A fegyverzetnek saját fizikailag megkövetelt mérete van.
A fizika határozza meg, hogy mekkora kell, hogy legyen egy rövid hatótávolságú légiharc rakéta, egy SDB, egy Maverick, egy H-29-es rakéta, egy AASM, egy H-69, egy Kinzshal, netán egy AMRAAM, vagy akár egy R-37M.
Csak a gépek mérete és terhelhetősége kedvéért nem fognak méretarányosan összezsugorodni és könnyebbé válni a fegyverek, megtartva eredeti képességüket.
Szomorú igazság, hogy egy bomba, vagy rakéta esetében a technológiai fejlődéssel együttjáró elektronikai méretzsugorodás számottevően nem csökkenti a fegyver tömegét. Ha megnézzük a hetvenes évekből származó H-29-es fegyvercsaládot, akkor láthatjuk, hogy bár a fegyver avionikájának tekintélyes a helyigénye, ugyanakkor a 317kg-os harci rész és az azt megmozgató rakéta hajtómű párosa miatt az eszköz akkor se volna szerényebb kivitelű, ha a mai legmodernebb elektronika működtetné.
Ahogy a Kinzshal képessége esetében se beszélhetünk sokkal kisebb hordozóplatformról, mint a MiG-31K.
És itt már szóba kerülnek a fegyver indításának speciális körülményei, úgy, mint sebesség, magasság és a hordozó platform elvárt hatótávja, levegőben tartózkodási ideje.
És akkor még vegyük ehhez hozzá azt a komplex problémakört, hogy a hordozott fegyverzet esetében nem csak az egyes eszközök tömege, vagy mérete a kérdés, hanem az együttes tömegük ÉS méretük, de úgy, hogy miképp viselkednek egymás mellett egyszerre függesztve, hangsebesség alatt, felett, vagy akár a transzszonikus tartományban is.
Tehát mit tud kezdeni egy Gripen, ha a szárnyán ott a póttartály, a Meteor, vagy a GBU, a szárnyvégen az IRIS-T, ezen eszközök milyen nehezek, mekkorák, milyen közel vannak egymáshoz, az áramképük hogyan ér össze, hogy fed át, hogyan interferál, hangsebesség alatt, illetve felett. Nyilván, ha netán berezonál, beflatterol egy póttartály mellett függesztett negyedtonnás GBU, az visszahat a szárnyra, az meg a többi függesztményre, stb...
Magyarán, aki a tervezés szakaszában kis méretű, teljesítményű és terhelhetőségű sárkányszerkezetre voksol, mert így egyetlen egy paraméter tekintetében ki tud majd mutatni olcsóságot, az végül egy igen drága zsákutcába faroltatja be magát, ahonnan majd csak nagyon nehéz lesz kitörni.
Ha egy gép a repülési dinymikája, harci hatósugara, fegyverzete és szenzorai miatt a gyakorlatban nem tud 100-120km-nél messzebbről harcolni, miközben az ellenség 200+ km-ről old meg feladatokat, akkor az nem egy nyerő rendszer.
A nettó nyers hatótáv deficit gépeket tud okafogyottá tenni.
Emlékezzünk a MiG-21-esre. A máskülönben ügyes és költséghatékonyan üzemeltethető szerkezet a maga 15-20km-nél nem nagyobb effektív látó- és lőtávolságával a kortárs gépekhez képest nagyon hamar zárójelbe tette az 500-700km-es harci hatósugarát.
Szóval nincs új a nap alatt.
Az meg egy másik kérdés, hogy a Gripennél nem sokkal nagyobb és nehezebb F-16-os már mennyivel többet tud. Vagy vehetjük az egykori F-16XL egy mai teoretikus-perspektivikus leszármazottját, ami pusztán csak a kialakítása miatt képes lehetne R-37M szintű légiharc, vagy nagyobb hatótávú rakétapóthajtású siklóbomba fegyverzet hordozására és a hozzá való szenzorkészlet alkalmazására is.
Azzal, hogy a JAS-39E (Gripen NG program) esetében a plusz függeszthetőség édekében, a nagyobb tényleges fogyasztású hajtómű ellenére is lemondtak a dinamizmusról, tulajdonképpen adtak a szarnak egy pofont.
A gép szemmel láthatóan bár benyelt egy rakat fejlesztési költséget, a gyakorlatban nem lett sokkal komolyabb fegyverzetű, leginkább harcértékű, mint az alaptípus.
