Marót Miklós: Naplótöredék
1944, szenteste
10 óra van. Most jöttem le a tetőteraszról, ahol körülnéztünk. Az oroszok áttörték a német védelmet, és itt harcolnak tőlünk 600 méterre. Állandó ágyúdörgés hallatszik. Időnként géppuska és nehézpuska. Jóformán nem is tudok józanul gondolkodni. Egyetlen kérdés lebeg előttem, mi és hogyan lesz? 21-én, csütörtökön megműtöttek. Nem érdemes leírni, mert azt hiszem, sohasem fogom elfelejteni. Éreztem bitangul az egésznek a menetét. Utána volt azonban a legkomiszabb. Délután Anyu bejött, és ijedt szemmel nézte, amint fakó képpel hánytam gyomorsavat. Semmi más panaszom nem volt, de az üres gyomrom folyton piszkált. Este kaptam szopogatni egy csésze hideg teát, és minden maró fájdalom enyhült. Péntek és szombat nyugodtan és gyógyulóan telt el. Nagyszerűen még most sem vagyok, de már nagy gyalogtúrákat teszek.
Két nap alatt rengeteg gondolat és ötlet járt a fejemben, karácsonyestéhez is illene egy elmélkedés, de képtelen vagyok most ilyesmire.
Ebben a percben két nagy dörrenés volt ismét. Mentőautó dudál a Kútvölgyi úton, vonatok fütyülnek, tankok dübörögnek. A folyosón most mondta valaki, hogy nagy zűr van Budagyöngyénél. Fenn maradok az éjféli miséig, és utána vagy itt fenn, vagy – mint a kórház nagy többsége már teszi is – a pincében alszom.
Mi lehet Apuékkal? Délután Anyu és Gica bent voltak, de Apu nem jött, mert a szívével öt napra lefeküdt. Feltétlen nyugalomra van szüksége. Úristen! Feltétlen nyugalom? Mi lesz velük, velem és ezzel a nyomorult várossal?
1944. december 25., hétfő, karácsony első ünnepe
Az éjszakát fenn töltöttem az éjféli mise után. Nemigen zavart fenn különösebb hadi esemény. Reggel is majdnem teljes némaság volt odakinn.
8 óra után megélénkült a vidék. Szinte az arcvonal közepébe kerültünk. Minden különösebb fantázia és érzelmi kitörés nélkül, ami egyeseket még most is el-elfog.
Ismét a már jól ismert tegnap esti gránátbecsapódásokat hallottuk. Nem akarództam felkelni, mert a tegnapi sok fennmaradástól most alaposan ég és húzódik a sebem.
A régi katonai temető szemben lévő bokrai, fái és földhányásai között német gyalogosok foglaltak állást. Kimerültnek látszó, nehéz felszereléssel kúszó emberek voltak. Mindegyik puskával, egyesek páncélököllel és nehézpuskával voltak felszerelve. Tüzelőállásba helyezkedtek. A lövések egyre szaporodtak. A szomszéd hegyeken több helyről sűrű fekete füstfellegek ereszkedtek felfele. Kíváncsi voltam rá, hogy mi ég. Beosontam a kupolába, és bicskám segítségével kiszereltem az egyik távcsövet. Sok értelme nem volt, de nagy gondot vettem vele a nyakamba, mert majd vissza is kell tenni.
Az igen sűrű gránátbecsapódások miatt lassan még a fenn alvó hősök is költözködtek lefelé. Az utolsók között én is leballagtam. Sikerült egy háromemeletes hordágynak a földszintjén helyet foglalnom.
Barangolásaim közben az óvóhelyi, kiépített pincében a szükségműtő felé is kerültem. Már sebesült németnek öltözött magyarokat hoztak be. Kettőt láttam, akik comb- és térdlövéssel feküdtek a műtőasztalon. Az orvosok közt csak azok vannak itt, akik itt laknak, így a nővérek kötözték és piszkálgatták őket.
Nevetségesen hatott, hogy ebédre rizses csirkét kaptunk. A leves után hatalmas csattanás kíséretében nagy üvegcsörömpöléssel zuhantak le valahol az ablakok. A nővérek, akik fenn járnak, mondják, hogy az ablakok az emeleten összelyuggatottak, kitörtek.
Nem tudom, mennyire lehet hitelt adni annak, amit itt a kórház lelkészéről mesélnek. Déltájban reverendában rohant kint a harcoló katonák között, és levest osztogatott nekik. Elmefuttatásaimat a háborúról, a harcolásról vagy nem harcolásról nem folytatom már. Egyetlen kérdés van előttem. Nem tudok haragudni meggyőződéssel se oroszra, se németre, se angolra – senkire. Miért? Miért? Miért?
A legkülönbözőbb embertípusok a legkülönbözőbb ténykedéssel vannak körülöttem. De ez sem érdekel, semmi sem érdekel.
Csöndet, csöndet szeretnék! Halkan orgonálni egy félhomályos gót templomban. Rajzolni valahol egy túlvilági eszményi világban. Énekelni egy vegyes karban, vagy aludni, és egy jobb világban felébredni. Eh, csöpögő szentimentalizmus!
1944. december 26., kedd
Fejlődnek a dolgok! Az óvóhely úgy néz ki, mint egy középkori ispotály392. Nálunk rend van, de vannak olyan pincerészek, ahol a földön hevernek az emberek. A nem elég magassá épített óvóhelyen meggörnyedve nyüzsögnek az emberek.
A rádió adása állítólag szünetel, csak időnként szólal meg valami német hang.
Tegnap este – bár itt állandó villanyfény van, és az éjszakákat csak az órákról lehet tudni – valamennyire elcsitult a mászkálás. Disznóság, hogy egyes nővérekkel még most is milyen undokok az emberek. Ők félnek lövöldözés közben felmenni, így a testvéreket kérik meg, hogy ezt-azt lehozzák. És a nővérek nagy része mászkál az épületben.
Kíváncsi voltam, mi a helyzet, és felmásztam az első emeletig. Kísértetház. A lépcsőházban és a folyosókon üvegcserépben kell gázolni. Hideg szél jár át mindent, és kísértetiesen lebegteti az elszabadult elsötétítő függönyöket. Közben hatalmas aknarobbanások, üvegcsörömpölés, és sokszor az épületbe becsapó gyalogsági lövedékek hallatszanak. Brr! Az izgalom éjfél után 2 órakor hágott a tetőfokára. A csendesen szuszogó szobát beszélgetés, vitatkozás verte fel.
„Itt vannak az oroszok!”-ra ébredtem fel. A Sophi nevű, lengyel menekült orvosnő hangját hallottam, amint éles, kiabáló orosz beszéddel tárgyalt egy mély hangú – orosszal.
Egy pillanattal előbb még igen jól aludtam a meleg ágyban, de erre – soha életemben nem történt még velem – rázni kezdett a hideg, és kb. egy fél percig a fogaim is vacogtak.
A körülöttem, alattam, felettem fekvő nőkről pillanatok alatt eltűntek az ékszerek. Gondoltam, nekem is el kell valamit raknom. Levetettem az órámat, és betettem a kabátom zsebébe. Onnan kiszedtem a nemrég összegyűjtött nyilas röpcéduláimat, és apró darabokra téptem. „Was kann man wissen!”
A következő percben igen kedélyes „Szervusz, magyar!” köszönéssel belépett egy géppisztollyal felszerelt, fekete kucsmába öltözött orosz. Besétált, körülnézett és kiment. Egymás után, izgalommal jöttek be különböző személyek új hírekkel. A kapus kezét átlőtték, valószínűleg egyensapkája miatt. Nem bántottak senkit, csak németeket és fegyvert kerestek. Tőlünk egy kispisztoly került hozzájuk.
A szerencsétlen nővérkék az ajtóból bámulták a lépcsőházban álldogáló, immár számtalan katonát. Milyen szép szőke fiúk! Nem is bántanak senkit. Tréfából az egyik ráfogta az egyikre a géppisztolyát, és elvette tőle a zseblámpáját.
...
fortepan.hu
