Öbölháború (1990.08.02 – 1991.02.28.)

molnibalage · 2021. szeptember 18.

arbalest said:
1991, a híres Battle Force Zulu. 4 generációnyi amerikai repülőgép-hordozó egy képen, sorban:

bal fent: USS Midway, késő 2. világháború, persze masszívan átépítve.

bal lent: USS Ranger, Forrestal-osztály, 50-es évek (az első szuper-hordozó)

jobb lent: USS America, Kitty Hawk-osztály, 60-as évek (az utolsó hagyományos meghajtású hordozó)

jobbra fennt: USS Theodore Roosevelt, Nimitz-osztály, 70-es évektől napjainkig (második generációs nukleáris hordozó, a US Navy gerince)

a képen látszik még két Ticonderoga-osztályú cirkáló.

Egy szó, evolúció.
Imádom.

Törölt tag · 2021. november 14.

Mivel marha sok a legenda az ODS alatti harckocsi lövészetekről, imhol a CAT könyv idevágó részlete...

A harckocsiágyú tüze 3700 méterig bizonyult hatásosnak. A nagy lőtávolságú találati arány és az ellenséges célpontok leküzdésének képessége azon a lőtávokon túl, ahol hatásos viszonttüzet lehetett kapni, felülmúlta a várakozásokat. A legtöbb egység nagy lőtávolságú harcokban vett részt, és több mint 3000 méteres távolságból is jelentett találatokat. Az M1A1 még a rossz látási viszonyok között is képesnek bizonyult az ellenséges járművek megsemmisítésére a harckocsi hőérzékelőjére támaszkodva. Az a néhány egység azonban, amely az eredeti M1-el volt felszerelve, úgy találta, hogy a 105 mm-es harckocsiágyú pontossága 2000 méter felett jelentősen csökkent, bár a problémát inkább a lőszer szórásának, mint a fegyver vagy a tűzvezető rendszer korlátjának tulajdonították.

A nagy lőtávolságú lövészeteknek jót tett a Páncélos Központ által 1991 januárjában kiadott, tanulságokat tartalmazó közlemény. A közlemény az NTC és a Yuma Proving Grounds sivatagi környezetében végzett nagy lőtávolságú lövészetek tapasztalatait osztotta meg. Mindkét helyszínen az állomány gondosan előkészített járművekből tüzelt. Stressz nélkül, sok lőszerrel és a harctér zűrzavara nélkül a tapasztalt irányzó kiképzőkből álló legénységek arra vállalkoztak, hogy 3000 méteren túli távolságból célokat találjanak el. A bulletin összefoglalta az eredményeket, de technikákat is közölt a nagy lőtávolságon a pontosság eléréséhez és a tűzvezetéshez.

A találatok nagyobb távolságokon megerősítette az M1A1 pontosságát, de sok ütközet rövidebb távolságokon zajlott. A VII. hadtestnél például az átlagos lőtávolság 2200 méteresnek bizonyult. Az összes amerikai páncélos egység elemzése hasonlóképpen megállapította, hogy az egyes szervezetek közötti eltérések ellenére a 2200 és 2800 méter közötti távolság bizonyult átlagosnak. Mindazonáltal a tényleges harcok 100 és 3700 méter közötti távolságokon zajlottak.

Úgy tapasztalták, hogy az eredmény ugyanaz volt, bármilyen távolságból is tüzeltek, mivel "minden (DU) lőszer (105 mm-es és 120 mm-es) minden harckocsi célponton áthatolt 3000 méteren vagy annál kisebb távolságon, beleértve a frontális 30 fokos ívet". Az iraki T72M1 páncélvédelmével kapcsolatos aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Mind az M60A3 és az M1-en található 105 mm-es löveg, mind az M1A1 120 mm-es lövege rutinszerűen ért el katasztrofális találatokat. A szegényített urániumot tartalmazó lövedékek minden ellenséges harckocsit átütöttek, és katasztrofális pusztítást értek el.

Az amerikai lövészetek hatékonysága a harctéren igazolta az 1982-ben elfogadott kalibrációs elveket. A harckocsikat általában nem jusztírozták egyenként, hanem az egyes löveglöveg-típusokhoz rendelt flottajusztírozási beállításokra támaszkodtak. Ezeket a számítógépes korrekciós tényezőket idővel a tüzelési adatok alapján frissítették a harc közben. A harci műveletek, különösen a nagy hatótávolságú lövészetek során a számítógépes korrekciós tényezők minden lőszertípus esetében megfelelőnek bizonyultak.

A legénység kevésbé vette komolyan a légnyomás és hőmérséklet információk megadását. Ezeket az információkat azért kellett betáplálni a számítógépbe, hogy pontosabb ballisztikai megoldást adjanak. Ezek egy olyan tényezőnek bizonyult a sok közül, amelynek a pontosságra gyakorolt hatása a hatótávolsággal együtt nőtt, különösen 3000 méteren túl. Mégis, mivel nem volt a fedélzeten eszköz az aktuális léghőmérséklet és légnyomás mérésére, a legtöbb irányzó egyszerűen megsaccolta, kihagyta, vagy a szabványos nyomásértéket alkalmazta, függetlenül attól, hogy az mennyire volt releváns a közvetlen helyzetük és a légköri viszonyok szempontjából.

A Canadian Army Trophy utolsó éveivel megegyezően és az amerikai CAT-csapatok tapasztalataira emlékeztető módon a találat észlelése a harcban problematikusnak bizonyult. A nyíllövedékek nagy sebessége miatt nehéz volt követni őket, különösen 3000 méteren túl. A találatban bizonytalan irányzók inkább újra tüzeltek a célra. Ironikus módon a harctéren a régebbi T55-ös harckocsik jelentették az igazi problémát, mivel "a T-55 sokkal kevésbé dobta el a kalapját, mint a T-72-es". A T-55-ös roncsok háború utáni vizsgálata azt mutatta, hogy sokukat többször is eltalálták, ami egyértelműen jelezte az irányzók bizonytalanságát abban, hogy eltalálták-e és megsemmisítették-e az adott harckocsit vagy sem. Általánosságban azonban az alkalmazott nyíllövedékek hatékonynak bizonyultak. Az irányzókszerint, "a SABOT-tal eltalált járművek vagy azonnal felrobbantak, vagy lassan kigyulladtak. A célpont füstje volt gyakran az egyetlen jelzője volt a találatnak". A HEAT lövedékkel eltalált járművek általában azonnal lángra kaptak, a lövedék robbanása a legtöbb látási viszony között észlelhető volt. A könnyebb találat észlelés néhány irányzót arra ösztönzött, hogy HEAT-ot használjanak, amikor a lőtávolság engedte. Pontosan ugyanezek a megfontolások vezettek egyes CAT-csapatokat arra, hogy a versenyen a HEAT rutinszerű használatát részesítsék előnyben.

Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)

molnibalage · 2021. november 14.

Hpasp said:
Mivel marha sok a legenda az ODS alatti harckocsi lövészetekről, imhol a CAT könyv idevágó részlete...

A harckocsiágyú tüze 3700 méterig bizonyult hatásosnak. A nagy lőtávolságú találati arány és az ellenséges célpontok leküzdésének képessége azon a lőtávokon túl, ahol hatásos viszonttüzet lehetett kapni, felülmúlta a várakozásokat. A legtöbb egység nagy lőtávolságú harcokban vett részt, és több mint 3000 méteres távolságból is jelentett találatokat. Az M1A1 még a rossz látási viszonyok között is képesnek bizonyult az ellenséges járművek megsemmisítésére a harckocsi hőérzékelőjére támaszkodva. Az a néhány egység azonban, amely az eredeti M1-el volt felszerelve, úgy találta, hogy a 105 mm-es harckocsiágyú pontossága 2000 méter felett jelentősen csökkent, bár a problémát inkább a lőszer szórásának, mint a fegyver vagy a tűzvezető rendszer korlátjának tulajdonították.

A nagy lőtávolságú lövészeteknek jót tett a Páncélos Központ által 1991 januárjában kiadott, tanulságokat tartalmazó közlemény. A közlemény az NTC és a Yuma Proving Grounds sivatagi környezetében végzett nagy lőtávolságú lövészetek tapasztalatait osztotta meg. Mindkét helyszínen az állomány gondosan előkészített járművekből tüzelt. Stressz nélkül, sok lőszerrel és a harctér zűrzavara nélkül a tapasztalt irányzó kiképzőkből álló legénységek arra vállalkoztak, hogy 3000 méteren túli távolságból célokat találjanak el. A bulletin összefoglalta az eredményeket, de technikákat is közölt a nagy lőtávolságon a pontosság eléréséhez és a tűzvezetéshez.

A találatok nagyobb távolságokon megerősítette az M1A1 pontosságát, de sok ütközet rövidebb távolságokon zajlott. A VII. hadtestnél például az átlagos lőtávolság 2200 méteresnek bizonyult. Az összes amerikai páncélos egység elemzése hasonlóképpen megállapította, hogy az egyes szervezetek közötti eltérések ellenére a 2200 és 2800 méter közötti távolság bizonyult átlagosnak. Mindazonáltal a tényleges harcok 100 és 3700 méter közötti távolságokon zajlottak.

Úgy tapasztalták, hogy az eredmény ugyanaz volt, bármilyen távolságból is tüzeltek, mivel "minden (DU) lőszer (105 mm-es és 120 mm-es) minden harckocsi célponton áthatolt 3000 méteren vagy annál kisebb távolságon, beleértve a frontális 30 fokos ívet". Az iraki T72M1 páncélvédelmével kapcsolatos aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Mind az M60A3 és az M1-en található 105 mm-es löveg, mind az M1A1 120 mm-es lövege rutinszerűen ért el katasztrofális találatokat. A szegényített urániumot tartalmazó lövedékek minden ellenséges harckocsit átütöttek, és katasztrofális pusztítást értek el.

Az amerikai lövészetek hatékonysága a harctéren igazolta az 1982-ben elfogadott kalibrációs elveket. A harckocsikat általában nem jusztírozták egyenként, hanem az egyes löveglöveg-típusokhoz rendelt flottajusztírozási beállításokra támaszkodtak. Ezeket a számítógépes korrekciós tényezőket idővel a tüzelési adatok alapján frissítették a harc közben. A harci műveletek, különösen a nagy hatótávolságú lövészetek során a számítógépes korrekciós tényezők minden lőszertípus esetében megfelelőnek bizonyultak.

A legénység kevésbé vette komolyan a légnyomás és hőmérséklet információk megadását. Ezeket az információkat azért kellett betáplálni a számítógépbe, hogy pontosabb ballisztikai megoldást adjanak. Ezek egy olyan tényezőnek bizonyult a sok közül, amelynek a pontosságra gyakorolt hatása a hatótávolsággal együtt nőtt, különösen 3000 méteren túl. Mégis, mivel nem volt a fedélzeten eszköz az aktuális léghőmérséklet és légnyomás mérésére, a legtöbb irányzó egyszerűen megsaccolta, kihagyta, vagy a szabványos nyomásértéket alkalmazta, függetlenül attól, hogy az mennyire volt releváns a közvetlen helyzetük és a légköri viszonyok szempontjából.

A Canadian Army Trophy utolsó éveivel megegyezően és az amerikai CAT-csapatok tapasztalataira emlékeztető módon a találat észlelése a harcban problematikusnak bizonyult. A nyíllövedékek nagy sebessége miatt nehéz volt követni őket, különösen 3000 méteren túl. A találatban bizonytalan irányzók inkább újra tüzeltek a célra. Ironikus módon a harctéren a régebbi T55-ös harckocsik jelentették az igazi problémát, mivel "a T-55 sokkal kevésbé dobta el a kalapját, mint a T-72-es". A T-55-ös roncsok háború utáni vizsgálata azt mutatta, hogy sokukat többször is eltalálták, ami egyértelműen jelezte az irányzók bizonytalanságát abban, hogy eltalálták-e és megsemmisítették-e az adott harckocsit vagy sem. Általánosságban azonban az alkalmazott nyíllövedékek hatékonynak bizonyultak. Az irányzókszerint, "a SABOT-tal eltalált járművek vagy azonnal felrobbantak, vagy lassan kigyulladtak. A célpont füstje volt gyakran az egyetlen jelzője volt a találatnak". A HEAT lövedékkel eltalált járművek általában azonnal lángra kaptak, a lövedék robbanása a legtöbb látási viszony között észlelhető volt. A könnyebb találat észlelés néhány irányzót arra ösztönzött, hogy HEAT-ot használjanak, amikor a lőtávolság engedte. Pontosan ugyanezek a megfontolások vezettek egyes CAT-csapatokat arra, hogy a versenyen a HEAT rutinszerű használatát részesítsék előnyben.

Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)

Ez a könyv ingyenesen elérhető vagy ez fizetős kiadvány?

Törölt tag · 2021. november 14.

molnibalage said:
Ez a könyv ingyenesen elérhető vagy ez fizetős kiadvány?

Ingyé letölthető, és a NATO harckocsik hidegháborús történetének legjobb összefoglalója is egyben...
... ami az ODS-t is tartalmazza mint tanulságot.

Ranger · 2021. november 14.

Hpasp said:
Ingyé letölthető, és a NATO harckocsik hidegháborús történetének legjobb összefoglalója is egyben...
... ami az ODS-t is tartalmazza mint tanulságot.

A megfelelő ember kezében hasznos olvasmány….