, mindenki saját lábon érkezett be.
