A "kritikai fajelmélet" egy nagyképű elnevezés arra, ami valójában a legprimitívebb, irigységvezérelt érvelési forma újbóli megjelenése. Érzelmileg ugyanolyan vonzó, mint a Dobu-szigeti ember hite, hogy a szomszédja csak akkor eszik jobban, ha mások kertjéből szippantja ki a jamgyökeret. És ez nem pusztán az irigység racionalizálása és igazolása, hanem - amennyiben sikeresen propagálják - az irigység megteremtésének eszköze ott, ahol korábban nem létezett. A kritikai fajelmélet olyan gyerekek körében szítja a neheztelést, akiknek egyébként talán eszükbe sem jutott volna hátrányosan összehasonlítani magukat fehér szomszédjaikkal, és eltereli a figyelmüket a saját életük javításának gyakorlati módjairól. Mint láttuk, sok társadalmat uralt az irigység, de nem tudok más olyan esetet, amikor egy rendszer szisztematikusan megpróbálta volna maximalizálni az irigységet a felnövekvő generációban. Ez valóban kegyetlen a nem fehér gyerekekkel szemben, akik állítólag a célzott kedvezményezettjei, de ahogy az irigység által inspirált viselkedéstől elvárható, úgy tűnik, a cél inkább az, hogy nekünk ártson, mint az, hogy nekik segítsen.