Miután leleplezte Grosjean/Wilkomirski csalást, Bradley továbbra is értetlenül állt az előtt, hogy a világ milyen lelkesedéssel fogadta el ezt a nyilvánvalóan kitalált történetet. "Miért - kérdezte Hilbergtől -, mit gondol, miért hittek neki mindannyian? A könyvét a holokauszt egyik nagy műveként jellemzik". Wilkomirski/Grossjean/Doeseker elleni tanúvallomásában Hilberg akaratlanul is megvádolta Spielberg Shoah Alapítványát azzal, hogy a holokauszt-gyermekemlékmániát "arra az erőfeszítésre vezette vissza, hogy minden olyan túlélőtől, aki még képes beszélni, kicsikarják a történetet". Tehát ebben az értelemben mindenkinek, aki túlélő, és akinek van története, azt mondják: 'gyere be'. És ha képes valami nagyon érdekeset írni, akkor meg fogják ünnepelni."[51].
Ahogy a japán katonák az okinavai barlangokban, Wilkomirski támogatói közül sokan nem voltak hajlandóak megadni magukat, még a 60 Minutes szegmens levetítése után sem. Harvey Peskin, a Második holokauszt című cikk szerzője: Therapeutic Rescue when Life Threatens" című, a Journal of Personal and Interpersonal Loss című folyóiratban megjelent cikket, előre láthatóan "második holokausztnak" nevezte a 60 Minutes cikkét.[52] Deborah Lipstadthoz hasonlóan Peskin is egyenlővé tette "Binjamin Wilkomirski hitetlenségét és a holokauszt tagadását..."[53] És bizonyos értelemben Peskinnek igaza volt. Ha a holokauszt ilyen tanúvallomásokon alapult, akkor minden joga megvolt a tagadáshoz. Még Eskin, a szkeptikus újságíró is úgy érezte, hogy megkérdőjelezni azt, amiről tudta, hogy csalárd elbeszélés, egyenlő a holokauszttagadással:
Vajon [Wilkomirski] elhiheti mindazt, amit mondott? Tudja, hogy átver minket? Hogyan szőtte össze ezt a történetet? Vajon csak kitalálta az egészet? És mi vett rá, hogy egyáltalán higgyek neki? Az írói hangja miatt? A kiadók és a múzeum hírneve, ami összehozott minket? Az az érzésem, hogy hinnem kell neki, hogy ha másképp tennék, azzal a holokausztot tagadnám?
A holokauszt-ipart nem hatotta meg Bradley leleplezése a 60 percben. Az amerikai Holokauszt Múzeum továbbra is folytatta azt a politikáját, hogy bárki tanúvallomását elfogadja, aki megjelenik, hogy interjút készítsen vele, függetlenül attól, hogy mennyire abszurd a története. Számos "túlélő" megesküdött, hogy Auschwitzba érkezésükkor "maga Josef Mengele" vizsgálta meg őket, és ezt az állítást a Holokauszt Múzeum politikájáért felelősök még akkor sem voltak hajlandók kétségbe vonni, ha az emlékezés rögzítéséért felelős személy tudta, hogy "Mengele nem volt ott, amikor ők ott voltak". Amint a kérdező megkérdezi "'Honnan tudta, hogy Mengele volt az?', és azt mondják: 'Utólag tudtam meg. Világos, hogy miről van szó."[55] Az etnikai vér sűrűbb, mint az újságírói víz. Az amerikai Holokauszt Múzeumhoz hasonlóan, amely akkor sem távolítja el a tanúvallomást, ha az hamisnak bizonyul, Eskin mélyen ellentmondásosnak érzi, amiért "éppen a német televízióban" árult el egy zsidó társát, még akkor is, ha meggyőződött arról, hogy Wilkomirski az egészet csak kitalálta[...].
1999-ben a Suhrkamp Verlag kiadott egy nyilatkozatot, amelyben megerősítette Ganzfried állításait, és kivonta a forgalomból a Töredékeket, ezzel a Wilkomirski-ügy véget ért, legalábbis Ganzfried szemében, de a kérdés, hogy mi számít hiteles holokauszt-elbeszélésnek, még korántsem zárult le, és a hamisított elbeszélések továbbra is ömlöttek a nyomdából egy olyan iparágban, amely a drámaian csökkenő minőségű szövegekért cserébe egyre nagyobb mennyiséget követelt. Végül a Shoah Alapítvány és az amerikai Holokauszt Múzeum egy új irodalmi műfaj, a fiktív önéletrajz megszületését irányította. Eskin elmeséli, ahogyan holokauszt-túlélőket hallgatja, akik "csak dumálnak és dumálnak."[57] Egy túlélő, aki eltökélten akarja leírni saját, Litvániában rejtőzködő gyermekként átélt élményeit, kénytelen volt fiktív önéletrajzot írni, "mert nincs elég tényem.
A költői engedélynek ezt a kibővített változatát csak zsidóknak adták ki. 1993-ban egy 23 éves ausztrál Helen Demidenko néven írt beszámolót az ukrajnai holodomorról, azt állítva, ahogy a neve is mutatja, hogy ő ukrán. Miután azt állította, hogy a holodomor legtöbb áldozatát "zsidó kommunista párti tisztviselők"[59] ölték meg,[59] antiszemitaként ítélték el, noha az állítás igaz volt. Az igazságról ismét bebizonyosodott, hogy a hatalmasok véleménye. Hamis emlékiratokat azonban csak zsidók írhatnak. Amikor egy ausztrál ukránnak adta ki magát, és a zsidókat vádolta meg a holodomorért való felelősséggel, éppen azért bűnös hazugságban, mert az igazat mondta. A holodomor elejétől a végéig zsidó művelet volt, amely akkor kezdődött, amikor Lazar Kaganovics 1928-ban megérkezett Ukrajnába, hogy részt vegyen a mezőgazdaság erőszakos iparosításában, és öt évvel később érte el szörnyű csúcspontját, amikor a Cseka egy másik zsidó, Genrikh Jagoda vezetésével befejezte a munkát.
Képtelen megvédeni a kettős mércét, amely lehetővé teszi a zsidók számára, hogy hamis identitást vállaljanak, de megtagadja ezt a gójoktól, Eskin Prágába repül, és felkeresi Robert Krell cseh pszichiátert, aki elmagyarázza a különbséget "Demidenko" és "Wilkomirski" között, és hogy miért jó az egyik hamis narratíva, és miért rossz a másik. "Demidenko" Krell hermeneutikája szerint "egy hamis előfeltevésből kitalált egy történetet, amely hamis, és van valami hamis mondanivalója. Ha Wilkomirski nem hiteles, akkor is megragad valami szépet az emléktöredékekről, amelyekkel a gyermek túlélők rendelkeznek."[60] Más szóval a narratíva határozza meg az igazságot; az igazság nem határozza meg a narratívát.
Ahogy a svájci bankrablási akció megmutatta, a holokauszt-narratívát a pénz vezérli, de ahogy a "Wilkomirski" és a "Grabowski" zaklatott története ugyanúgy megmutatta, a boldogtalan gyermekkorból eredő, megoldatlan pszichológiai problémák is vezérlik. A konkrét holokauszt-narratívák elemzése olyan, mint a hagymahámozás. Miután a pénzügyi, pszichológiai, erkölcsi és teológiai motivációktól kezdve rétegről rétegre lefejtjük a motivációkat, a kutatónak nem marad semmi, ami megfelelne a valóságnak. Tehát, hogy a pénzügyi motivációtól a pszichológiai motivációig eljussunk, a Töredékek az volt, amit Freud "családi románcnak" nevezne, amit Eskin így ír le:
egy gyakori fantáziatípus, amelyben a tényleges szüleid nem azok a tökéletlen, csalódást okozó emberek, akik életet adtak neked és felneveltek; királyok vagy cigányok, nemesek vagy kívülállók lehettek, akik Oidipusz, Mózes és más hősi vagy tragikus figurák szüleihez hasonlóan sürgős okokból, amelyeknek titokban kell maradniuk, elhagytak téged.
Röviddel azután, hogy a revizionizmus végzetesen aláásta a holokauszt bármilyen ténybeli alapját, a pszichológusok átvették a holokausztról szóló narratívát, és azonnal kitiltották a történészeket a találkozóikról. A Holokauszt-ipar ezután elkezdte tisztelni Wilkomirskit "nem történészként vagy politikusként, hanem mentálhigiénés szakemberként."[62] Ez a stratégia nem működött, mert Wilkomirski nem egyszerűen egy pszichológiailag problémás egyén volt. Egy szélhámos is volt, aki vagy hitt a saját történetének, vagy nem. Eskin elmeséli, hogy Wilkomirski már évekkel a Töredékek megírása előtt elment Rigába, hogy kérdéseket tegyen fel bizonyos események hihetőségéről, amelyek a gyermekkori emlékeinek elbeszélésében kötnek ki, olyan kérdéseket, mint például, hogy:
egy ember megszökhetett egy bizonyos házból a rigai gettó szélén az első rumbulai tömeggyilkosság előestéjén. Vestermanis [Riga levéltárosa] azt mondta a férfiaknak, hogy ez lehetséges. Fogalma sem volt arról, hogy az egyik látogatója a potenciális szökevény, és arról sem, hogy könyvet ír. Vestermanis megfeledkezett a két férfiról - a Töredékek szerzőjéről és barátjáról, Elitsur Bernsteinről - egészen addig, amíg Binjamin Wilkomirski hitelességének vizsgálata meg nem kezdődött.
A holokausztról szóló elbeszélések főszereplőit sokféle erő mozgatta, a pszichológiai és a gazdasági erőktől kezdve, de az egyik fő motiváció a bűntudat volt. A holokauszt-narratíva az erényjelzés egy formája, és minden erényjelzést a bűntudat vezérel. Wilkomirski említi a "bűntudat problémáját", de csak egyszer, azt állítva, hogy "részt vett azokban az eseményekben, amelyek a barakkomban lévő fiú halálához vezettek" - a fiúéhoz, aki összepiszkította az ágyat - "és ezért nagyon bűntudatom volt."[64] E rejtélyes kijelentés után a bűntudat gondolata eltűnt a Töredékekből, de később Ganzfried felkapta, aki azt állítja, hogy a holokauszt-narratíva fő vonzereje a bűntudattól való megszabadulás: "A holokauszt áldozata ma olyan, mint Jézus. A vállán van minden gonosz tett, amit valaha elkövettek. Adunk neki érte némi pénzt, némi közhírnevet, némi tiszteletet. Így ő folytatja a történetét, én megszabadulok a bűntudatomtól, és mindannyian a mennyben kötünk ki" (kiemelés tőlem)[65].
A bűntudat a kulcs, amely megmagyarázza a Biden-kormányzat zsidó hatalomátvételét, ahol a zsidóság kizárja a hozzáértés minden megfontolását? Garland igazságügy-miniszter, az ország legfőbb bűnüldözője nem tudja a törvényt egyenlően végrehajtani. Valójában csak azokkal szemben érvényesítheti, akiket a zsidók ellenségüknek tekintenek. Blinken miniszter, az ország legfőbb diplomatája nem tud tárgyalni, Yellen pénzügyminiszter pedig nem tudja megakadályozni a bankok csődjét. A kabinet valamennyi tagja lefényképezkedett zsidó társával, Zelenszkijjel, aki Ukrajna tönkretételét irányítja, és a zsidó pénzmosás fő csatornája. Mindannyian alkalmatlanok. Mindannyian zsidók. Mindannyiukat a zsidó kiváltságok védik minden kritikától. Ha, ahogy Dominic Green mondja, "az amerikai zsidó amerikaiak úgy veszítik el a helyüket az amerikai élet csúcsán, mint Hemingway a csődtömeg: fokozatosan, majd hirtelen"[66], akkor közeleg a szabadulásunk ideje. Ennek a felhőnek az ezüstös oldala a tudatosság. A probléma helyének megismerése az első lépés a megoldás felé.
Lehet ezért olyan boldogok 
telex.hu
