Az a baj a szövetségekkel, hogy természetüknél fogva mindig csak az azt létrehozó nagyobb és erősebb államok járnak jobban velük.
Akik maguk köré gravitáltatják a kisebbeket.
Olyan ez, mint a piramisjáték: akik a kezdéskor bentvannak, a további balekok beszervezésével jutnak előre.
És miért akar csatlakozni mindenki?
Mert látják, hogy akik bentvannak, azok már jól jártak.
Amikor egy szövetséghez csatlakozunk, akkor elfogadva a már bent levők diktátumait, lemondunk bizonyos képességekről, hogy más - még nem ki nem alakult, de beígért - jövőbeli előnyöket elérhessünk.
Elhisszük, hogy félig amputáltan, egy lábon állva, de a többiekre támaszkodva, szökdécselni jobb, mint két lábon magányosan álldogálni. Csak mert azok épp gyengék.
Amik akár meg is erősödhetnének.
De mi magunk vágatjuk le a fél lábunk, mert úgy jobban tudunk ugrálni a tánckarban.
Lássuk be: szövetség tagjaként a közösség iránti lojalitás elnyomja az egyéni ambíciókat.
És ha egy idő után mégis szerentél többet, mint ami szerepet neked szántak a többiek, akkor jön az ukáz: vagy belénk kapaszkodsz, vagy itthagyunk féllábúként az útszélen.
Ezért van az, hogy egy szövetségi tagság elutasításával mindig kevesebb előnyt utasítunk el, mint amekkora hátrány ér minket, ha netán ki akarnánk szállni.
És ilyenkor jön az önámítás, hogy ugye milyen jó bent maradni?
Arról nem is beszélve, hogy Magyarország is csak addig volt a KKE térség "éltanulója", amíg az atlantisták udvaroltak neki.
Mint az egyszerű vidéki szépleány, akinek a nagymenő strici teszi a szépet. Amint a lány a szerelmes szavakra beadja a derekát, kap két pofont, elveszik a személyiét és már mehet is a többi kurva közé, fogadni a kuncsaftokat.
És ha megkérdik, miért nem lép le, mondhatja, hogy "jajj, hát nincs hova, meg különben is, a Lakatos Dzsúlió rendes ember..."
mandiner.hu
m4sport.hu
index.hu
