A mai Oroszország területe 3-4000 évvel ezelőtt alig volt lakható, nem véletlen hogy alig lakott ott valaki.
[BIZTPOL] Oroszország (a Szovjetunió utódállama)
- Téma indítója Montezuma
- Indítva
A mai Oroszország területe 3-4000 évvel ezelőtt alig volt lakható, nem véletlen hogy alig lakott ott valaki.
Ez már szánalmas
3 NATO tagállamnak vannak SSN és SSBN hajói.Semmi szükségük egy nukleáris támadáshoz Ukrajna területére.
Egyébként is egy baromság az egész.Kutya se akarja nyugatrol megtámadni Moszkóviát.
Atomhatalom.
Semmi értelme nincs megtámadni,mert a támadó is elégne.MAD.Meg MAD,és MAD.
A MAD garantálja Oo biztonságát,nem a hóditás.
Ha az ukrán háborúra költött pénzen inkább SSBN hajókat épitettek volna,az sokkal produktivabb lett volna a védelmük szempontjábol.
Csak az ukrán háború nem a védelmeről,hanem a birodalmi álmokrol szól.
Vannak NATO tagálamok tanácsadói Ukrajnában.És?Talán orosz tanácsadók nem voltak mondjuk Angolában?És ezek a NATO tanácsadók nem vesznek részt úgy a harcokban,mint ahogy az oroszok részt vettek szerte a világban.Koreában komplett MiG15 hadosztályokat vetettek be átfestett felségjelzéssel......Etiópiában VDV csapatok harcoltak.Messze nincs igy jelen a NATO Ukrajnában.
Különben az ukrán háború alatt Oo elvesztette a közép ázsiai befolyási övezetét.Oo vált Kina proxyvá.....
Igazábol nagyon kontraproduktiv ez a háború az Orosz Birodalomnak.
PONTOSAN ! Putyin legnagyobb ongolja. Egy felig barati orszagbol amelyik a nyugatbol valo kiabrandultsag utan magatol visszabilleget volna hozza csinalt egy gyuloletig ellenseges nyugati szovetsegest. Es meg csak meg sem nyerte a haborut de cserebe meg iszonyat penzt egetett el es eget most is.
A félszavas irományaidból semmit nem értek az égvilágon.
Szerinted jó vagy rossz ötlet volt nekünk is 1941. június 27-én hadat üzenni az oroszoknak ?
Csak marhára nem bilkent volna vissza az oroszokhoz. Mert lehet bármikyen szar nyugaton, olyan szar sosem lesz amit az okránok éltek át a 20. szazadban az oroszok alatt.
Ez a baja az oroszoknak, sem gazdasági, sem kultúralis, sem penzügyi és mint kiderült katonai ereje sincs ahhoz, hogy még egy kvázi rokonnépet is a saját oldalán tartson.
Rendszerváltáskori szellemben írt tankönyvekben, amiben a világ összes létező problémájáért az oroszok a felelősek.
Amit az akkori / annak nyomán írt tankönyvekben írtak, a fele jó eséllyel hülyeség, és teljesen újrázni kell a témát.
Pl. az agresszív, és militáns ukrán nacionalizmus, és el / kiszakadási törekvés az már 1903-ban volt, amikor még sehol nem volt a Holodomor, erre mi a magyarázatod / a középsulis tankönyv magyarázata ?
Maradjunk annyiban, hogy pont te nem vagy alkalmas arra, hogy vármikyen törtenelem tankönyv tartalmát megítéld.
Mert te magad meg alkalmas vagy a történelem tankönyv írásra ?
Mi alapján döntesz ezügyben ?
Én veled ellentétben nem mondok véleményt történelem tankönyvekről. Önmagában ez is alkalmasabbá tesz nálad, hisz van egy szemernyi önismeretem.
A történelem tankönyved az mennyire ír a kazahokról ? És a krími tatárok története mennyire tananyag ? Vagy csak az ukránokról szól a fáma ?
Tessék, íme egy tipikus oroszellenesre hangolt című cikk:
index.hu
Merészet lépett, ráadásul mindjárt a világ egyik legnagyobb hadserege és ugye az "teljes MIG flottáját" cseréli le.
Értsd: Putyin retteghet, Putyinnak vége, Putyin megint elszigetelődött, megint nagy győzelem ez a Nyugatnak és a jóságos ukránoknak.
Aztán kiderül, hogy az orosznál színvonalban szokás szerint jóval primitívebb globalista propaganda színezte túl az eredeti életciklusuk végét is jóval túlélő indiai MiG-21-esek utolsónak megmaradó, Bison standardra felhozott példányainak immáron elkerülhetetlen kivonási ceremóniáját.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bizonyos "teljes MIG flotta" az indiai MiG gépek csupán egy kisebb hányada, hiszen ott van még a MiG-29UPG és az elég takaréklángon ketyegő MiG-29K/KUB típusok is.
Továbbá a mintegy 250 darab Szu-30MKI, amely flotta mégiscsak komolyabb reláció az oroszok, bocsánat, Putyin felé, mint a kiöregedő, de amúgy is már csak helyi szinten gyártott és karbantartott utolsó pár 21-es.
Így aztán akármit is sugall a kattintásvadász cikk címe, a váltótípus bizony hazai lesz, bár amerikai hajtóművel.
Bárhogy is van, ez a "merész" lépés valahogy mégse fog fájni Putyinnak, vagy a csúnya, gonosz orosz impériumnak...
Merészet lépett a világ egyik legnagyobb hadserege és lecseréli a teljes MIG vadászgép-flottáját
A szomszédaival egyre feszültebb viszony miatt kellett meghozni a döntést.
index.hu
"Merészet lépett a világ egyik legnagyobb hadserege és lecseréli a teljes MIG vadászgép-flottáját"
Merészet lépett, ráadásul mindjárt a világ egyik legnagyobb hadserege és ugye az "teljes MIG flottáját" cseréli le.
Értsd: Putyin retteghet, Putyinnak vége, Putyin megint elszigetelődött, megint nagy győzelem ez a Nyugatnak és a jóságos ukránoknak.
Aztán kiderül, hogy az orosznál színvonalban szokás szerint jóval primitívebb globalista propaganda színezte túl az eredeti életciklusuk végét is jóval túlélő indiai MiG-21-esek utolsónak megmaradó, Bison standardra felhozott példányainak immáron elkerülhetetlen kivonási ceremóniáját.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bizonyos "teljes MIG flotta" az indiai MiG gépek csupán egy kisebb hányada, hiszen ott van még a MiG-29UPG és az elég takaréklángon ketyegő MiG-29K/KUB típusok is.
Továbbá a mintegy 250 darab Szu-30MKI, amely flotta mégiscsak komolyabb reláció az oroszok, bocsánat, Putyin felé, mint a kiöregedő, de amúgy is már csak helyi szinten gyártott és karbantartott utolsó pár 21-es.
Így aztán akármit is sugall a kattintásvadász cikk címe, a váltótípus bizony hazai lesz, bár amerikai hajtóművel.
Bárhogy is van, ez a "merész" lépés valahogy mégse fog fájni Putyinnak, vagy a csúnya, gonosz orosz impériumnak...
Maga a cikk egy rosszul összerakott Google Fordítozott anyag benyomását kelti, amit szinte biztosan valamelyik indiai cikk/cikkekből lett összeollózva. Magyartalan megfogalmazás/mondatszerkezet, némelyik szó szó szerint kiugrik a kontextusból, mert kurvára nem oda illik és társai. Ha lenne időm és kedvem szerintem egy órán belül megtalálnám melyik indiai anyag lett lefordítózva.Tessék, íme egy tipikus oroszellenesre hangolt című cikk:
Merészet lépett a világ egyik legnagyobb hadserege és lecseréli a teljes MIG vadászgép-flottáját
A szomszédaival egyre feszültebb viszony miatt kellett meghozni a döntést.
"Merészet lépett a világ egyik legnagyobb hadserege és lecseréli a teljes MIG vadászgép-flottáját"
Merészet lépett, ráadásul mindjárt a világ egyik legnagyobb hadserege és ugye az "teljes MIG flottáját" cseréli le.
Értsd: Putyin retteghet, Putyinnak vége, Putyin megint elszigetelődött, megint nagy győzelem ez a Nyugatnak és a jóságos ukránoknak.
Aztán kiderül, hogy az orosznál színvonalban szokás szerint jóval primitívebb globalista propaganda színezte túl az eredeti életciklusuk végét is jóval túlélő indiai MiG-21-esek utolsónak megmaradó, Bison standardra felhozott példányainak immáron elkerülhetetlen kivonási ceremóniáját.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bizonyos "teljes MIG flotta" az indiai MiG gépek csupán egy kisebb hányada, hiszen ott van még a MiG-29UPG és az elég takaréklángon ketyegő MiG-29K/KUB típusok is.
Továbbá a mintegy 250 darab Szu-30MKI, amely flotta mégiscsak komolyabb reláció az oroszok, bocsánat, Putyin felé, mint a kiöregedő, de amúgy is már csak helyi szinten gyártott és karbantartott utolsó pár 21-es.
Így aztán akármit is sugall a kattintásvadász cikk címe, a váltótípus bizony hazai lesz, bár amerikai hajtóművel.
Bárhogy is van, ez a "merész" lépés valahogy mégse fog fájni Putyinnak, vagy a csúnya, gonosz orosz impériumnak...
De a tartalmi rész az a szerzőt minősíti, ahol megint beleesünk a magyar sajtó klasszikus példájába, hogy döntő hányadban angolról fordítózott cikkeket adnak el pár nap/hét késéssel sajátként. Plusz az meg az akadémiai szférát minősíti, hogy a szerző állítólagos tudományos főmunkatárs oszt mégse tud saját kútfőből egy rendes anyagot összehozni, hanem inkább fordító goes brrt.
A cím tekintetében saját tapasztalataim alapján azt mondom, hogy szinte biztosan nem a szerző adta azt, hanem valamelyik szerkesztőségben ügyeletes retardált fosott ki magából egy ilyen okádék clickbaitet. Gondolom a szerző beházalt az Indexhez, hogy na hadd jelentessem meg, az anyagot átdobta emailen. Aki meg kirakta az oldalra, az nem nézte/formázta át az anyagot, hanem költött hozzá valami clickbaitet. De azt sem tartom kizártnak, hogy még ennyi effort sem ment belee, hanem ChatGPT-vel íratott címet
Viszonylag rendszeresen találkozom mostanában orosz és ukrán emberekkel a 18-40 éve korosztályból és a 30-40 év közöttiek közül többekkel munka kapcsolatban vagyok. Nem vettem észre, hogy gyűlölnék egymást. Minimum neutrális, de inkább normális kommunikációra képes és egymásnak segíteni is hajlandó embereket látok.
Nyilván nem a teljes spektrumával találkozom az ukrán társadalomnak, de akikkel itt igen azokról úgy veszem észre, hogy jobban hánynak a jelenlegi rendszerüktől, mint az orosz emberektől.
Nezd meg nallunk milyen orosz szervilizmus lett a divat alig 30 evvel hogy vegetert a majd fel evszazados orosz enyomas/megszallas
Azokat kerdezd akik otthon maradtak es harcolnak vagy eppen kibombazta oket az orosz legiero vagy akiknek a gyerekeit gyilkoltak le a szinhazban. Szerintem nekik nem csak mas lesz a velemenyuk de markansabb is lesz es hosszabb ideig kitartanak melette.
Mert mégis mit kéne csinálnunk ? Felállni a székre, és teli torokból üvöltözni és szitkozódni és mutogatni az oroszok felé ?
Tisztában vagy azzal, hogy Miért kerültünk orosz megszállás alá ?
Az egy dolog, hogy igen, szar dolog volt a megszállás. A másik meg az az, hogy nem csak úgy, ok nélkül kerültünk az alá, hanem volt rendes történeti előzménye, amibe viszont valamiért nem szeretnek bele menni.
Sok dolog van a történelemben, ami megtörtént, és mégis idő, és helyhiány miatt nem került bele a középsulis tankönyvbe, akkor az olyan dologról hogyan lehet vitázni ?
Rövid (bocs, hosszú lesz) történelmi visszatekintő a magyar biztonságpolitika orosz vonatkozásai és Magyarországnak az orosz geostratégiában elfoglalt jelentősége alapján:
I.
A mai orosz-magyar kapcsolatok története az 1700-as évek hajnalán kezdődött, amikor Rákóczi Nagy Péter cárnál keresett támogatást (minimális sikerrel) szabadságharcának folytatásához.
A Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországnak nem volt önálló külpolitikai mozgástere, a Birodalom háborúiban Oroszország azonban rendre megbízható szövetségesként vállalt szerepet. Így volt ez már az északi háborúban (1655-60) és a Szent Ligának a török Magyarországról történő kiűzését eredményező háborújában (1686-99) is. A lengyel örökösödési háborúban (1733-38), a törökök ellen viselt háborúkban (1735-39 és 1788-91), az osztrák örökösödési háborúban (1740-48), a hétéves háborúban (1755-63), Lengyelország felosztása során, majd a napóleoni háborúkban Oroszország mindig a Magyarországot is magába foglaló Habsburg Monarchia megbízható szövetségesének számított. Ezen minőségében, Bécs kérésére és London jóváhagyásával avatkozott be 1849-ben a magyar szabadságharc leverésének dolgában is. (A bosszúra szomjas osztrákokkal összevetve egyébként kifejezetten lovagias módon.)
Tehát adva van egy 200 éves periódus, amiben a felemelkedő orosz állam alapvetően szövetségeseként jelenik meg a Kárpát-medencét uraló, jellemzően Bécs központú hatalomnak. A szövetség alapját elsősorban a török elleni közös érdek, másodsorban a lengyelekkel szembeni törekvések jelentik. Hódító ambíciói egymással szemben nincsenek az érintetteknek. Ha a magyar szempontokat a Habsburg monarchián belül értelmezzük, akkor az orosz Magyarország szövetségese is. A Habsburg uralom alól függetlenedő Magyarországnak már nem szövetségese Oroszország, hiszen a magyar függetlenedési törekvések erősítik a lengyel törekvéseket is és gyengítik a hagyományos szövetséget, a kiegyezéssel azonban elméleti lehetőség nyílt a megszokott érdekkapcsolatok felélesztésére: A Monarchia is a lengyelek egyik elnyomója volt, a hanyatló Török Birodalom leszakadó részeivel kapcsolatban pedig élt az elvi megegyezés lehetősége.
II.
A XIX. század közepére Bécs és Szentpétervár szövetsége azonban gyorsan erodálódik. A fő ok a Habsburg birodalom alárendelődése, gyengesége - 1849 után Bécs már nem egyenrangú partner. Az orosz ugyanakkor még mindig számít a szövetségre, ezért bízik abban, hogy a régi gyakorlatnak megfelelően Bécs támogatni fogja soron következő, török elleni háborújában. Bécs viszont örül, hogy hatalma nem hullott szét, eszébe sincs további, balkáni területekkel gyarapítania a birodalmat, ráadásul a brit-francia szövetséggel és Poroszországgal a hátában eleve sokkal többet kockáztatna, mint Szentpétervár. Így a krími háborúban (1850-53) Bécs Oroszország ellenségei mellett teszi le a garast.
A jó viszony nem áll helyre a kiegyezés után sem, alapvetően a magyar fél indítékai, félelmei és szűk látókörű elgondolásai miatt. Budapesten elképzelhetetlen, hogy szövetségesként tekintsenek a szabadságharcot leverő Oroszországra, miközben nagylelkűen túlléptek afölött, hogy az orosz csapatok Bécs hívására érkeztek. Nem Budapest, hanem Bismarck bölcsessége kell ahhoz, hogy a három császár szövetsége még néhány évtizedre biztosítsa a három hatalom kölcsönös biztonságát, amelyek között egyébként sem volt érdemi stratégiai érdekellentét.
Európában Napóleon legyőzése óta volt egyfajta általános oroszfóbia, mivel a keleti nagyhatalom olyan óriási emberanyagtartalékokkal rendelkezett, amelyeket, mint látható volt, Párizsig is képes elmasíroztatni. Az angolokat nyugtalanította Oroszország ázsiai terjeszkedése, Európa keleti felén pedig a pánszlávizmus eszméje frusztrált, illetve lelkesített szlávokat és nem szlávokat egyaránt. A krími-, majd 50 évvel később az orosz-japán háború viszont megmutatta, hogy Oroszország egyáltalán nem legyőzhetetlen és ezt Szentpéterváron is tudták, sőt, ott is munkált a félelem: Alaszkát azért adták el bagóért az Egyesült Államoknak, mert maguk sem bíztak abban, hogy meg tudnák védeni, ha kenyértörésre kerülne a sor (no nem az Egyesült Államokkal, hanem Angliával szemben).
A magyar vonatkozásokra visszatérve, ütközési pontot egyedül a Balkán jelentett. Az orosz cél itt a török tengerszorosok, illetve az oda vezető útvonal, azaz a román és bolgár vidékek megszerzése volt. Bár még az 1900-as évek elején is felmerült a Balkán érdekszférákra történő felosztásának lehetősége (Bosznia, esetleg Szerbia és Montenegró (netalán Olténia) osztrák-magyar, míg Románia és Bulgária, valamint a tengerszorosok (esetleg Macedónia és Görögország) orosz érdekszférába történő elismerésével), de Budapesten erre nem sok hajlandóság mutatkozott. A megegyezés nem csak a lengyel testvéreinket elnyomó orosz ellenségképének ápolásával, de a Thököly, Rákóczi, Kossuthig emléke nyomán töretlen, geopolitikai realitásokat teljesen nélkülöző, romantikus törökbarátsággal sem férhetett össze. Így kötött a Monarchia szövetséget a félelmetes Oroszország mellett, majd Bismarck bukása után helyett a szívünknek oly kedves Romániával...
Minden érintett államnak szerepe volt abban, hogy hosszú évtizedek külpolitikai tévelygései, diplomáciai balfogásai, hol naiv, hol paranoid megfontolások után sikerült belemanővereznünk magunkat a minden képzeletet felülmúlóan pusztító világháborúba, melynek eredményeképpen a Német Birodalom teljes vereséget szenvedett, az Orosz Birodalom hosszú évekre polgárháborúba süllyedt (amely után csak jelentős területi veszteségek mellett stabilizálódott), az Osztrák-Magyar Monarchia pedig konkrétan megsemmisült.
III.
Ezzel persze nem értek véget a magyar-orosz kapcsolatok, sőt, a Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt Magyarország Szovjet-Oroszország egyetlen külföldi szövetségese volt.
A tiranoni Magyarországot 1939-ig kétszeres kordon választotta el a Szovjetuniótól: a Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján túl a megnövekedett Lengyelország terült el. Miközben Németország, Csehszlovákia vagy éppen Jugoszlávia különböző területeken és változatos csatornákon kereste az együttműködést a Szovjetunióval, Budapesten maradt a hagyományos oroszellenes hangulat, összefonódva a határozott, antikommunista szovjetellenességgel.
1941-ben a biztatóan kikerekített, addig béke szigetének számító, gyarapodó Magyarország önként és dalolva hadat üzent a Szovjetuniónak. (Majd szűk fél évvel később, ugyanezzel az utánozhatatlan, huszáros virtussal az Egyesült Államoknak is!)
Ma is mélységes, megrendült felháborodást vált ki a tény, hogy a Vörös Hadsereg könyörtelenül elfoglalta és megszállta Magyarországot (ahogyan az is, hogy az USA légereje 1944 tavaszától(!) bombázta, sőt terrorbombázta Magyarországot), bár ugyanezt kegyesen elnézzük Németországnak, ahogyan anno Ferenc Jóskának is elnéztük Haynaut.
A szovjet csapatok az 1955-ös osztrák államszerződés aláírásáig jogszerűen állomásoztak Magyarországon. Hogy a Szovjetunió fenntarthassa a katonai kontrollt a térségben, 2 hónappal korábban létrehozták a Varsói Szerződést. Ám az 1956-os a felkelést, majd forradalmat alapvetően nem ez, hanem az elnyomó kommunista államhatalom indukálta. Az első napokban a forradalmárok többször még barátkoztak is az utcákra vezényelt ruszki kiskatonákkal, miközben az ávósokat meglincselték. Kétségtelen, hogy a forradalmat (1849 után ismét) a szovjet-orosz fegyverek verték le, a sortüzeket azonban már a magyar elvtársak vezényelték, ahogyan a megtorlásokat és kivégzéseket is.
(Megjegyzés: az egykori körömtépkedők, vérbírók, gyilkosok még a rendszerváltás után is tisztes nyugdíjat húztak, ahogyan 100 évvel korábban Haynau is békésen pipázgatott magyarországi birtokain és Hentzi emlékműve is 50 évig meredezhetett Budán az égnek. Úgy látszik, gyilkosainkkal gond nélkül együtt tudunk élni, csak a legyőzőinknek nem tudunk megbocsátani...)
Hruscsov már 1958-ban felajánlotta a szuronyaival hatalomra segített Kádárnak, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról (ekkoriban vonták ki azokat Romániából is), ám maga Kádár kérte, hogy maradjanak a szovjet tankok az országban. Ezért maradtak itt még 33 évig, ezért beszélhetünk 50 éves megszállásról - mi kértük.
IV.
Az utolsó szovjet katona távozása óta eltelt 34 év, de a magyar történelmi romantikában töretlen az oroszellenesség és az oroszfóbia. De miért jelentene ránk veszélyt Oroszország?
Aki azt képzeli, hogy Moszkvának stratégiai célja a Kárpát-medence, pláne a megnyomorított Magyarország érdekszférájába vonása, az valami egészen különös, hangulatos valóságban él, amiben hazánk stratégiai jelentőségét többszörösére hizlalja a nagy magyar öntudat (vagy szimplán a nagy magyar tudatlanság).
Oroszország geostratégiai fókuszában
1.) saját területi egységének megóvása áll (különösen Szibéria vonatkozásában),
2.) az egykori szovjet tagköztársaságok fölötti befolyás megtartása vagy visszaszerzése (most elsősorban Ukrajnában, hosszabb távon Közép-Ázsiában és a Kaukázusban) a cél,
3.) az Arktisz még kiaknázatlan erőforrásainak megszerzése lehet.
Ezek után, vagy az ezeken a területeken elért eredmények híján fordul az orosz stratégiai fókusz hol a Baltikumra (ahol nem sok mozgástere van), hol a Közel-Keletre, hol Indiára, Afrikára vagy Latin-Amerikára.
Közép-Kelet-Európa is ilyen negyedrangú kérdés, azon belül viszont Magyarországnál jóval fontosabb délen Moldova, és így Románia, végül Bulgária, északon pedig Lengyelország kérdése.
Magyarország Moszkvából nézve szinte nem is létezik. Jelentőségünk úgy lehet valamennyi, ha baráti, közvetítő, együttműködő viszonyra törekszünk - üdítő kivételként, mind fentebb vázolt történelmünk, mind a jelenl európai, háborús hisztériája alól.
I.
A mai orosz-magyar kapcsolatok története az 1700-as évek hajnalán kezdődött, amikor Rákóczi Nagy Péter cárnál keresett támogatást (minimális sikerrel) szabadságharcának folytatásához.
A Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországnak nem volt önálló külpolitikai mozgástere, a Birodalom háborúiban Oroszország azonban rendre megbízható szövetségesként vállalt szerepet. Így volt ez már az északi háborúban (1655-60) és a Szent Ligának a török Magyarországról történő kiűzését eredményező háborújában (1686-99) is. A lengyel örökösödési háborúban (1733-38), a törökök ellen viselt háborúkban (1735-39 és 1788-91), az osztrák örökösödési háborúban (1740-48), a hétéves háborúban (1755-63), Lengyelország felosztása során, majd a napóleoni háborúkban Oroszország mindig a Magyarországot is magába foglaló Habsburg Monarchia megbízható szövetségesének számított. Ezen minőségében, Bécs kérésére és London jóváhagyásával avatkozott be 1849-ben a magyar szabadságharc leverésének dolgában is. (A bosszúra szomjas osztrákokkal összevetve egyébként kifejezetten lovagias módon.)
Tehát adva van egy 200 éves periódus, amiben a felemelkedő orosz állam alapvetően szövetségeseként jelenik meg a Kárpát-medencét uraló, jellemzően Bécs központú hatalomnak. A szövetség alapját elsősorban a török elleni közös érdek, másodsorban a lengyelekkel szembeni törekvések jelentik. Hódító ambíciói egymással szemben nincsenek az érintetteknek. Ha a magyar szempontokat a Habsburg monarchián belül értelmezzük, akkor az orosz Magyarország szövetségese is. A Habsburg uralom alól függetlenedő Magyarországnak már nem szövetségese Oroszország, hiszen a magyar függetlenedési törekvések erősítik a lengyel törekvéseket is és gyengítik a hagyományos szövetséget, a kiegyezéssel azonban elméleti lehetőség nyílt a megszokott érdekkapcsolatok felélesztésére: A Monarchia is a lengyelek egyik elnyomója volt, a hanyatló Török Birodalom leszakadó részeivel kapcsolatban pedig élt az elvi megegyezés lehetősége.
II.
A XIX. század közepére Bécs és Szentpétervár szövetsége azonban gyorsan erodálódik. A fő ok a Habsburg birodalom alárendelődése, gyengesége - 1849 után Bécs már nem egyenrangú partner. Az orosz ugyanakkor még mindig számít a szövetségre, ezért bízik abban, hogy a régi gyakorlatnak megfelelően Bécs támogatni fogja soron következő, török elleni háborújában. Bécs viszont örül, hogy hatalma nem hullott szét, eszébe sincs további, balkáni területekkel gyarapítania a birodalmat, ráadásul a brit-francia szövetséggel és Poroszországgal a hátában eleve sokkal többet kockáztatna, mint Szentpétervár. Így a krími háborúban (1850-53) Bécs Oroszország ellenségei mellett teszi le a garast.
A jó viszony nem áll helyre a kiegyezés után sem, alapvetően a magyar fél indítékai, félelmei és szűk látókörű elgondolásai miatt. Budapesten elképzelhetetlen, hogy szövetségesként tekintsenek a szabadságharcot leverő Oroszországra, miközben nagylelkűen túlléptek afölött, hogy az orosz csapatok Bécs hívására érkeztek. Nem Budapest, hanem Bismarck bölcsessége kell ahhoz, hogy a három császár szövetsége még néhány évtizedre biztosítsa a három hatalom kölcsönös biztonságát, amelyek között egyébként sem volt érdemi stratégiai érdekellentét.
Európában Napóleon legyőzése óta volt egyfajta általános oroszfóbia, mivel a keleti nagyhatalom olyan óriási emberanyagtartalékokkal rendelkezett, amelyeket, mint látható volt, Párizsig is képes elmasíroztatni. Az angolokat nyugtalanította Oroszország ázsiai terjeszkedése, Európa keleti felén pedig a pánszlávizmus eszméje frusztrált, illetve lelkesített szlávokat és nem szlávokat egyaránt. A krími-, majd 50 évvel később az orosz-japán háború viszont megmutatta, hogy Oroszország egyáltalán nem legyőzhetetlen és ezt Szentpéterváron is tudták, sőt, ott is munkált a félelem: Alaszkát azért adták el bagóért az Egyesült Államoknak, mert maguk sem bíztak abban, hogy meg tudnák védeni, ha kenyértörésre kerülne a sor (no nem az Egyesült Államokkal, hanem Angliával szemben).
A magyar vonatkozásokra visszatérve, ütközési pontot egyedül a Balkán jelentett. Az orosz cél itt a török tengerszorosok, illetve az oda vezető útvonal, azaz a román és bolgár vidékek megszerzése volt. Bár még az 1900-as évek elején is felmerült a Balkán érdekszférákra történő felosztásának lehetősége (Bosznia, esetleg Szerbia és Montenegró (netalán Olténia) osztrák-magyar, míg Románia és Bulgária, valamint a tengerszorosok (esetleg Macedónia és Görögország) orosz érdekszférába történő elismerésével), de Budapesten erre nem sok hajlandóság mutatkozott. A megegyezés nem csak a lengyel testvéreinket elnyomó orosz ellenségképének ápolásával, de a Thököly, Rákóczi, Kossuthig emléke nyomán töretlen, geopolitikai realitásokat teljesen nélkülöző, romantikus törökbarátsággal sem férhetett össze. Így kötött a Monarchia szövetséget a félelmetes Oroszország mellett, majd Bismarck bukása után helyett a szívünknek oly kedves Romániával...
Minden érintett államnak szerepe volt abban, hogy hosszú évtizedek külpolitikai tévelygései, diplomáciai balfogásai, hol naiv, hol paranoid megfontolások után sikerült belemanővereznünk magunkat a minden képzeletet felülmúlóan pusztító világháborúba, melynek eredményeképpen a Német Birodalom teljes vereséget szenvedett, az Orosz Birodalom hosszú évekre polgárháborúba süllyedt (amely után csak jelentős területi veszteségek mellett stabilizálódott), az Osztrák-Magyar Monarchia pedig konkrétan megsemmisült.
III.
Ezzel persze nem értek véget a magyar-orosz kapcsolatok, sőt, a Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt Magyarország Szovjet-Oroszország egyetlen külföldi szövetségese volt.
A tiranoni Magyarországot 1939-ig kétszeres kordon választotta el a Szovjetuniótól: a Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján túl a megnövekedett Lengyelország terült el. Miközben Németország, Csehszlovákia vagy éppen Jugoszlávia különböző területeken és változatos csatornákon kereste az együttműködést a Szovjetunióval, Budapesten maradt a hagyományos oroszellenes hangulat, összefonódva a határozott, antikommunista szovjetellenességgel.
1941-ben a biztatóan kikerekített, addig béke szigetének számító, gyarapodó Magyarország önként és dalolva hadat üzent a Szovjetuniónak. (Majd szűk fél évvel később, ugyanezzel az utánozhatatlan, huszáros virtussal az Egyesült Államoknak is!)
Ma is mélységes, megrendült felháborodást vált ki a tény, hogy a Vörös Hadsereg könyörtelenül elfoglalta és megszállta Magyarországot (ahogyan az is, hogy az USA légereje 1944 tavaszától(!) bombázta, sőt terrorbombázta Magyarországot), bár ugyanezt kegyesen elnézzük Németországnak, ahogyan anno Ferenc Jóskának is elnéztük Haynaut.
A szovjet csapatok az 1955-ös osztrák államszerződés aláírásáig jogszerűen állomásoztak Magyarországon. Hogy a Szovjetunió fenntarthassa a katonai kontrollt a térségben, 2 hónappal korábban létrehozták a Varsói Szerződést. Ám az 1956-os a felkelést, majd forradalmat alapvetően nem ez, hanem az elnyomó kommunista államhatalom indukálta. Az első napokban a forradalmárok többször még barátkoztak is az utcákra vezényelt ruszki kiskatonákkal, miközben az ávósokat meglincselték. Kétségtelen, hogy a forradalmat (1849 után ismét) a szovjet-orosz fegyverek verték le, a sortüzeket azonban már a magyar elvtársak vezényelték, ahogyan a megtorlásokat és kivégzéseket is.
(Megjegyzés: az egykori körömtépkedők, vérbírók, gyilkosok még a rendszerváltás után is tisztes nyugdíjat húztak, ahogyan 100 évvel korábban Haynau is békésen pipázgatott magyarországi birtokain és Hentzi emlékműve is 50 évig meredezhetett Budán az égnek. Úgy látszik, gyilkosainkkal gond nélkül együtt tudunk élni, csak a legyőzőinknek nem tudunk megbocsátani...)
Hruscsov már 1958-ban felajánlotta a szuronyaival hatalomra segített Kádárnak, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról (ekkoriban vonták ki azokat Romániából is), ám maga Kádár kérte, hogy maradjanak a szovjet tankok az országban. Ezért maradtak itt még 33 évig, ezért beszélhetünk 50 éves megszállásról - mi kértük.
IV.
Az utolsó szovjet katona távozása óta eltelt 34 év, de a magyar történelmi romantikában töretlen az oroszellenesség és az oroszfóbia. De miért jelentene ránk veszélyt Oroszország?
Aki azt képzeli, hogy Moszkvának stratégiai célja a Kárpát-medence, pláne a megnyomorított Magyarország érdekszférájába vonása, az valami egészen különös, hangulatos valóságban él, amiben hazánk stratégiai jelentőségét többszörösére hizlalja a nagy magyar öntudat (vagy szimplán a nagy magyar tudatlanság).
Oroszország geostratégiai fókuszában
1.) saját területi egységének megóvása áll (különösen Szibéria vonatkozásában),
2.) az egykori szovjet tagköztársaságok fölötti befolyás megtartása vagy visszaszerzése (most elsősorban Ukrajnában, hosszabb távon Közép-Ázsiában és a Kaukázusban) a cél,
3.) az Arktisz még kiaknázatlan erőforrásainak megszerzése lehet.
Ezek után, vagy az ezeken a területeken elért eredmények híján fordul az orosz stratégiai fókusz hol a Baltikumra (ahol nem sok mozgástere van), hol a Közel-Keletre, hol Indiára, Afrikára vagy Latin-Amerikára.
Közép-Kelet-Európa is ilyen negyedrangú kérdés, azon belül viszont Magyarországnál jóval fontosabb délen Moldova, és így Románia, végül Bulgária, északon pedig Lengyelország kérdése.
Magyarország Moszkvából nézve szinte nem is létezik. Jelentőségünk úgy lehet valamennyi, ha baráti, közvetítő, együttműködő viszonyra törekszünk - üdítő kivételként, mind fentebb vázolt történelmünk, mind a jelenl európai, háborús hisztériája alól.