A felvonulás utolsó szakasza és a csata helyszínei
A déli sereg megindulását követő ötödik napon megindult a Luitpold herceg vezette északi seregtest is. A seregek napi 20-25 kilómétert tettek meg. A német csapatok térben és időben elkülönülve vonultak fel, ami jelentősen megkönnyítette a magyar határvédelmi erők dolgát. A egyházi előkelők vezette déli seregcsoport június 24-én érte el a bécsi erdő nyugati szegélyét, és két nappal később került harcérintkezésbe a magyar gyepűt őrző csapatokkal. Miután egyes német előkelőségek halálát a nekrológok június utolsó napjaira teszik, feltételezhetjük, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Thietmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a déli bajor hadsereget, és színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Thietmar erőit.Június 28-án nagyobb ütközetre került sor amelyben Thietmár salzburgi érsek, valamint Ottó freisingi és Zakariás sabeni püspük is életét vesztette. A déli sereg maradékai ennek ellenére folytatták az előrenyomulásukat egyenesen bemasírozva a magyar főerők által előkészített csapdába. A magyar csel aztán Pozsonnyal szemben hozott eredményt, ahol az előőrsök bevezették a támadókat egy elzárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva tömegével nyilazták, majd vágták le a német harcosokat. A következő csapást a flottára mérték, amikor a hajókat gyújtónyilakkal lángra lobbantották. Az égő pokolból Sieghardt is csak szerencsével menekült ki néhányadmagával.
A magyar hadsereg
Ezen a ponton érdemes egy pillanatra megszakítanunk az események elmesélését, hogy alaposabban megismerkedjünk a korabeli magyar hadszervezettel.
A magyar sereg a nemzetségek önvédelmi miliciáiból, a törzs és nemzetségfők állandó kiséretéből, és a etnikai alapon szervezett határőrség alakulataiból állt össze. A honfoglaló magyar haderő teljes egészében, egységes felszerelésű lovasság volt. A kortárs VI. (Bölcs) Leó bizánci császár így ír erről: „Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség kívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják.” Fő fegyverük visszacsapó íj volt, amellyel pásztázó lövést 200-250 méterre , közvetlen célra irányzott laposlövéssel 60-70 méterre lehetett lőni. A honfoglaló magyarok összetett reflexíja műszaki szempontból nem volt sem jobb, sem rosszabb az európai népek egyszerű botíjainál. Fölényét nem a nagyobb relatív teljesítménye adta, hanem az, hogy vágtató lórol is lehetett használni. Kalandozó őseink hadi sikereiket főként szervezettségüknek köszönhették és annak, hogy tökéletes, de legalább is az ellenfélénél tökéletesebb összhangba tudták hozni a hadviselés egyes elemeit: a fegyverzetet, a stratégiát, a taktikát és a logisztikát. Regino prümi apát 908 táján jegyezte le a következőket „A magyarok sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni.” A lovaskatona első számú közelharci fegyvere a kopja, a pusztai népeknél vívólándzsa. A közelharc másik fő fegyvere a szablya. Mivel a szablya viszonylag ritka a honfoglalás kori vitézek sírjaiban, nagyon valószínű, hogy nem csak a halotti felszerelésben, hanem a földi harcokban sem mindenki rendelkezett vele. A 70-90 cm hosszúságú, kb. fél kg súlyú, ívelt pengével és fokéllel rendelkező fegyvernek rangjelző szerepe is lehetett. A kevésbé rangos harcosok kezében éppen a lemezsisakkal és a gyűrűspáncéllal vagy fémpikkelyes bőrpáncéllal felszerelt ellenséggel szemben volt hatékony fegyver a fokos. A 6.-10. század között a sztyeppei népek legfőbb védőfelszerelése a pikkelyes páncél volt, amely nemezzel és/vagy bőrrel kibélelve meglehetősen jó védelmet nyújt mind a nyílvesszők, mind az ütőfegyverek ellen. Mivel az említett századokban a pusztai népeknél többféle közelharci fegyvert (fokosok, fokosbárdok) találunk, mint az európai letelepült népeknél, gyaníthatóan a páncélozottság foka is magasabb volt.
A harcos felszerelése kb. 45 kg. Ebben a súlyban ruházatán könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, "kalim" nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íján, a nyakába akasztott, de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kg-nyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kg-nyi só, a főzőedény és a vizeskobak is benne van.
A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kg-nyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport szór kobakjába azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez a tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot.
A magyar nomádállam állandó hadseregét a törzs- és nemzetségfők kíséretei jelentették. Ők adták a nemzetségi miliciák tisztikarát és az elit csapatokat. A nemzetségfői kíséretek létszáma átlagosan 50-100 fő lehetett. A törzsfők kiséretei ennél nagyobbak 200-400 harcossal. A magyar nomádállam teljes katonai potenciája 50 ezer fegyverforgatóra becsülhető. Ennek maximum negyede vehetett részt a pozsonyi csata műveleteiben. A német megtévesztő művelet hatásaként, a csatában a Dunántúli és felvidéki magyar csapatok vehettek részt, a többi erők még felvonulás alatt lehettek. (A krimi tatár analógia szerint 2 hét szükséges a csapatok mozgósításához és összevonásához) A térben és időben elkülönülve felvonuló ellenség megsemmisítése részenként történt, ami lehetővé tette magyar hadvezetés számára helyi erőfölény kialakítását az egyes ütközetekben.
A határőrség
A határőrizetes gyepüőrség fontos részét képezte a magyar seregnek.
A honfoglalás hadműveleteinek a lezárása után a magyar vezetés előtt álló legfontosabb feladat a megszerzett területek katonai biztosításának megszervezése volt. Az ország északnyugati, északi, északkeleti, keleti és délkeleti részei, a Kárpátok erdőkkel borított, lakatlan hegyláncai jelentős természetes védelmet biztosítottak. Délen a folyók (Száva, Dráva, Sárvíz és a Duna) és mocsaraik biztosítottak kedvező feltételeket a behatolókkal szemben. Az ország legvédtelenebb részét, a legveszedelmesebb szomszéd, a teuton királyság által határolt nyugati országrész jelentette.
A szállásterületek kijelölése után megkezdődött határvédelem kiépítése. A gyepü mesterséges akadályokkal (árok, sövényfal, fatorlasz, sánc) megerősített határzár. A behatolásra alkalmas helyeken, főként a völgyekben épült gyepük országos szinten egységes láncolatot alkottak. A kivezető utakon kapukat állítottak fel. A gyepü külső oldalán széles, lakatlan sáv húzódott az úgynevezett gyepüelve. A határőrség emberanyagát a katonai segédnépek biztosították. Nemzetségeik a gyepün kaptak szállásterületet, míg a gyepüelvén őrségeik, előőrseik tartottak fenn őrségeket és fejtettek ki járőr tevékenységet. Háború idején a katonai segédnépek biztosították a magyar sereg elő és utóvédjeit is.
A magyar nomád állam főbb katonai segédnépei a kovári (helytelenül kabar) nevezet alatt összevont három törzs: a kálizok, a székelyek és a besenyők.
444.hu
