Sok dolog van a történelemben, ami megtörtént, és mégis idő, és helyhiány miatt nem került bele a középsulis tankönyvbe, akkor az olyan dologról hogyan lehet vitázni ?
[BIZTPOL] Oroszország (a Szovjetunió utódállama)
- Téma indítója Montezuma
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
Sok dolog van a történelemben, ami megtörtént, és mégis idő, és helyhiány miatt nem került bele a középsulis tankönyvbe, akkor az olyan dologról hogyan lehet vitázni ?
Rövid (bocs, hosszú lesz) történelmi visszatekintő a magyar biztonságpolitika orosz vonatkozásai és Magyarországnak az orosz geostratégiában elfoglalt jelentősége alapján:
I.
A mai orosz-magyar kapcsolatok története az 1700-as évek hajnalán kezdődött, amikor Rákóczi Nagy Péter cárnál keresett támogatást (minimális sikerrel) szabadságharcának folytatásához.
A Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországnak nem volt önálló külpolitikai mozgástere, a Birodalom háborúiban Oroszország azonban rendre megbízható szövetségesként vállalt szerepet. Így volt ez már az északi háborúban (1655-60) és a Szent Ligának a török Magyarországról történő kiűzését eredményező háborújában (1686-99) is. A lengyel örökösödési háborúban (1733-38), a törökök ellen viselt háborúkban (1735-39 és 1788-91), az osztrák örökösödési háborúban (1740-48), a hétéves háborúban (1755-63), Lengyelország felosztása során, majd a napóleoni háborúkban Oroszország mindig a Magyarországot is magába foglaló Habsburg Monarchia megbízható szövetségesének számított. Ezen minőségében, Bécs kérésére és London jóváhagyásával avatkozott be 1849-ben a magyar szabadságharc leverésének dolgában is. (A bosszúra szomjas osztrákokkal összevetve egyébként kifejezetten lovagias módon.)
Tehát adva van egy 200 éves periódus, amiben a felemelkedő orosz állam alapvetően szövetségeseként jelenik meg a Kárpát-medencét uraló, jellemzően Bécs központú hatalomnak. A szövetség alapját elsősorban a török elleni közös érdek, másodsorban a lengyelekkel szembeni törekvések jelentik. Hódító ambíciói egymással szemben nincsenek az érintetteknek. Ha a magyar szempontokat a Habsburg monarchián belül értelmezzük, akkor az orosz Magyarország szövetségese is. A Habsburg uralom alól függetlenedő Magyarországnak már nem szövetségese Oroszország, hiszen a magyar függetlenedési törekvések erősítik a lengyel törekvéseket is és gyengítik a hagyományos szövetséget, a kiegyezéssel azonban elméleti lehetőség nyílt a megszokott érdekkapcsolatok felélesztésére: A Monarchia is a lengyelek egyik elnyomója volt, a hanyatló Török Birodalom leszakadó részeivel kapcsolatban pedig élt az elvi megegyezés lehetősége.
II.
A XIX. század közepére Bécs és Szentpétervár szövetsége azonban gyorsan erodálódik. A fő ok a Habsburg birodalom alárendelődése, gyengesége - 1849 után Bécs már nem egyenrangú partner. Az orosz ugyanakkor még mindig számít a szövetségre, ezért bízik abban, hogy a régi gyakorlatnak megfelelően Bécs támogatni fogja soron következő, török elleni háborújában. Bécs viszont örül, hogy hatalma nem hullott szét, eszébe sincs további, balkáni területekkel gyarapítania a birodalmat, ráadásul a brit-francia szövetséggel és Poroszországgal a hátában eleve sokkal többet kockáztatna, mint Szentpétervár. Így a krími háborúban (1850-53) Bécs Oroszország ellenségei mellett teszi le a garast.
A jó viszony nem áll helyre a kiegyezés után sem, alapvetően a magyar fél indítékai, félelmei és szűk látókörű elgondolásai miatt. Budapesten elképzelhetetlen, hogy szövetségesként tekintsenek a szabadságharcot leverő Oroszországra, miközben nagylelkűen túlléptek afölött, hogy az orosz csapatok Bécs hívására érkeztek. Nem Budapest, hanem Bismarck bölcsessége kell ahhoz, hogy a három császár szövetsége még néhány évtizedre biztosítsa a három hatalom kölcsönös biztonságát, amelyek között egyébként sem volt érdemi stratégiai érdekellentét.
Európában Napóleon legyőzése óta volt egyfajta általános oroszfóbia, mivel a keleti nagyhatalom olyan óriási emberanyagtartalékokkal rendelkezett, amelyeket, mint látható volt, Párizsig is képes elmasíroztatni. Az angolokat nyugtalanította Oroszország ázsiai terjeszkedése, Európa keleti felén pedig a pánszlávizmus eszméje frusztrált, illetve lelkesített szlávokat és nem szlávokat egyaránt. A krími-, majd 50 évvel később az orosz-japán háború viszont megmutatta, hogy Oroszország egyáltalán nem legyőzhetetlen és ezt Szentpéterváron is tudták, sőt, ott is munkált a félelem: Alaszkát azért adták el bagóért az Egyesült Államoknak, mert maguk sem bíztak abban, hogy meg tudnák védeni, ha kenyértörésre kerülne a sor (no nem az Egyesült Államokkal, hanem Angliával szemben).
A magyar vonatkozásokra visszatérve, ütközési pontot egyedül a Balkán jelentett. Az orosz cél itt a török tengerszorosok, illetve az oda vezető útvonal, azaz a román és bolgár vidékek megszerzése volt. Bár még az 1900-as évek elején is felmerült a Balkán érdekszférákra történő felosztásának lehetősége (Bosznia, esetleg Szerbia és Montenegró (netalán Olténia) osztrák-magyar, míg Románia és Bulgária, valamint a tengerszorosok (esetleg Macedónia és Görögország) orosz érdekszférába történő elismerésével), de Budapesten erre nem sok hajlandóság mutatkozott. A megegyezés nem csak a lengyel testvéreinket elnyomó orosz ellenségképének ápolásával, de a Thököly, Rákóczi, Kossuthig emléke nyomán töretlen, geopolitikai realitásokat teljesen nélkülöző, romantikus törökbarátsággal sem férhetett össze. Így kötött a Monarchia szövetséget a félelmetes Oroszország mellett, majd Bismarck bukása után helyett a szívünknek oly kedves Romániával...
Minden érintett államnak szerepe volt abban, hogy hosszú évtizedek külpolitikai tévelygései, diplomáciai balfogásai, hol naiv, hol paranoid megfontolások után sikerült belemanővereznünk magunkat a minden képzeletet felülmúlóan pusztító világháborúba, melynek eredményeképpen a Német Birodalom teljes vereséget szenvedett, az Orosz Birodalom hosszú évekre polgárháborúba süllyedt (amely után csak jelentős területi veszteségek mellett stabilizálódott), az Osztrák-Magyar Monarchia pedig konkrétan megsemmisült.
III.
Ezzel persze nem értek véget a magyar-orosz kapcsolatok, sőt, a Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt Magyarország Szovjet-Oroszország egyetlen külföldi szövetségese volt.
A tiranoni Magyarországot 1939-ig kétszeres kordon választotta el a Szovjetuniótól: a Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján túl a megnövekedett Lengyelország terült el. Miközben Németország, Csehszlovákia vagy éppen Jugoszlávia különböző területeken és változatos csatornákon kereste az együttműködést a Szovjetunióval, Budapesten maradt a hagyományos oroszellenes hangulat, összefonódva a határozott, antikommunista szovjetellenességgel.
1941-ben a biztatóan kikerekített, addig béke szigetének számító, gyarapodó Magyarország önként és dalolva hadat üzent a Szovjetuniónak. (Majd szűk fél évvel később, ugyanezzel az utánozhatatlan, huszáros virtussal az Egyesült Államoknak is!)
Ma is mélységes, megrendült felháborodást vált ki a tény, hogy a Vörös Hadsereg könyörtelenül elfoglalta és megszállta Magyarországot (ahogyan az is, hogy az USA légereje 1944 tavaszától(!) bombázta, sőt terrorbombázta Magyarországot), bár ugyanezt kegyesen elnézzük Németországnak, ahogyan anno Ferenc Jóskának is elnéztük Haynaut.
A szovjet csapatok az 1955-ös osztrák államszerződés aláírásáig jogszerűen állomásoztak Magyarországon. Hogy a Szovjetunió fenntarthassa a katonai kontrollt a térségben, 2 hónappal korábban létrehozták a Varsói Szerződést. Ám az 1956-os a felkelést, majd forradalmat alapvetően nem ez, hanem az elnyomó kommunista államhatalom indukálta. Az első napokban a forradalmárok többször még barátkoztak is az utcákra vezényelt ruszki kiskatonákkal, miközben az ávósokat meglincselték. Kétségtelen, hogy a forradalmat (1849 után ismét) a szovjet-orosz fegyverek verték le, a sortüzeket azonban már a magyar elvtársak vezényelték, ahogyan a megtorlásokat és kivégzéseket is.
(Megjegyzés: az egykori körömtépkedők, vérbírók, gyilkosok még a rendszerváltás után is tisztes nyugdíjat húztak, ahogyan 100 évvel korábban Haynau is békésen pipázgatott magyarországi birtokain és Hentzi emlékműve is 50 évig meredezhetett Budán az égnek. Úgy látszik, gyilkosainkkal gond nélkül együtt tudunk élni, csak a legyőzőinknek nem tudunk megbocsátani...)
Hruscsov már 1958-ban felajánlotta a szuronyaival hatalomra segített Kádárnak, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról (ekkoriban vonták ki azokat Romániából is), ám maga Kádár kérte, hogy maradjanak a szovjet tankok az országban. Ezért maradtak itt még 33 évig, ezért beszélhetünk 50 éves megszállásról - mi kértük.
IV.
Az utolsó szovjet katona távozása óta eltelt 34 év, de a magyar történelmi romantikában töretlen az oroszellenesség és az oroszfóbia. De miért jelentene ránk veszélyt Oroszország?
Aki azt képzeli, hogy Moszkvának stratégiai célja a Kárpát-medence, pláne a megnyomorított Magyarország érdekszférájába vonása, az valami egészen különös, hangulatos valóságban él, amiben hazánk stratégiai jelentőségét többszörösére hizlalja a nagy magyar öntudat (vagy szimplán a nagy magyar tudatlanság).
Oroszország geostratégiai fókuszában
1.) saját területi egységének megóvása áll (különösen Szibéria vonatkozásában),
2.) az egykori szovjet tagköztársaságok fölötti befolyás megtartása vagy visszaszerzése (most elsősorban Ukrajnában, hosszabb távon Közép-Ázsiában és a Kaukázusban) a cél,
3.) az Arktisz még kiaknázatlan erőforrásainak megszerzése lehet.
Ezek után, vagy az ezeken a területeken elért eredmények híján fordul az orosz stratégiai fókusz hol a Baltikumra (ahol nem sok mozgástere van), hol a Közel-Keletre, hol Indiára, Afrikára vagy Latin-Amerikára.
Közép-Kelet-Európa is ilyen negyedrangú kérdés, azon belül viszont Magyarországnál jóval fontosabb délen Moldova, és így Románia, végül Bulgária, északon pedig Lengyelország kérdése.
Magyarország Moszkvából nézve szinte nem is létezik. Jelentőségünk úgy lehet valamennyi, ha baráti, közvetítő, együttműködő viszonyra törekszünk - üdítő kivételként, mind fentebb vázolt történelmünk, mind a jelenl európai, háborús hisztériája alól.
I.
A mai orosz-magyar kapcsolatok története az 1700-as évek hajnalán kezdődött, amikor Rákóczi Nagy Péter cárnál keresett támogatást (minimális sikerrel) szabadságharcának folytatásához.
A Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországnak nem volt önálló külpolitikai mozgástere, a Birodalom háborúiban Oroszország azonban rendre megbízható szövetségesként vállalt szerepet. Így volt ez már az északi háborúban (1655-60) és a Szent Ligának a török Magyarországról történő kiűzését eredményező háborújában (1686-99) is. A lengyel örökösödési háborúban (1733-38), a törökök ellen viselt háborúkban (1735-39 és 1788-91), az osztrák örökösödési háborúban (1740-48), a hétéves háborúban (1755-63), Lengyelország felosztása során, majd a napóleoni háborúkban Oroszország mindig a Magyarországot is magába foglaló Habsburg Monarchia megbízható szövetségesének számított. Ezen minőségében, Bécs kérésére és London jóváhagyásával avatkozott be 1849-ben a magyar szabadságharc leverésének dolgában is. (A bosszúra szomjas osztrákokkal összevetve egyébként kifejezetten lovagias módon.)
Tehát adva van egy 200 éves periódus, amiben a felemelkedő orosz állam alapvetően szövetségeseként jelenik meg a Kárpát-medencét uraló, jellemzően Bécs központú hatalomnak. A szövetség alapját elsősorban a török elleni közös érdek, másodsorban a lengyelekkel szembeni törekvések jelentik. Hódító ambíciói egymással szemben nincsenek az érintetteknek. Ha a magyar szempontokat a Habsburg monarchián belül értelmezzük, akkor az orosz Magyarország szövetségese is. A Habsburg uralom alól függetlenedő Magyarországnak már nem szövetségese Oroszország, hiszen a magyar függetlenedési törekvések erősítik a lengyel törekvéseket is és gyengítik a hagyományos szövetséget, a kiegyezéssel azonban elméleti lehetőség nyílt a megszokott érdekkapcsolatok felélesztésére: A Monarchia is a lengyelek egyik elnyomója volt, a hanyatló Török Birodalom leszakadó részeivel kapcsolatban pedig élt az elvi megegyezés lehetősége.
II.
A XIX. század közepére Bécs és Szentpétervár szövetsége azonban gyorsan erodálódik. A fő ok a Habsburg birodalom alárendelődése, gyengesége - 1849 után Bécs már nem egyenrangú partner. Az orosz ugyanakkor még mindig számít a szövetségre, ezért bízik abban, hogy a régi gyakorlatnak megfelelően Bécs támogatni fogja soron következő, török elleni háborújában. Bécs viszont örül, hogy hatalma nem hullott szét, eszébe sincs további, balkáni területekkel gyarapítania a birodalmat, ráadásul a brit-francia szövetséggel és Poroszországgal a hátában eleve sokkal többet kockáztatna, mint Szentpétervár. Így a krími háborúban (1850-53) Bécs Oroszország ellenségei mellett teszi le a garast.
A jó viszony nem áll helyre a kiegyezés után sem, alapvetően a magyar fél indítékai, félelmei és szűk látókörű elgondolásai miatt. Budapesten elképzelhetetlen, hogy szövetségesként tekintsenek a szabadságharcot leverő Oroszországra, miközben nagylelkűen túlléptek afölött, hogy az orosz csapatok Bécs hívására érkeztek. Nem Budapest, hanem Bismarck bölcsessége kell ahhoz, hogy a három császár szövetsége még néhány évtizedre biztosítsa a három hatalom kölcsönös biztonságát, amelyek között egyébként sem volt érdemi stratégiai érdekellentét.
Európában Napóleon legyőzése óta volt egyfajta általános oroszfóbia, mivel a keleti nagyhatalom olyan óriási emberanyagtartalékokkal rendelkezett, amelyeket, mint látható volt, Párizsig is képes elmasíroztatni. Az angolokat nyugtalanította Oroszország ázsiai terjeszkedése, Európa keleti felén pedig a pánszlávizmus eszméje frusztrált, illetve lelkesített szlávokat és nem szlávokat egyaránt. A krími-, majd 50 évvel később az orosz-japán háború viszont megmutatta, hogy Oroszország egyáltalán nem legyőzhetetlen és ezt Szentpéterváron is tudták, sőt, ott is munkált a félelem: Alaszkát azért adták el bagóért az Egyesült Államoknak, mert maguk sem bíztak abban, hogy meg tudnák védeni, ha kenyértörésre kerülne a sor (no nem az Egyesült Államokkal, hanem Angliával szemben).
A magyar vonatkozásokra visszatérve, ütközési pontot egyedül a Balkán jelentett. Az orosz cél itt a török tengerszorosok, illetve az oda vezető útvonal, azaz a román és bolgár vidékek megszerzése volt. Bár még az 1900-as évek elején is felmerült a Balkán érdekszférákra történő felosztásának lehetősége (Bosznia, esetleg Szerbia és Montenegró (netalán Olténia) osztrák-magyar, míg Románia és Bulgária, valamint a tengerszorosok (esetleg Macedónia és Görögország) orosz érdekszférába történő elismerésével), de Budapesten erre nem sok hajlandóság mutatkozott. A megegyezés nem csak a lengyel testvéreinket elnyomó orosz ellenségképének ápolásával, de a Thököly, Rákóczi, Kossuthig emléke nyomán töretlen, geopolitikai realitásokat teljesen nélkülöző, romantikus törökbarátsággal sem férhetett össze. Így kötött a Monarchia szövetséget a félelmetes Oroszország mellett, majd Bismarck bukása után helyett a szívünknek oly kedves Romániával...
Minden érintett államnak szerepe volt abban, hogy hosszú évtizedek külpolitikai tévelygései, diplomáciai balfogásai, hol naiv, hol paranoid megfontolások után sikerült belemanővereznünk magunkat a minden képzeletet felülmúlóan pusztító világháborúba, melynek eredményeképpen a Német Birodalom teljes vereséget szenvedett, az Orosz Birodalom hosszú évekre polgárháborúba süllyedt (amely után csak jelentős területi veszteségek mellett stabilizálódott), az Osztrák-Magyar Monarchia pedig konkrétan megsemmisült.
III.
Ezzel persze nem értek véget a magyar-orosz kapcsolatok, sőt, a Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt Magyarország Szovjet-Oroszország egyetlen külföldi szövetségese volt.
A tiranoni Magyarországot 1939-ig kétszeres kordon választotta el a Szovjetuniótól: a Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján túl a megnövekedett Lengyelország terült el. Miközben Németország, Csehszlovákia vagy éppen Jugoszlávia különböző területeken és változatos csatornákon kereste az együttműködést a Szovjetunióval, Budapesten maradt a hagyományos oroszellenes hangulat, összefonódva a határozott, antikommunista szovjetellenességgel.
1941-ben a biztatóan kikerekített, addig béke szigetének számító, gyarapodó Magyarország önként és dalolva hadat üzent a Szovjetuniónak. (Majd szűk fél évvel később, ugyanezzel az utánozhatatlan, huszáros virtussal az Egyesült Államoknak is!)
Ma is mélységes, megrendült felháborodást vált ki a tény, hogy a Vörös Hadsereg könyörtelenül elfoglalta és megszállta Magyarországot (ahogyan az is, hogy az USA légereje 1944 tavaszától(!) bombázta, sőt terrorbombázta Magyarországot), bár ugyanezt kegyesen elnézzük Németországnak, ahogyan anno Ferenc Jóskának is elnéztük Haynaut.
A szovjet csapatok az 1955-ös osztrák államszerződés aláírásáig jogszerűen állomásoztak Magyarországon. Hogy a Szovjetunió fenntarthassa a katonai kontrollt a térségben, 2 hónappal korábban létrehozták a Varsói Szerződést. Ám az 1956-os a felkelést, majd forradalmat alapvetően nem ez, hanem az elnyomó kommunista államhatalom indukálta. Az első napokban a forradalmárok többször még barátkoztak is az utcákra vezényelt ruszki kiskatonákkal, miközben az ávósokat meglincselték. Kétségtelen, hogy a forradalmat (1849 után ismét) a szovjet-orosz fegyverek verték le, a sortüzeket azonban már a magyar elvtársak vezényelték, ahogyan a megtorlásokat és kivégzéseket is.
(Megjegyzés: az egykori körömtépkedők, vérbírók, gyilkosok még a rendszerváltás után is tisztes nyugdíjat húztak, ahogyan 100 évvel korábban Haynau is békésen pipázgatott magyarországi birtokain és Hentzi emlékműve is 50 évig meredezhetett Budán az égnek. Úgy látszik, gyilkosainkkal gond nélkül együtt tudunk élni, csak a legyőzőinknek nem tudunk megbocsátani...)
Hruscsov már 1958-ban felajánlotta a szuronyaival hatalomra segített Kádárnak, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról (ekkoriban vonták ki azokat Romániából is), ám maga Kádár kérte, hogy maradjanak a szovjet tankok az országban. Ezért maradtak itt még 33 évig, ezért beszélhetünk 50 éves megszállásról - mi kértük.
IV.
Az utolsó szovjet katona távozása óta eltelt 34 év, de a magyar történelmi romantikában töretlen az oroszellenesség és az oroszfóbia. De miért jelentene ránk veszélyt Oroszország?
Aki azt képzeli, hogy Moszkvának stratégiai célja a Kárpát-medence, pláne a megnyomorított Magyarország érdekszférájába vonása, az valami egészen különös, hangulatos valóságban él, amiben hazánk stratégiai jelentőségét többszörösére hizlalja a nagy magyar öntudat (vagy szimplán a nagy magyar tudatlanság).
Oroszország geostratégiai fókuszában
1.) saját területi egységének megóvása áll (különösen Szibéria vonatkozásában),
2.) az egykori szovjet tagköztársaságok fölötti befolyás megtartása vagy visszaszerzése (most elsősorban Ukrajnában, hosszabb távon Közép-Ázsiában és a Kaukázusban) a cél,
3.) az Arktisz még kiaknázatlan erőforrásainak megszerzése lehet.
Ezek után, vagy az ezeken a területeken elért eredmények híján fordul az orosz stratégiai fókusz hol a Baltikumra (ahol nem sok mozgástere van), hol a Közel-Keletre, hol Indiára, Afrikára vagy Latin-Amerikára.
Közép-Kelet-Európa is ilyen negyedrangú kérdés, azon belül viszont Magyarországnál jóval fontosabb délen Moldova, és így Románia, végül Bulgária, északon pedig Lengyelország kérdése.
Magyarország Moszkvából nézve szinte nem is létezik. Jelentőségünk úgy lehet valamennyi, ha baráti, közvetítő, együttműködő viszonyra törekszünk - üdítő kivételként, mind fentebb vázolt történelmünk, mind a jelenl európai, háborús hisztériája alól.
Ebben sem vagyok biztos. Vagy talán szerinted a 3. Birodalomban azért harcoltak a német katonák még ‘45-ben is, mert olyan hihetetlen elkötelezettjei voltak a rendszernek? Nem hinném. Szeritnem te sem. Annál sokkal intelligensebb vagy nagyobb tudással…
Egyelőre az állítólagos "orosz proxy-k", mint pl. Kuba, Venezuela, nem kaptak ilyen orosz fegyvereket és nem "eregetik" őket a USA olajfinomítóira, radarállomásaira.
Te durván csúsztatsz, miközben az objektivitás kéred számon.
