1956 szagáról és az élet elviselhetetlen könnyűségéről
http://tortenelem.mandiner.hu/cikk/...elet_elviselhetetlen_konnyusegerol_tortenelem
Ez elgondolkodtató rész:
(...)
De hadd írjak inkább a lényeges dolgokról: arról, hogy mi mindent tanultunk félelemről, harcról, bevándorlásról, kivándorlásról, újrakezdésről ezektől az emberektől.
Arra jutottam, hogy mi, a komcsi békeidőkben és azután született békeviselt, digitális nemzedékek bizony puhányak vagyunk. Puhányak vagyunk, mert megijedünk két katonától az utcán, száz katonától a déli határon, nem akarunk katonát látni, mint Linder Béla, és mindent tárgyalásos úton intéznénk. Puhányok vagyunk, mert szalmában, földön maximum extrém kiránduláson alszunk, tét nélkül. Nem koplalunk napokig, nem szökünk át a kukoricáson. Nem mondjuk azt, ha megkérdezik, hogy félt-e, hogy „persze, de hát miért ne féltem volna”, vagy hogy „miért féltünk volna?” Minden este puha ágyban alszunk, s ritkán fázunk otthon. Hazaüzenni egy e-mailbe vagy skype-hívásba kerül, s már magunk is elfelejtettük azokat az időket, amikor vezetékes telefonon kellett egyeztetni, hogy akkor mikor van randi, mikor találkozunk meccsre vagy koncertre menet. Régen nyaltuk le egy levél borítékját, s talán csak karácsonykor adunk még fel egy-egy képeslapot.
El sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor hónapok óta nem láttuk a szüleinket, a barátainkat, a barátnőnket, s ők sem minket, s nem is tudják, mi van velünk. Jó esetben értesülnek róla egy kései küldöttől, aki hazamegy és hazaüzenünk vele. Vagy kidobunk egy levelet a vonatablakból, amit egy ismeretlen arra járó továbbít, célba juttat. Pedig akár ott is hagyhatná, egy arctalan, ismeretlen valaki levelét. Mit érdekli az őt? És milyen erőfeszítésbe kerül elpostázni a levelet? Milyen lehet reménykedni, amikor öt napunk van Rómában, az olimpia idején, hogy megtaláljuk a kedvesünket, akit négy éve nem láttunk?
*
S hogy micsoda leleményesség, találékonyság járul mindehhez! Minden ötvenhatos történetei közt akad bőven olyan, amelyikben vagy ő vagy valamelyik rokon, esetleg édesanyjuk, édesapjuk hirtelen felmerülő ötletei, leleményei, csavaros észjárása, hirtelen kapcsolása menti meg az életüket, segít elkerülni valami sokkal rosszabbat – kitelepítést, orosz fogságot, börtönt, megerőszakolást, akármit. Vagyunk-e, tudunk-e mi is lenni ilyen leleményesek?
Tudunk-e lenni megbocsátók, amikor kell; nagyvonalúak és önfeláldozók, amikor kell; és tudnánk-e lőni, amikor kell?
Volt ötvenhatos, aki gondolkodás nélkül lőtt az ávósokra; más nem tudta elsütni a fegyvert, amikor kellett volna, és mai napig úgy érzi, bajtársa élete kicsit miatta is veszett el. Nehéz a másik emberre fegyvert fogni, még akkor is, ha ávós vagy szovjet katona, nem épp békés szándékkal. El sem tudom képzelni, milyen; sosem csináltam.
Pedig lőni tudni kellene. Csak meg kell erősítenünk a lelkünket. Van olyan helyzet, amikor az ellenfél egy igazságtalan rendszer képviselője, ellenség, s éles helyzetben nem egyéni személye számít, hanem az, hogy mit képvisel az egyenruhája, és kinek nevében fog ő fegyvert – és kire. Van, hogy nem lehet elkerülni a lövést. A védekező háború: igazságos háború. Van az, hogy vagy ők, vagy mi. És hogy a „gun-free zone” és más széplelkű békedeklarációk nem érnek semmit. Ötvenhatban a budapestiek rohadó hullákat szagoltak a körúton, míg el nem takarították őket. Émelyítő lehetett, testileg, lelkileg egyaránt. De mégis egyikük, decens professzor, úgy fogalmazott: örül, hogy tudott emberre fegyver fogni, mert így biztos volt benne, hogy később is meg fogja tudni védeni a családját.
(...)
