Január 22.
A bombázások ereje napról napra fokozódik. Már délben 11órakor megjelennek a gépek Buda felett, és este 4-ig tart a környék bombázása. Az egész napirendünket eltoltuk, hogy 11-re megebédeljünk, s ígyebéd után a bunkerban összegyűlve a vasajtót berekeszthessük védekezésül a légnyomás ellen.Már 12 óra van, de még alig hallottunk repülőt. Vidámabb a hangulat,mint máskor, örülünk a külső nyugalomnak. Ezért ma nem is sietünk az ebéddel, a leányok fenn varrnak a konyhában.De úgy látszik, most mégis kezdődik a légi mozgalom. Egyre sűrűbben halljuk a gépeket, s a lányokat le kell hívni a konyhából…
Hirtelen szörnyű robaj rázza meg a levegőt, az óvóhely meginog. A házat találat érte. A nagy légnyomásra a gyertya elalszik, a szellőztető ajtaja leszakad, az ott lévő üvegek csörömpölve hullanak a földre. Még fel sem ocsúdunk rémületünkben,midőn újabb és újabb dörrenések jelzik, hogy további találatokat kaptunk.A sötétben nem tudom megállapítani, hogy mi történt, csak azt érzem, hogy élek. A körülöttem meginduló beszélgetések jelzik, hogy az óvóhelyen nagyobb baj nem történhetett. Végre sikerül világosságot gyújtani. Az ijedségtől halálsápadt lányok is lassan lebotorkálnak a konyhából a beszakadt ajtón keresztül élve, s az öreg Mari néni félig eltaposva.
Szavaikból megértjük, hogy odafenn tűz van.
A férfiak kirohannak, hogy a mentést megkíséreljék.
Érezzük, hogy a kishajó süllyedni kezd. Hullámok csapkodnak, vihar tombol, víz szivárog a hajóba, a szivattyúk dolgoznak. – A szellőztetőket működésbe hozzuk, a vészkijárókat kinyitjuk. Kint –18 fokos hideg van. Fagyos áramlat tódul be az ajtón.Futok a kabátokért, hogy felöltöztessük a gyerekeket.A bunker előterében már szörnyű a rendetlenség. A férfiak az udvarrahordják az ágyneműt, hogy az előtér lángra ne kapjon.
Továbbmegyek, látom,hogy a garázs, amely telitalálatot kapott, lángokban áll. A lángnyelvek már akivezető lépcsőt nyaldossák. Kipillantok az udvarra. A reggel még oly ragyogó hó szennyes a repkedő pernyétől. Az udvaron szerte az előtérből kihordott ágyneműk, ruhák hevernek.
Tűz, tűz, tűz mindenütt! Minden igyekezet reménytelennek látszik, a mindent elemésztő lángok útját állni nem lehet. Remegő lábakkal igyekszem visszafelé.
Gyermekeim hozzám futnak, görcsösen kapaszkodnak karomba. Kintről a nyitott szellőztetőn keresztül rémes zűrzavar hallatszik be. Közelgő gépek zúgása, a robbanások tompa dübörgése, a közelünkben felállított légelhárító ágyúk ugatása.
A gépek közeledtére a gyermekek újra keserves zokogásba kezdenek.
Kis leánykám apró karjaival kétségbeesetten szorítja nyakamat, s ruhámba rejtve arcát egyre csak azt zokogja:
„Mamikám, vigyél el olyan házba, amelyik nem remeg!”
Míg a tehetetlenség kínjától gyötörve megnyugtató szavaimat oly kiábrándítónak érzem, elcsodálkozva pillantok nagyobbik leánykámra, akia többieket énekre biztatja: „Ne sírjatok, énekeljünk!” Miközben vékony kis hangját el-elnyomja az ágyúk dörrenése, nekem a máglyára vonuló, győzelmi dalt zengő mártírok jutnak eszembe. Mily csodálatos a lélek ereje.
Az, aki egy haragos tekintetre sírva fakad, az élet félelmetes, megrázópillanataiban öntudatos nyugalommal énekelni tud.
A gyerekek a hidegben dideregni kezdenek. Pokrócokba burkoljuk őket,hogy az erős hideg ellen némi védelmet nyújtsunk.
Ezalatt a kint lévők szörnyű veszélyek közepette oltják a tüzet. A mi környékünket bombákkal árasztják el, s az alacsonyan szálló gépek géppuskatüzet bocsátanak a környékre. A szomszédunkban lévő hivatásos tűzoltók azerős légi tevékenység miatt nem hajlandók segíteni, csupán néhány szomszéd segít: K., Cs. Laci önfeláldozó hősiességgel.Az idő múlik, magunk sem tudjuk, mióta ülünk ilyen szörnyű bizonytalanságban. Semmit nem tudunk a kint lévőkről. – Aggodalom fog el, vajonaz óvóhely megmenthető-e, vagy kilenc apró gyermekkel, golyózáporban kellmajd új hajlékot keresni. – Most már erősen halljuk a tűz pattogását, felettünk ég a tető.A külső dübörgés mintha szűnni kezdene, úgy látszik, 4 óra felé jár az idő.Végre a szellőztetőnyíláson keresztül lekiált valaki, hogy a kint lévőknek semmi baja nincs. A tűz egyre erősebben ropog. Öt óra felé a férfiak kezdenek hazaszállingózni kormosan, szakadt, nedves ruhával. Enni kérnek.
Az ebéd kinn áll az udvaron, így csak csekély harapnivalót tudunk adni.Most már tudjuk, hogy az alagsornak azt a részét, amelyben pillanatnyilag lakunk, sikerült megmenteni, de a ház többi része mind a tűz martaléka lett.A szellőztetőnyílást újra becementeztük, s megkíséreljük a megszokott életünket tovább folytatni.A konyhában begyújtjuk a tüzet. A vacsorát feltesszük.
A férfiak felváltva lapátolják a még mindig égő kokszot.
A bombázások ereje napról napra fokozódik. Már délben 11órakor megjelennek a gépek Buda felett, és este 4-ig tart a környék bombázása. Az egész napirendünket eltoltuk, hogy 11-re megebédeljünk, s ígyebéd után a bunkerban összegyűlve a vasajtót berekeszthessük védekezésül a légnyomás ellen.Már 12 óra van, de még alig hallottunk repülőt. Vidámabb a hangulat,mint máskor, örülünk a külső nyugalomnak. Ezért ma nem is sietünk az ebéddel, a leányok fenn varrnak a konyhában.De úgy látszik, most mégis kezdődik a légi mozgalom. Egyre sűrűbben halljuk a gépeket, s a lányokat le kell hívni a konyhából…
Hirtelen szörnyű robaj rázza meg a levegőt, az óvóhely meginog. A házat találat érte. A nagy légnyomásra a gyertya elalszik, a szellőztető ajtaja leszakad, az ott lévő üvegek csörömpölve hullanak a földre. Még fel sem ocsúdunk rémületünkben,midőn újabb és újabb dörrenések jelzik, hogy további találatokat kaptunk.A sötétben nem tudom megállapítani, hogy mi történt, csak azt érzem, hogy élek. A körülöttem meginduló beszélgetések jelzik, hogy az óvóhelyen nagyobb baj nem történhetett. Végre sikerül világosságot gyújtani. Az ijedségtől halálsápadt lányok is lassan lebotorkálnak a konyhából a beszakadt ajtón keresztül élve, s az öreg Mari néni félig eltaposva.
Szavaikból megértjük, hogy odafenn tűz van.
A férfiak kirohannak, hogy a mentést megkíséreljék.
Érezzük, hogy a kishajó süllyedni kezd. Hullámok csapkodnak, vihar tombol, víz szivárog a hajóba, a szivattyúk dolgoznak. – A szellőztetőket működésbe hozzuk, a vészkijárókat kinyitjuk. Kint –18 fokos hideg van. Fagyos áramlat tódul be az ajtón.Futok a kabátokért, hogy felöltöztessük a gyerekeket.A bunker előterében már szörnyű a rendetlenség. A férfiak az udvarrahordják az ágyneműt, hogy az előtér lángra ne kapjon.
Továbbmegyek, látom,hogy a garázs, amely telitalálatot kapott, lángokban áll. A lángnyelvek már akivezető lépcsőt nyaldossák. Kipillantok az udvarra. A reggel még oly ragyogó hó szennyes a repkedő pernyétől. Az udvaron szerte az előtérből kihordott ágyneműk, ruhák hevernek.
Tűz, tűz, tűz mindenütt! Minden igyekezet reménytelennek látszik, a mindent elemésztő lángok útját állni nem lehet. Remegő lábakkal igyekszem visszafelé.
Gyermekeim hozzám futnak, görcsösen kapaszkodnak karomba. Kintről a nyitott szellőztetőn keresztül rémes zűrzavar hallatszik be. Közelgő gépek zúgása, a robbanások tompa dübörgése, a közelünkben felállított légelhárító ágyúk ugatása.
A gépek közeledtére a gyermekek újra keserves zokogásba kezdenek.
Kis leánykám apró karjaival kétségbeesetten szorítja nyakamat, s ruhámba rejtve arcát egyre csak azt zokogja:
„Mamikám, vigyél el olyan házba, amelyik nem remeg!”
Míg a tehetetlenség kínjától gyötörve megnyugtató szavaimat oly kiábrándítónak érzem, elcsodálkozva pillantok nagyobbik leánykámra, akia többieket énekre biztatja: „Ne sírjatok, énekeljünk!” Miközben vékony kis hangját el-elnyomja az ágyúk dörrenése, nekem a máglyára vonuló, győzelmi dalt zengő mártírok jutnak eszembe. Mily csodálatos a lélek ereje.
Az, aki egy haragos tekintetre sírva fakad, az élet félelmetes, megrázópillanataiban öntudatos nyugalommal énekelni tud.
A gyerekek a hidegben dideregni kezdenek. Pokrócokba burkoljuk őket,hogy az erős hideg ellen némi védelmet nyújtsunk.
Ezalatt a kint lévők szörnyű veszélyek közepette oltják a tüzet. A mi környékünket bombákkal árasztják el, s az alacsonyan szálló gépek géppuskatüzet bocsátanak a környékre. A szomszédunkban lévő hivatásos tűzoltók azerős légi tevékenység miatt nem hajlandók segíteni, csupán néhány szomszéd segít: K., Cs. Laci önfeláldozó hősiességgel.Az idő múlik, magunk sem tudjuk, mióta ülünk ilyen szörnyű bizonytalanságban. Semmit nem tudunk a kint lévőkről. – Aggodalom fog el, vajonaz óvóhely megmenthető-e, vagy kilenc apró gyermekkel, golyózáporban kellmajd új hajlékot keresni. – Most már erősen halljuk a tűz pattogását, felettünk ég a tető.A külső dübörgés mintha szűnni kezdene, úgy látszik, 4 óra felé jár az idő.Végre a szellőztetőnyíláson keresztül lekiált valaki, hogy a kint lévőknek semmi baja nincs. A tűz egyre erősebben ropog. Öt óra felé a férfiak kezdenek hazaszállingózni kormosan, szakadt, nedves ruhával. Enni kérnek.
Az ebéd kinn áll az udvaron, így csak csekély harapnivalót tudunk adni.Most már tudjuk, hogy az alagsornak azt a részét, amelyben pillanatnyilag lakunk, sikerült megmenteni, de a ház többi része mind a tűz martaléka lett.A szellőztetőnyílást újra becementeztük, s megkíséreljük a megszokott életünket tovább folytatni.A konyhában begyújtjuk a tüzet. A vacsorát feltesszük.
A férfiak felváltva lapátolják a még mindig égő kokszot.
