A nagy német-magyar együttmûködèsnek eddig 2 világháború elvesztése volt az eredménye, annak minden negativ következmènyével ( Trianon stb.). A törtènelmi tapasztalatok alapján kerûlni kellene mindent, ami német. Sajnos a történelemből azt tanuljuk, hogy a történelemből nem tanulunk semmit. Azt gondolni, hogy most aztán màs lesz, naiv dolog. A német politika életveszély Magyarország számára.
Ezt legalább egyszer ki kell mondani, mèg ha nem is változtat a helyzeten.
Ez elég vicces komment volt...
A szerbek elleni hadüzenet az OMM balfaszsága volt és abból indult minden.
A németekhez önként dörgölőzött Horthy.
Ez a szokásos kenjünk másra mindent megközelítés. A magyar vezetés felelőssége 0 kommentedben. Ez is egy tapasztalat, csak másfajta...
Zoli írásából.
Az utólag mindig oly borzasztóan okos történészek előszeretettel írnak mély értelmű, magvas értekezéseket arról, miért volt elkerülhetetlen a nagyhatalmak közötti leszámolás, és az első világháború. Az ilyen utólagos bölcsességek azonban szerintem, mint általában, ezúttal sem igazán meggyőzőek. A németek és a franciák közti leszámolás minden bizonnyal valóban elkerülhetetlen volt, erre mindenki számított és mindenki készült rá. Az azonban már egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy ebbe a konfliktusba a többi nagyhatalom is belekeveredjen, és hogy az ekkora kataklizmába torkolljon.
A németek rendkívül ostoba módon viselkedtek, és maguk ellen fordítottak szinte mindenkit, ez azonban még nem járt volna feltétlenül azzal a következménnyel, hogy a sértődött riválisok háborút indítanak. A franciákon kívül senkinek nem volt igazán komoly leszámolnivalója Németországgal, és a háborús fenyegetőzés leginkább csak a politikai előnyök megszerzése végett folytatott halandzsázás volt, nem komoly fenyegetés. Az angolok jobb meggyőződésük ellenére álltak a franciák és az oroszok mellé, igazából szívesebben léptek volna szövetségre a németekkel. Semmiképp sem léptek volna háborúba a franciák oldalán, pusztán csak azért, hogy azok revánsot vegyenek az 1870-es vereségért. És ha Anglia nem támogatja őket, valószínűleg az oroszok sem mertek volna háborúba lépni. Miután Angliában elmúlt a német flottaépítési program miatt gerjesztett pánik, a két fél között ismét lassú közeledés indult meg. A közvetlenül az első világháború előtti időszakot a kortársak valójában a háborús feszültség enyhüléseként élték meg, és senki sem gondolta volna, hogy a nagyhatalmak egy isten háta mögötti, jelentéktelen kis balkáni királyság miatt fognak rövidesen egymásnak ugrani.
Azonban volt egy diplomácia, amely még a németekénél is ostobább volt. Az osztrák-magyar. A Monarchia külpolitikája a háború előtti évtizedekben a németekéhez hasonló ámokfutást hajtott végre, maga ellen fordítva szinte valamennyi szomszédos országot, és a többi nagyhatalmat. Ráadásul a belpolitikai helyzet is felettébb ingatag volt, főleg a megerősödő nemzetiségi, szeparatista mozgalmaknak köszönhetően. Ez utóbbiak közül főként a pánszláv mozgalom okozott sok kellemetlenséget Bécsnek.
A mozgalom egyik fészkének a szomszédos Szerbiát tekintették, és már régóta vártak valamilyen ürügyre, melynek segítségével leszámolhatnak a veszélyes izgatókkal. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása kiváló casus bellinek ígérkezett. Egyébként a közutálatnak örvendő trónörökös halála a legkevésbé sem borította gyászba a Monarchia népeit, inkább megkönnyebbülést éreztek a trónra alkalmatlannak tartott főherceg halálhírét hallva. Maga Ferenc József is a következőképpen kommentálta a szarajevói hírt:
”A Gondviselés ismét jóvátett egy tévedést, melyet nekem nem állt módomban helyrehozni.”
(Megjegyezném, Ferenc Ferdinánd, minden hibája mellett is, szinte modern, felvilágosult ember volt Ferenc Józsefhez képest. A Monarchia valószínűleg nem járt volna rosszul a trónra lépésével.) Úgy gondolva, az időpont kiváló egy szerbek elleni kis győztes háborúhoz, a Monarchia -valószínűleg nem teljesen alaptalanul- azonnal Szerbiát vádolta meg a gyilkosság megszervezésével és előkészítésével.
Július 23-án egy olyan ultimátumot adtak át a szerbeknek, melyben követelték a merényletért az osztrákok szerint felelős szerb katonatisztek letartóztatását, illetve szolgálatból való elbocsátását, a Narodna Odbrana nevű szervezet feloszlatását. További követelések voltak, hogy a szerb kormány hivatalosan is ítélje el a szarajevói merényletet és a nacionalista izgatást, valamint, hogy a szarajevói merénylet szerb szálainak kivizsgálásában osztrák nyomozók és tisztviselők is részt vehessenek. Mindezen követelések teljesítésére Szerbia 48 órát kapott. A feltételek a megszabott határidőn belül nyilvánvalóan teljesíthetetlenek voltak, és az ultimátum célja elég egyértelműen az volt, hogy ürügyet teremtsenek vele a fegyveres leszámolásra. G. B. Show a következőképpen vélekedett az osztrák ultimátumról:
„A Szerbiához intézett ultimátum háborodott ötlet volt, nagyobb bűn, mint a gyilkosság, amely előidézte.”
A szerbek kétségbeesetten próbáltak valahogy kikecmeregni a csapdából. Egy meglehetősen megalázkodó hangú válaszjegyzékben a Monarchia minden feltételét elfogadták, kivéve azt az egyet, hogy a gyilkosság ügyében az osztrák hatóságok szerb területen is vizsgálódhassanak. A
német császár, II. Vilmos, a következőképpen értékelte a szerb választ:
„Ragyogó teljesítmény… Nagy erkölcsi siker Bécsnek, ezzel viszont megszűnik minden ok a háborúra.”
Két nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának....
Oroszország, a szláv szolidaritás miatt már kezdetben védelmet ígért Szerbiának, és most mozgósításba fogott Ausztria ellen. A németek ezt nem hagyhatták szó nélkül, és bár alkalmatlannak tartották az időpontot a háborúra, úgy vélték, a szövetségesi hűség kötelezi őket, hogy kiálljanak a Monarchia mellett. Két napos határidőt szabtak az oroszoknak a mozgósítás leállítására, és miután ez nem történt meg, hadat üzentek Oroszországnak. Még a franciák sem szívesen léptek be a háborúba, de a németek megkönnyítették a dolgukat, amikor, meglehetősen ostoba módon, két nappal az oroszok után nekik is hadat üzentek. Az angoloknak semmi kedvük nem volt az egészhez. Szerbia sorsa a legkevésbé sem érdekelte őket, és legszívesebben az egészet francia-német belügynek tekintették volna.
Amikor azonban a németek bevonultak a semleges Belgiumba, jobb meggyőződésük ellenére ők is hadat üzentek. (Belgium védelmében, ugyebár. Arról azonban nem tesznek említést a történelemkönyvek, hogy nem a németek, hanem a franciák voltak az elsők, akik -még a német hadüzenet előtt- benyomultak a semleges Belgiumba. Természetesen ők is csak Belgium védelmében…) Igazából senki nem akarta a háborút, talán csak a franciák, de még ők is csak később. Utóbb maga Lloyd George, a későbbi angol miniszterelnök is így vélekedett:
„A vezető politikusok közül senki sem akarta igazán a háborút. Úgyszólván belecsúsztak, vagy még inkább beletámolyogtak és belebotladoztak, merő ostobaságból.”