A II. világháború magyar vonatkozású katonai eseményei
- Téma indítója Terminator
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
Emlékek a Don-kanyarból - Szentendrén kiállítással emlékeznek a katonahősökre...
honvedelem.hu
Emlékek a Don-kanyarból
Polgár Attila törzsőrmester tüzérként szolgál az MH Klapka György 1. Páncélosdandárnál. Hivatása mellett szívügye a katonai ereklyegyűjtés, ezzel a családi hagyományt is folytatva, hiszen a doni katasztrófához köthető személyes tárgyak felkutatását és megőrzését még édesapja kezdte el az 1980-as...
honvedelem.hu
Ahogy a város bombázása, ágyúzása, vagyis a szovjet csapatok előnyomulása közeledett felénk, mind több sebesültet hoztak be hozzánk a Szemklinikára is. A nyolcadik és kilencedik kerület legsúlyosabb bombázására január elseje és harmadika között került sor519. E napokon olyan sűrű volt az össztűz, hogy még sebesülteket sem lehetett szállítani. Negyedikétől kezdve kissé csitult ez az egész napi tüzelés, illetve inkább hullámokban jött. Ekkor kezdődött el, hogy a bombázási szünetben a sebesültszállítók tucatjával hozták be a klinikára hordágyon a súlyosabbnál súlyosabb sebesülteket. Azzal nem törődtek, hogy ez csak szemészeti klinika, hanem az előcsarnokban csak letették a hordágyat, s futottak vissza, hogy még a bombázási szünetben visszaérjenek saját óvóhelyükre.
Mi próbáltuk ezeket eleinte valamiféle kötéssel ellátni, de hát a kötszerünk hamarosan elfogyott. Többségük azonban olyan súlyosan sérült volt, hogy még csak le sem tudtuk őket vetkőztetni, s némelyüket csak a ruha tartotta össze. Ezeket az alagsornak a légvédelmi ajtókkal biztosított belső részén kezdtük elhelyezni, ahol is nem volt olyan dermesztő hideg. Egyik bombaszünetben átszaladtam a sebészetre, hogy megkérdezzem, nem tudnák-e átvenni őket. Semmiképp, mondták. Már náluk is körülbelül ötszáz hordágyas fekszik ablak nélküli folyosókon, s műtő híján ők sem tudnak velük semmit sem kezdeni. Közben ahogy közeledett a front a klinikához, mind több és több sebesültet hoztak be. Akármilyen sűrűn helyeztük is el a hordágyakat, már jutott belőlük az alagsor légvédelmi ajtókkal védett területén kívülre, sőt később a jelenlegi porta körüli területre is. Számuk ez idő tájt százhúsz-százötven között ingadozott.
Iszonyatos volt ez a szituáció, a teljes tehetetlenség érzése. Az óvóhelyre egyetlen hordágyat sem tudtunk leszállítani, mivel a lejárat túl keskeny volt, és ott hely sem volt. Ezekben a napokban saját családtagjaink, munkatársaink túlélése fontosabbnak is tűnt, mint ismeretlen súlyos sebesültek megmentésének a kísérlete. Nagyon elszomorító volt az is, hogy e súlyos sebesültek közt aránylag sok fiatal férfi volt, akik félve attól, hogy a pincében tartózkodó lakók feljelentik, s a nyilasok elviszik őket, bombázáskor nem mertek lemenni az óvóhelyre, s rájuk szakadt a ház vagy a lakás. Számuk pedig napról napra gyarapodott. Az egyedüli, amit tehettünk értük, hogy reggelente sorra vettük őket, aki még élt, annak adtunk egy csésze teát, amíg volt fájdalomcsillapítónk, egy-egy tablettát, a halottakat pedig átszállítottuk a szomszédban lévő kórbonctan hullakamrájába. Egy ilyen hullaszállítás kapcsán fedeztük fel, hogy a kórbonctan pincéjében két hatalmas helyiség áll üresen, s mivel ezek mélyen a föld alatt voltak, ott nem volt olyan dermesztő hideg. Ezért a hidegnek legjobban kitett sebesülteket átcipeltük oda, s áttelepítettük hozzájuk Sipos Irma kolléganőmet, valamint egy ápolónőt is, hogy a legminimálisabb ellátásukat biztosítsuk.
Számomra a sebesültekkel szemben való teljes tehetetlenségünk volt az egész ostrom alatt a legborzalmasabb élmény. Hallani könyörgésüket, hogy mentsük meg őket, s egyben tudni, hogy nem tehetünk értük semmit, szörnyű érzés volt.
Január elején egyik este kisebb izgalmat keltett, hogy egy, a klinikán rekedt vidéki asszonyka, kiről tudtuk, hogy gravid,520 szülési fájdalmakról kezdett panaszkodik. Éppen én voltam az óvóhely ügyeletes őre (Remenárral váltottuk egymást), még örültem is, hogy Remenárra bízhatom a szülés levezetését, aki – gondoltam –, mivel nálam öt évvel volt fiatalabb, jobban emlékszik a tennivalókra. Bözsi főnővérrel megtették a szükséges előkészületeket. Melegítettek egy lavór vizet, a nő alá egy tiszta lepedőt tettek stb. Mivel az asszony már kétszer szült, ez is könnyen és simán zajlott le. Az anya kérdésére, hogy fiú-e vagy lány, Remenár, aki felületesen nézte meg az újszülöttet, közölte az anyával, hogy fia született. Az asszony nagyon boldog volt, mivel otthon már volt két lánya. Csak két nap múlva, a fürösztésnél vette észre a nővér, hogy bizony ez is lány, s nem fiú. Az asszony szomorúan vette tudomásul. Mi pedig éveken át bosszantottuk Remenárt e balfogása miatt.
Január tizenkettedikén–tizenharmadikán újabb súlyos bombatámadás érte környékünket,521 minek folytán hordágyon újabb nagyobb sebesültszállítmányt hoztak be. Még december harmincadikán felállítottunk a konyha felé eső átjáróban egy műtőasztalt, valamint műszereket is készítettünk elő, hogy szükség esetén legalább sebvarrást tudjunk végezni, de a bombázási időszakban szó sem lehetett arról, hogy oda fölmerészkedjünk. Egyébként is mindent annyira belepett a por, hogy sterilitásról szó sem lehetett. Január negyedike és tizenkettedike közt mégis, amennyire lehetett, kitakarítottuk a „műtőt”, s néhány sebesültet, akinek csupán fej- vagy arcsebe volt, el is láttunk. Január tizenkettedikén, épp egy ilyen műtét közben, ismét iszonyatos detonáció rengette meg az épületet. Ablakok repültek, tégla-, cserép-, vakolathullás, mint egy óriási vízesés dübörgött. Remenárral hirtelen beugrottunk a főfalban lévő ajtónyílásba, hátha az épület összeomlik, s az ajtónyílás talán megment. Szemünk, szánk tele lett porral, olyannyira, hogy az óvóhely lejáratát sem láttuk meg, pedig ott volt a közelben. Mint később kiderült, ismét a közelben csapódott be egy nagy méretű bomba. Szerencsére ezt is sértetlenül megúsztuk. Ezután már fel is adtuk az orvosi tevékenységet, már vágytunk arra, hogy az oroszok bár foglalnák már el a várost, s lenne vége ennek a pokolnak.
Bár a klinika megostromlása, valamint elfoglalása közben közülünk senkinek sem esett bántódása, az a tény, hogy ez az ék pont a Szemklinikát foglalta el elsőként, később még sok izgalmat, rettegést tartogatott számunkra. A szintén Mária utcára néző Női,529 valamint Bőrgyógyászati Klinikát a szovjet katonák egy ízben ugyanígy átfésülték, de oda többet úgyszólván be sem tették a lábukat, tehát a „felszabadítást” teljesen simán úszták meg. Nem így volt nálunk.
Az történt ugyanis, hogy még aznap éjjel egy fontos telefonvonaluk központját telepítették a klinikára, ráadásul pont a mi elhagyott alagsori szobánkba, s az utánpótlási csapatok is heteken át a Szemklinikán keresztül vonultak előre, s még jóval a pesti oldal eleste530 után is ott töltöttek egy-két éjszakát.
Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás. Végül is a bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt, berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat. Nem győztük őket eléggé öregnek kamuflálni531 és dugdosni. Amint valamelyest megszelídítettük őket, már mentek is tovább, és jöttek az újabbak. Az óvóhely két lejáratánál állandóan őrséget tartottunk, s amint minket félretolva kezdtek oda részegen letántorogni, máris szaladt az üzenet szájról szájra: fiatal nők gyorsan a WC-be!
...
Ami utánuk az épületben maradt, az szinte leírhatatlan. Kiderült, hogy nemcsak az alagsorban, hanem az emeleteken is táboroztak. A kegyetlen hideg miatt a kórtermekben is szabad tüzet gyújtottak, még a parkettán is. A bútorokkal fűtöttek. Kész csoda, hogy az épület nem gyulladt fel. A könyvtárban egy nagy halom pernyére akadtunk, amely az elégetett szakkönyvek maradéka volt. Megpiszkálva a kupacot egy nagy, fekete, lapos tálca került elő. Kiderült, hogy Nónayék hatalmas ezüsttálcája volt. Alatta a parketta faszénné változott. Mindenütt, ahol időztek, megszámlálhatatlan üres szeszes italos üveg, levetett ing, gatya hevert szanaszét. Mosással nem foglalkoztak, egyszerűen tisztát zabráltak, a piszkosat otthagyták, s így váltottak fehérneműt. Sok hátrahagyott pisztolyt, géppisztolyt, lőszert és mindenféle csecsebecsét is lehetett találni. Hogy az osztályokon a WC borzalmasan nézett ki, nem is vehető rossz néven, hiszen nem volt vízöblítés. Szerencsénkre nekünk végig volt vizünk azáltal, hogy az egész fővárosi vízhálózatból – mint a város legmélyebben fekvő helyére – a víz ide szivárgott. Egészen január huszonnegyedikéig, a vízszolgáltatás megindulásáig, ha vékonyan is, de a mosókonyha alsó csapjából csurgott a víz. Január huszonötödike után, mivel a szovjet katonák nyüzsgése erősen lecsökkent a környéken is, zavartalanabbul nézhettem széjjel. A kapuban még ott volt egy székre ültetve annak az egyik német katonának a hullája, akit még tizennegyedikén lőttek agyon. A kezébe a hecc kedvéért egy kinyitott, színes napernyőt tettek. A klinikakertben is még tíz-tizenöt civil ruhás hulla feküdt szerteszét. Szovjet katonai hullát egyet sem lehetett látni, azokat azonnal elszállították, nehogy ezek látványa a bajtársaikat esetleg félénkebbé, óvatosabbá tegye.
...
Mi próbáltuk ezeket eleinte valamiféle kötéssel ellátni, de hát a kötszerünk hamarosan elfogyott. Többségük azonban olyan súlyosan sérült volt, hogy még csak le sem tudtuk őket vetkőztetni, s némelyüket csak a ruha tartotta össze. Ezeket az alagsornak a légvédelmi ajtókkal biztosított belső részén kezdtük elhelyezni, ahol is nem volt olyan dermesztő hideg. Egyik bombaszünetben átszaladtam a sebészetre, hogy megkérdezzem, nem tudnák-e átvenni őket. Semmiképp, mondták. Már náluk is körülbelül ötszáz hordágyas fekszik ablak nélküli folyosókon, s műtő híján ők sem tudnak velük semmit sem kezdeni. Közben ahogy közeledett a front a klinikához, mind több és több sebesültet hoztak be. Akármilyen sűrűn helyeztük is el a hordágyakat, már jutott belőlük az alagsor légvédelmi ajtókkal védett területén kívülre, sőt később a jelenlegi porta körüli területre is. Számuk ez idő tájt százhúsz-százötven között ingadozott.
Iszonyatos volt ez a szituáció, a teljes tehetetlenség érzése. Az óvóhelyre egyetlen hordágyat sem tudtunk leszállítani, mivel a lejárat túl keskeny volt, és ott hely sem volt. Ezekben a napokban saját családtagjaink, munkatársaink túlélése fontosabbnak is tűnt, mint ismeretlen súlyos sebesültek megmentésének a kísérlete. Nagyon elszomorító volt az is, hogy e súlyos sebesültek közt aránylag sok fiatal férfi volt, akik félve attól, hogy a pincében tartózkodó lakók feljelentik, s a nyilasok elviszik őket, bombázáskor nem mertek lemenni az óvóhelyre, s rájuk szakadt a ház vagy a lakás. Számuk pedig napról napra gyarapodott. Az egyedüli, amit tehettünk értük, hogy reggelente sorra vettük őket, aki még élt, annak adtunk egy csésze teát, amíg volt fájdalomcsillapítónk, egy-egy tablettát, a halottakat pedig átszállítottuk a szomszédban lévő kórbonctan hullakamrájába. Egy ilyen hullaszállítás kapcsán fedeztük fel, hogy a kórbonctan pincéjében két hatalmas helyiség áll üresen, s mivel ezek mélyen a föld alatt voltak, ott nem volt olyan dermesztő hideg. Ezért a hidegnek legjobban kitett sebesülteket átcipeltük oda, s áttelepítettük hozzájuk Sipos Irma kolléganőmet, valamint egy ápolónőt is, hogy a legminimálisabb ellátásukat biztosítsuk.
Számomra a sebesültekkel szemben való teljes tehetetlenségünk volt az egész ostrom alatt a legborzalmasabb élmény. Hallani könyörgésüket, hogy mentsük meg őket, s egyben tudni, hogy nem tehetünk értük semmit, szörnyű érzés volt.
Január elején egyik este kisebb izgalmat keltett, hogy egy, a klinikán rekedt vidéki asszonyka, kiről tudtuk, hogy gravid,520 szülési fájdalmakról kezdett panaszkodik. Éppen én voltam az óvóhely ügyeletes őre (Remenárral váltottuk egymást), még örültem is, hogy Remenárra bízhatom a szülés levezetését, aki – gondoltam –, mivel nálam öt évvel volt fiatalabb, jobban emlékszik a tennivalókra. Bözsi főnővérrel megtették a szükséges előkészületeket. Melegítettek egy lavór vizet, a nő alá egy tiszta lepedőt tettek stb. Mivel az asszony már kétszer szült, ez is könnyen és simán zajlott le. Az anya kérdésére, hogy fiú-e vagy lány, Remenár, aki felületesen nézte meg az újszülöttet, közölte az anyával, hogy fia született. Az asszony nagyon boldog volt, mivel otthon már volt két lánya. Csak két nap múlva, a fürösztésnél vette észre a nővér, hogy bizony ez is lány, s nem fiú. Az asszony szomorúan vette tudomásul. Mi pedig éveken át bosszantottuk Remenárt e balfogása miatt.
Január tizenkettedikén–tizenharmadikán újabb súlyos bombatámadás érte környékünket,521 minek folytán hordágyon újabb nagyobb sebesültszállítmányt hoztak be. Még december harmincadikán felállítottunk a konyha felé eső átjáróban egy műtőasztalt, valamint műszereket is készítettünk elő, hogy szükség esetén legalább sebvarrást tudjunk végezni, de a bombázási időszakban szó sem lehetett arról, hogy oda fölmerészkedjünk. Egyébként is mindent annyira belepett a por, hogy sterilitásról szó sem lehetett. Január negyedike és tizenkettedike közt mégis, amennyire lehetett, kitakarítottuk a „műtőt”, s néhány sebesültet, akinek csupán fej- vagy arcsebe volt, el is láttunk. Január tizenkettedikén, épp egy ilyen műtét közben, ismét iszonyatos detonáció rengette meg az épületet. Ablakok repültek, tégla-, cserép-, vakolathullás, mint egy óriási vízesés dübörgött. Remenárral hirtelen beugrottunk a főfalban lévő ajtónyílásba, hátha az épület összeomlik, s az ajtónyílás talán megment. Szemünk, szánk tele lett porral, olyannyira, hogy az óvóhely lejáratát sem láttuk meg, pedig ott volt a közelben. Mint később kiderült, ismét a közelben csapódott be egy nagy méretű bomba. Szerencsére ezt is sértetlenül megúsztuk. Ezután már fel is adtuk az orvosi tevékenységet, már vágytunk arra, hogy az oroszok bár foglalnák már el a várost, s lenne vége ennek a pokolnak.
Bár a klinika megostromlása, valamint elfoglalása közben közülünk senkinek sem esett bántódása, az a tény, hogy ez az ék pont a Szemklinikát foglalta el elsőként, később még sok izgalmat, rettegést tartogatott számunkra. A szintén Mária utcára néző Női,529 valamint Bőrgyógyászati Klinikát a szovjet katonák egy ízben ugyanígy átfésülték, de oda többet úgyszólván be sem tették a lábukat, tehát a „felszabadítást” teljesen simán úszták meg. Nem így volt nálunk.
Az történt ugyanis, hogy még aznap éjjel egy fontos telefonvonaluk központját telepítették a klinikára, ráadásul pont a mi elhagyott alagsori szobánkba, s az utánpótlási csapatok is heteken át a Szemklinikán keresztül vonultak előre, s még jóval a pesti oldal eleste530 után is ott töltöttek egy-két éjszakát.
Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás. Végül is a bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt, berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat. Nem győztük őket eléggé öregnek kamuflálni531 és dugdosni. Amint valamelyest megszelídítettük őket, már mentek is tovább, és jöttek az újabbak. Az óvóhely két lejáratánál állandóan őrséget tartottunk, s amint minket félretolva kezdtek oda részegen letántorogni, máris szaladt az üzenet szájról szájra: fiatal nők gyorsan a WC-be!
...
Ami utánuk az épületben maradt, az szinte leírhatatlan. Kiderült, hogy nemcsak az alagsorban, hanem az emeleteken is táboroztak. A kegyetlen hideg miatt a kórtermekben is szabad tüzet gyújtottak, még a parkettán is. A bútorokkal fűtöttek. Kész csoda, hogy az épület nem gyulladt fel. A könyvtárban egy nagy halom pernyére akadtunk, amely az elégetett szakkönyvek maradéka volt. Megpiszkálva a kupacot egy nagy, fekete, lapos tálca került elő. Kiderült, hogy Nónayék hatalmas ezüsttálcája volt. Alatta a parketta faszénné változott. Mindenütt, ahol időztek, megszámlálhatatlan üres szeszes italos üveg, levetett ing, gatya hevert szanaszét. Mosással nem foglalkoztak, egyszerűen tisztát zabráltak, a piszkosat otthagyták, s így váltottak fehérneműt. Sok hátrahagyott pisztolyt, géppisztolyt, lőszert és mindenféle csecsebecsét is lehetett találni. Hogy az osztályokon a WC borzalmasan nézett ki, nem is vehető rossz néven, hiszen nem volt vízöblítés. Szerencsénkre nekünk végig volt vizünk azáltal, hogy az egész fővárosi vízhálózatból – mint a város legmélyebben fekvő helyére – a víz ide szivárgott. Egészen január huszonnegyedikéig, a vízszolgáltatás megindulásáig, ha vékonyan is, de a mosókonyha alsó csapjából csurgott a víz. Január huszonötödike után, mivel a szovjet katonák nyüzsgése erősen lecsökkent a környéken is, zavartalanabbul nézhettem széjjel. A kapuban még ott volt egy székre ültetve annak az egyik német katonának a hullája, akit még tizennegyedikén lőttek agyon. A kezébe a hecc kedvéért egy kinyitott, színes napernyőt tettek. A klinikakertben is még tíz-tizenöt civil ruhás hulla feküdt szerteszét. Szovjet katonai hullát egyet sem lehetett látni, azokat azonnal elszállították, nehogy ezek látványa a bajtársaikat esetleg félénkebbé, óvatosabbá tegye.
...
Az ostrom utáni első kirándulásom Budára
Pest után 1945. február tizenharmadikán elesett Buda is. A gyilkos küzdelemnek vége volt. A Királyi Palota égésének tíznapos lángcsóvái is, melyek éjjel vörösre festették az eget, kialvófélben voltak. A várost mind több szovjet egység kezdte ellepni. Az utcán civilnek mászkálni nem volt tanácsos, mert a katonák könnyen kifosztották az embert, vagy csak szelíden elvették a télikabátját. Az egyetemtől ugyan hamarosan kaptunk orosz nyelvű, arcképes igazolványt, ez azonban gyakorlatilag semmit sem ért, hiszen sok katona még olvasni sem tudott. Szívesen szétnéztem volna a városban, de már híre ment, hogy az oroszok szedik össze a férfinépet, hogy az előző hadijelentéseikben közölt hadifoglyok számát mesterségesen előteremtsék545. Emiatt legfeljebb a József körút 55. alatti lakásunkig merészkedtem.
Ilyen körülmények között történt, hogy február huszonkettedikén (harmincharmadik születésnapomon), délelőtt tíz óra körül egy szovjet sebesültszállító autó állt meg a klinika előtt, s a sofőr kíséretében egy tiszt jött be a kapun. Fiatal, magas, arisztokratikus külsejű férfi volt, aki udvarias hangon egy klinikai orvost keresett. Én kerültem elő. Kitűnő németséggel előadta jövetele célját. Kiderült, hogy a Cegléden állomásozó Malinovszkij546 tábornok547 törzskarához tartozik, orvos főhadnagy. Azért jött, mivel főnöke, Malinovszkij olvasószemüvege eltörött, s arra gondolt, hogy talán a Szemklinikán útbaigazítást tudnak adni, hol tudná megcsináltatni. Útközben nyilván rájött, hogy ez nem lesz könnyű feladat, mivel minden üzlet, így a látszerészüzletek is mind ki voltak fosztva, vagy ki voltak égve.
Én rögtön tudtam, hogy ügyét kedvezően tudom elintézni, de hogy kissé fontoskodjak, közöltem vele, hogy a jelen körülmények között ez rendkívül nehéz lesz, de mindent el fogok követni. Foglaljon helyet, utánanézek a dolognak. Először is lemértem a törött üvegek dioptriaszámát. A legközönségesebb, +3.0 dioptriás üvegről volt szó.
Optimizmusom az alábbiakban nyerte magyarázatát: Marton Lajos, aki az 1940-es évek elején kontaktlencse-technikusom volt, még a bombázások előtt bemenekítette optikusi gépeit és szemüveglencse- és keretraktárát a klinikára. Bár előtte a Königseder548 nevű neves optikus segédjeként dolgozott, saját üzletet készült nyitni, s innen volt a felszerelése. Marton, aki nőtlen fiatalember volt, katonaszökevény lévén lakásán nem érezte biztonságban magát, ezért január ötödike–hatodika körül ő is beköltözött a klinikára. A pesti oldal felszabadulása után fel is állította az egyik kis alagsori helyiségben műhelyét, s itt-ott már munkája is akadt, hiszen rengeteg embernek tört össze a szemüvege. Természetesen! – mondta ő.
Törtem a fejem, hogy viszonzásképp mit kérhetnék a főhadnagytól, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe. Bár a két lencse becsiszolása félórás munka volt, hogy lássa, hogy a szemüveg elkészítése nem egyszerű dolog, közöltem vele, hogy jöjjön vissza délután három órára, addigra elkészíttetem a szemüveget. Mivel udvarias volt, én is udvariasan felajánlottam, hogy ha kívánja, addig leülhet a klinika rögtönzött rendelőjében is, amely fűtve volt. Ő megköszönte, és azt mondta, hogy addig inkább átmegy Budára kissé szétnézni. Megemlítettem neki, hogy ez aligha lesz lehetséges, mivel a németek minden hidat felrobbantottak. Ő azonban megnyugtatott, hogy a Csepel-szigeten van egy szovjet hadihíd, azon ő bizonyosan átjut. Ekkor támadt az az ötletem, hogy megkérem, hogy vigyen át engem is. Habár el voltam készülve a nemleges válaszra, mivel láttam, hogy gondolkozik a dolgon, indokolásképp még elmondtam, hogy apósomék Budán laknak, négy hete nem tudunk róluk semmit, s mivel a Várhegy tövében laknak, aggódunk sorsukért, s szeretném őket meglátogatni. Erre azt mondta, rendben van.
Beültem hátul betegszállító kocsijába, s elindultunk a Soroksári úton, déli irányba. Útközben rendkívül lehangoló képet nyújtott a rommá lőtt város. A leomlott házak romjai miatt helyenként alig lehetett előbbre jutni. Úton-útfélen meggyötört embereket lehetett látni, kik batyut cipelve, motyójukat babakocsin tolva, jobbik esetben megmaradt holmijukat kis kézikocsin húzva igyekeztek kibombázott házukból valamely rokonhoz vagy ismerőshöz eljutni. Végre a sok akadályt legyőzve elérkeztünk a pontonhídhoz, mely a Csepel-sziget és a budafoki Háros-sziget közt volt felállítva. A híd pesti oldalán óriási tömegű páncélos és egyéb harci jármű várakozott, hogy majd a hídon átkelhessen, melyen akkor, úgyszólván egymást érintve, vég nélküli páncélososzlop haladt át. Az átjutás teljességgel lehetetlennek látszott. A főhadnagy kiszállt, előrement a hídfőnél lévő irányítócsoporthoz, a parancsnokkal néhány szót váltott, s máris intett a sofőrnek, hogy induljon. A hídparancsnok két tank között helyet csinált kocsinknak, s bár csigatempóban, de átjutottunk.
Az út Budafoktól kezdve apósomék Attila u. 10.-ben549 lévő házáig szinte leírhatatlan élmény volt.
Budafokon, Lágymányoson át a rengeteg szétlőtt jármű közt még valahogy csak át lehetett hajtani, de a Gellért tértől kezdve ehhez a sofőrünk ördögi ügyessége kellett. Először is, a Gellért Szálló előtt tíz-tizenkét szovjet teherautó várakozott. Ezekre dobálták fel azoknak a német katonáknak a hulláit, akiket sebesültként a Gellért Szállóban mint tábori kórházban ápoltak. Számuk állítólag háromezer körül lehetett.550
A szovjet hadsereg előnyomulása közben nem ejtett foglyot, azok hátraszállítására nem volt lehetőségük. Minden foglyot egyszerűen agyonlőttek.551 Állítólag ezt tették a háromezer sebesülttel is, géppisztollyal elintézték őket, s tetemeiket az odavezényelt teherautók vitték a tömegsírba.
Pest után 1945. február tizenharmadikán elesett Buda is. A gyilkos küzdelemnek vége volt. A Királyi Palota égésének tíznapos lángcsóvái is, melyek éjjel vörösre festették az eget, kialvófélben voltak. A várost mind több szovjet egység kezdte ellepni. Az utcán civilnek mászkálni nem volt tanácsos, mert a katonák könnyen kifosztották az embert, vagy csak szelíden elvették a télikabátját. Az egyetemtől ugyan hamarosan kaptunk orosz nyelvű, arcképes igazolványt, ez azonban gyakorlatilag semmit sem ért, hiszen sok katona még olvasni sem tudott. Szívesen szétnéztem volna a városban, de már híre ment, hogy az oroszok szedik össze a férfinépet, hogy az előző hadijelentéseikben közölt hadifoglyok számát mesterségesen előteremtsék545. Emiatt legfeljebb a József körút 55. alatti lakásunkig merészkedtem.
Ilyen körülmények között történt, hogy február huszonkettedikén (harmincharmadik születésnapomon), délelőtt tíz óra körül egy szovjet sebesültszállító autó állt meg a klinika előtt, s a sofőr kíséretében egy tiszt jött be a kapun. Fiatal, magas, arisztokratikus külsejű férfi volt, aki udvarias hangon egy klinikai orvost keresett. Én kerültem elő. Kitűnő németséggel előadta jövetele célját. Kiderült, hogy a Cegléden állomásozó Malinovszkij546 tábornok547 törzskarához tartozik, orvos főhadnagy. Azért jött, mivel főnöke, Malinovszkij olvasószemüvege eltörött, s arra gondolt, hogy talán a Szemklinikán útbaigazítást tudnak adni, hol tudná megcsináltatni. Útközben nyilván rájött, hogy ez nem lesz könnyű feladat, mivel minden üzlet, így a látszerészüzletek is mind ki voltak fosztva, vagy ki voltak égve.
Én rögtön tudtam, hogy ügyét kedvezően tudom elintézni, de hogy kissé fontoskodjak, közöltem vele, hogy a jelen körülmények között ez rendkívül nehéz lesz, de mindent el fogok követni. Foglaljon helyet, utánanézek a dolognak. Először is lemértem a törött üvegek dioptriaszámát. A legközönségesebb, +3.0 dioptriás üvegről volt szó.
Optimizmusom az alábbiakban nyerte magyarázatát: Marton Lajos, aki az 1940-es évek elején kontaktlencse-technikusom volt, még a bombázások előtt bemenekítette optikusi gépeit és szemüveglencse- és keretraktárát a klinikára. Bár előtte a Königseder548 nevű neves optikus segédjeként dolgozott, saját üzletet készült nyitni, s innen volt a felszerelése. Marton, aki nőtlen fiatalember volt, katonaszökevény lévén lakásán nem érezte biztonságban magát, ezért január ötödike–hatodika körül ő is beköltözött a klinikára. A pesti oldal felszabadulása után fel is állította az egyik kis alagsori helyiségben műhelyét, s itt-ott már munkája is akadt, hiszen rengeteg embernek tört össze a szemüvege. Természetesen! – mondta ő.
Törtem a fejem, hogy viszonzásképp mit kérhetnék a főhadnagytól, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe. Bár a két lencse becsiszolása félórás munka volt, hogy lássa, hogy a szemüveg elkészítése nem egyszerű dolog, közöltem vele, hogy jöjjön vissza délután három órára, addigra elkészíttetem a szemüveget. Mivel udvarias volt, én is udvariasan felajánlottam, hogy ha kívánja, addig leülhet a klinika rögtönzött rendelőjében is, amely fűtve volt. Ő megköszönte, és azt mondta, hogy addig inkább átmegy Budára kissé szétnézni. Megemlítettem neki, hogy ez aligha lesz lehetséges, mivel a németek minden hidat felrobbantottak. Ő azonban megnyugtatott, hogy a Csepel-szigeten van egy szovjet hadihíd, azon ő bizonyosan átjut. Ekkor támadt az az ötletem, hogy megkérem, hogy vigyen át engem is. Habár el voltam készülve a nemleges válaszra, mivel láttam, hogy gondolkozik a dolgon, indokolásképp még elmondtam, hogy apósomék Budán laknak, négy hete nem tudunk róluk semmit, s mivel a Várhegy tövében laknak, aggódunk sorsukért, s szeretném őket meglátogatni. Erre azt mondta, rendben van.
Beültem hátul betegszállító kocsijába, s elindultunk a Soroksári úton, déli irányba. Útközben rendkívül lehangoló képet nyújtott a rommá lőtt város. A leomlott házak romjai miatt helyenként alig lehetett előbbre jutni. Úton-útfélen meggyötört embereket lehetett látni, kik batyut cipelve, motyójukat babakocsin tolva, jobbik esetben megmaradt holmijukat kis kézikocsin húzva igyekeztek kibombázott házukból valamely rokonhoz vagy ismerőshöz eljutni. Végre a sok akadályt legyőzve elérkeztünk a pontonhídhoz, mely a Csepel-sziget és a budafoki Háros-sziget közt volt felállítva. A híd pesti oldalán óriási tömegű páncélos és egyéb harci jármű várakozott, hogy majd a hídon átkelhessen, melyen akkor, úgyszólván egymást érintve, vég nélküli páncélososzlop haladt át. Az átjutás teljességgel lehetetlennek látszott. A főhadnagy kiszállt, előrement a hídfőnél lévő irányítócsoporthoz, a parancsnokkal néhány szót váltott, s máris intett a sofőrnek, hogy induljon. A hídparancsnok két tank között helyet csinált kocsinknak, s bár csigatempóban, de átjutottunk.
Az út Budafoktól kezdve apósomék Attila u. 10.-ben549 lévő házáig szinte leírhatatlan élmény volt.
Budafokon, Lágymányoson át a rengeteg szétlőtt jármű közt még valahogy csak át lehetett hajtani, de a Gellért tértől kezdve ehhez a sofőrünk ördögi ügyessége kellett. Először is, a Gellért Szálló előtt tíz-tizenkét szovjet teherautó várakozott. Ezekre dobálták fel azoknak a német katonáknak a hulláit, akiket sebesültként a Gellért Szállóban mint tábori kórházban ápoltak. Számuk állítólag háromezer körül lehetett.550
A szovjet hadsereg előnyomulása közben nem ejtett foglyot, azok hátraszállítására nem volt lehetőségük. Minden foglyot egyszerűen agyonlőttek.551 Állítólag ezt tették a háromezer sebesülttel is, géppisztollyal elintézték őket, s tetemeiket az odavezényelt teherautók vitték a tömegsírba.
A Tabán látványa még pokolibb volt. A tízezernyi kilőtt katonai jármű, tank, szekér miatt moccanni sem lehetett volna, ha ezeket előzőleg valamilyen buldózerszerű tank nem tolta volna egymás hegyére-hátára, hogy köztük egy olyan sáv keletkezzék, ahol két katonai jármű egymással szemben el tudjon haladni. A Tabán parkjában szerte még rengeteg temetetlen civil hulla, s a lótetemek tucatjai hevertek. Egy-egy lovat nyolc-tíz ember tépett, kaszabolt, hogy egy darabka húshoz jusson. E kép olyan filmjelenetre emlékeztetett, ahol keselyűk hada cibálja a zebratetemet. Az Attila úton egy német repülőroncs lógott le a tetőről.552 Ahogy közeledtünk az Alagút felé, a roncshegy magassága mindinkább nőtt. A németek a végén ugyanis mind a Várhegyre vonultak vissza, s járműveiket lent hagyták a Várhegy körül. Az Alagút után, az Attila utcában már csak egy járható sáv volt. A kapuk aljából elgyötört arcú emberek néztek ránk. Mikor a tízes szám előtt megállt kocsink, a kapuban állók elszivárogtak. Nagy problémát jelentett, hogy a mentőkocsival valahogy be kellett furakodnunk a roncsok közé, hogy ne álljuk el az utat.
A lakók, mikor meghallották, hogy magyarul szólítom őket, előjöttek, s ekkor tudtam meg, hogy apósom és anyósom január tizenhatodikán egy bombatámadás alkalmával életét vesztette. Amint elmondták, délelőtt egy kis bombázási szünet állt be. Apósom valamiért felszaladt az első emeleti lakásukba, anyósom pedig beszaladt a földszinti házmesterlakásba, hogy Zoli unokájának tejet melegítsen. Amint apósom éppen jött le a lépcsőn, akkor csapódott be egy repülőbomba a lépcsőházba, mely apósomat darabokra tépte szét, anyósom pedig ennek a bombának a légnyomásától halt meg. Testén semmiféle külsérelmi nyom nem is látszott. A szörnyű tragédiában enyhe vigasz volt számunkra, hogy fájdalom nélkül, egyszerre haltak meg. A főhadnagy, értesülvén a szomorú esetről, részvétét fejezte ki.
Már útközben, az autóban eszembe jutott, hogy még az ostrom előtt egész rendelőfelszerelésemet az apósomék lakásában helyeztem el, vajon mi lett a sorsa. A felszerelést egy hatalmas faládába helyezve az egyik utcai főfal mögé állítottam.
Felérve a lakásba, mely számos bomba- és aknatalálatot kapott, elképesztő látvány tárult elém. Az ablakkeretek, néhány bútor szilánkokká aprítva, mindent vastag tégla- és vakolattörmelék borított. A szekrényekből a fosztogató katonák mindent kidobáltak, összetapostak. Az én ládám tartalma is ki volt borítva, törmelékkel belepve, de felületesen szemlélve úgy látszott, hogy minden műszerem épségben megmaradt. Amint a műszereket rakosgattam vissza a ládába, közben utánam jött a főhadnagy is, s miután tájékoztattam, hogy miről van szó, ő volt az, aki felajánlotta, hogy vajon nem akarom-e a ládát hazavinni a klinikára. Bár e rendkívül jóindulatú ajánlata első pillanatra szinte megdöbbentett, szerencsére mindjárt kapcsoltam, s mondtam, hogy bizony szívesen elvinném, de hát ezt a hatalmas, nehéz ládát nem tudjuk levinni. A fő problémát ugyanis nemcsak a láda mázsánál is nagyobb súlya jelentette, hanem tetézte az a körülmény, hogy egy akna leszakított a folyosóból egy jó hatméteres szakaszt. Apósomék lakásából csak úgy lehetett a ládát levinni, hogy egy ablakon át be kellett mászni a szomszéd lakásba, azon keresztül haladva egy másik ablakon át ki a folyosó megmaradt részére, s innen a lépcsőházba. Erre felajánlotta, hogy majd segít a sofőrje, s ha a lakókat megkérem, bizonyára azok is segítenek. Így is történt, segítségükkel, ha nehezen is, de lecipeltük és beraktuk a ládát a kocsiba. Számomra a rendelői felszerelésem megmenekülése pótolhatatlan nyereséget jelentett.
Visszafelé talán még lassabban haladtunk, mint oda. A pontonhídhoz érve, azon változatlanul sűrű oszlopban jöttek Buda irányába a járművek. A főhadnagy közbenjárására azonban a pesti oldalon megállították az oszlopot arra az időre, míg mi átrobogtunk. Már jól besötétedett, mire a Mária utcába visszaértünk. Átadtam a főhadnagynak a kész szemüveget. Mivel a sofőr segédkezett a ládám cipelésében, gondoltam, megajándékozom egy üveg barackpálinkával, melyet sikerült valahogy átmenteni. A főhadnagy azonban ezt nem engedte meg. Ezután egymásnak köszönetünket fejeztük ki, búcsút vettünk, s ők elhajtottak Cegléd irányába.
Soha többet nem találkoztam oroszok közt ilyen korrekt, udvarias, segítőkész, talpig úriemberrel. Bizonyosra veszem, hogy valamilyen orosz cári dzsentri- vagy arisztokrataszármazék lehetett!
Györffy István: Kórház az ostromban
A lakók, mikor meghallották, hogy magyarul szólítom őket, előjöttek, s ekkor tudtam meg, hogy apósom és anyósom január tizenhatodikán egy bombatámadás alkalmával életét vesztette. Amint elmondták, délelőtt egy kis bombázási szünet állt be. Apósom valamiért felszaladt az első emeleti lakásukba, anyósom pedig beszaladt a földszinti házmesterlakásba, hogy Zoli unokájának tejet melegítsen. Amint apósom éppen jött le a lépcsőn, akkor csapódott be egy repülőbomba a lépcsőházba, mely apósomat darabokra tépte szét, anyósom pedig ennek a bombának a légnyomásától halt meg. Testén semmiféle külsérelmi nyom nem is látszott. A szörnyű tragédiában enyhe vigasz volt számunkra, hogy fájdalom nélkül, egyszerre haltak meg. A főhadnagy, értesülvén a szomorú esetről, részvétét fejezte ki.
Már útközben, az autóban eszembe jutott, hogy még az ostrom előtt egész rendelőfelszerelésemet az apósomék lakásában helyeztem el, vajon mi lett a sorsa. A felszerelést egy hatalmas faládába helyezve az egyik utcai főfal mögé állítottam.
Felérve a lakásba, mely számos bomba- és aknatalálatot kapott, elképesztő látvány tárult elém. Az ablakkeretek, néhány bútor szilánkokká aprítva, mindent vastag tégla- és vakolattörmelék borított. A szekrényekből a fosztogató katonák mindent kidobáltak, összetapostak. Az én ládám tartalma is ki volt borítva, törmelékkel belepve, de felületesen szemlélve úgy látszott, hogy minden műszerem épségben megmaradt. Amint a műszereket rakosgattam vissza a ládába, közben utánam jött a főhadnagy is, s miután tájékoztattam, hogy miről van szó, ő volt az, aki felajánlotta, hogy vajon nem akarom-e a ládát hazavinni a klinikára. Bár e rendkívül jóindulatú ajánlata első pillanatra szinte megdöbbentett, szerencsére mindjárt kapcsoltam, s mondtam, hogy bizony szívesen elvinném, de hát ezt a hatalmas, nehéz ládát nem tudjuk levinni. A fő problémát ugyanis nemcsak a láda mázsánál is nagyobb súlya jelentette, hanem tetézte az a körülmény, hogy egy akna leszakított a folyosóból egy jó hatméteres szakaszt. Apósomék lakásából csak úgy lehetett a ládát levinni, hogy egy ablakon át be kellett mászni a szomszéd lakásba, azon keresztül haladva egy másik ablakon át ki a folyosó megmaradt részére, s innen a lépcsőházba. Erre felajánlotta, hogy majd segít a sofőrje, s ha a lakókat megkérem, bizonyára azok is segítenek. Így is történt, segítségükkel, ha nehezen is, de lecipeltük és beraktuk a ládát a kocsiba. Számomra a rendelői felszerelésem megmenekülése pótolhatatlan nyereséget jelentett.
Visszafelé talán még lassabban haladtunk, mint oda. A pontonhídhoz érve, azon változatlanul sűrű oszlopban jöttek Buda irányába a járművek. A főhadnagy közbenjárására azonban a pesti oldalon megállították az oszlopot arra az időre, míg mi átrobogtunk. Már jól besötétedett, mire a Mária utcába visszaértünk. Átadtam a főhadnagynak a kész szemüveget. Mivel a sofőr segédkezett a ládám cipelésében, gondoltam, megajándékozom egy üveg barackpálinkával, melyet sikerült valahogy átmenteni. A főhadnagy azonban ezt nem engedte meg. Ezután egymásnak köszönetünket fejeztük ki, búcsút vettünk, s ők elhajtottak Cegléd irányába.
Soha többet nem találkoztam oroszok közt ilyen korrekt, udvarias, segítőkész, talpig úriemberrel. Bizonyosra veszem, hogy valamilyen orosz cári dzsentri- vagy arisztokrataszármazék lehetett!
Györffy István: Kórház az ostromban
A budapesti harcokban részt vevő 24 éves Heinrich Klein SS Unterscharführer a Florian Geyer 2. lovasezredének katonája volt. A DRK keresési kartonja szerint a kitörésben még részt vett, akkor látták utoljára.
Azért volt aki előrelátó volt...
" Éléskamránk megmenekülése
Mikor 1944 szeptember–októberében bizonyossá vált, hogy az ország szovjet megszállása elkerülhetetlen, ki-ki igyekezett elegendő élelmet tárolni. 1944-ben országszerte óriási termés volt, s mivel a klinikán sok gazdálkodót is kezeltünk, mindenkinek volt valamilyen vidéki kapcsolata, ahonnan élelmet tudott begyűjteni. Én egy ismerős Madocsai családot bíztam meg, hogy részünkre vásároljanak mindenféle élelmet, s még október elején leutaztam a Topolinóval, hogy nagyobb mennyiségű krumplit, szalonnát, kolbászt, füstölt húst, babot stb. szállítsak fel. A hozott kacsákat, csirkéket a feleségem zsírban lesütve tette el. Sok kenyeret szárítottunk, és vászonzacskóban tároltuk. Vettem még cukrot, rizst, teát stb. Egyszóval annyi élelmiszert gyűjtöttem össze, hogy ez elegendő legyen a család két-három havi szükségletének a fedezésére. De ezt tették a többi bentlakó altisztek, ápolónők is, s ki-ki maga gondoskodott elrejtésükről. Amikor október tizenhetedikén beköltöztünk a klinikára, úgy döntöttem, hogy élelmiszerkészletünket is bent fogom tárolni. Feltételeztem még akkor, hogy a klinika a szovjet csapatok zabrálásától érintetlen marad. Az elhelyezésre egy használaton kívüli, alagsori kamrát szemeltem ki, melynek nem volt ablaküvege, csak sűrű rácsa, tehát szellős volt, ajtaja pedig közvetlenül az óvóhely hátsó bejárata mellett nyílott. (Később ez lett az áramgenerátor helyisége.) Ugyanide helyezték el élelemkészletüket Erőss Sándorék és Tamás János portásék is.
A szovjet katonák – amint már említettem – a klinika minden helyiségét alaposan átkutatták, minden ajtót, szekrényt felfeszítettek, minden értékesebb tárgyat, élelmiszert elvittek. A klinika csaknem száz helyisége közül ez volt az egyedüli, amit nem törtek fel.
Ennek a magyarázata a következő lehet: mivel az óvóhelyet az ott tartózkodók felmelegítették, a hátsó lejárat légvédelmi ajtaját a szellőzés miatt viszont általában nyitva tartottuk, az óvóhelyről a meleg levegő felfelé áramlott. Miután az épületen mindenütt kitörtek az ablaküvegek, s rendkívül hideg időjárás volt, csak az óvóhelyi lejárat táján volt enyhébb a levegő hőmérséklete. Ezért a katonák egymás hegyén-hátán, főleg az óvóhely lépcsőjén, valamint közvetlenül e mellett, a kamraajtó előtt heverésztek. A zabráló katonák pedig tekintettel voltak az ajtóbenyílóban alvó társaikra, s nem akarták őket az ajtó felfeszítésével megzavarni. Egyébként is, az ajtó látszólag egy föld alatti pincébe nyílt. Pedig ha tudták volna, hogy a kamra mennyi finomságot rejt, pillanat alatt kirámolták volna. Mivel a kamraajtó előtt négy héten át, egymást váltva, éjjel-nappal feküdtek katonák, feltörésére végig nem is került sor. Amikor végleg eltávoztak, nagy kő esett le a szívünkről, s vettük ismét birtokba pótolhatatlan élelmiszerkészletünket, mely április elejéig biztosította ellátásunkat.
1945. január utolsó napjaiban megszűnt a villanyvilágításunk, ami akkor kellemetlenül érintett minket, jóllehet – amint utóbb megtudtuk – inkább annak kellett volna örülnünk, hogy addig egyáltalán volt. E számunkra kedvező körülmény okára később derült fény. A klinika ugyanis az áramot a Liliom utcai áramelosztóból kapta, mely az 1920-as, 1930-as években egyenáramú generátoraival áramfejlesztőként működött. Az Elektromos Művek még az ostrom előtt gondoskodott róla, hogy szükség esetén ezek lássák el árammal a környéket, ezért még idejében üzemképessé tette őket. Az áramellátás az országos hálózatból már január elsején, a bombázások kezdetekor megszűnt, ezért beindították a Liliom utcai generátorokat, s míg ezek szénnel győzték, termeltek is áramot. Január végére azonban elfogyott a szénkészlet, s így megszűnt az áramtermelés. Csak február hetedikén sikerült az országos hálózatot annyira rendbe hozni, hogy a mi körzetünket is vissza tudták erre kapcsolni. Ez a szerencsés körülmény okozta, hogy a klinika mindössze egy hétig volt világítás nélkül. "
Szintén Györffy. Nagyon jól, olvasmányosan ír. Érdemes elolvasására rászánni az időt!
Györffy István
1912. február 12-én született Budapesten. Édesapja, Györffy István (1884–1939) néprajzkutató, édesanyja Papp Anna. Testvére Györffy György (1917–2000) történész. Orvosi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán végezte. 1936-ban szerzett orvosi oklevelet, és a Mária utcai Szemészeti Klinikán kezdett dolgozni szemorvosként, mely egyetlen munkahelye volt. 1939-ben az ő nevéhez fűződött a világon az első törhetetlen kontaktlencse. Később kidolgozott egy speciális préselési eljárást, amivel a kontaktlencsét a páciens látásához igazítva lehetett elkészíteni. Szabadalmát átvették Nyugat-Európában, az USA-ban és a Szovjetunióban is. A hatvanas években a Szemklinikán is működni kezdett vezetésével a Kontaktlencse Laboratórium. 1987-ben adta közre a Magyar Szemorvosok Életrajzi Adattárát. A pályafutása során nyolc alkalommal kapott kitüntetést, melyekből a légbüszkébb a Nemzetközi Kontaktlencse Társaság jutalomérmére és a Weszprémi István-emlékéremre volt, utóbbi a Magyar Orvostörténelmi Társaság legrangosabb elismerése. 1972-ben vonult nyugdíjba, de tudományos tanácsadóként továbbra is dolgozott. Munkája mellett szenvedélyes botanikus és numizmatikus is volt. Publikációs munkássága, érdeklődése és hozzáértése kiterjedt az orvostörténet, a szemészettörténet, az orvosi numizmatika terére is. Nevéhez köthető az Orvostörténeti Numizmatikai Társaság, melynek alapítója és 17 évig elnöke is volt. 1999. november 29-én hunyt el Budapesten.143
A napló először 2015-ben a Magyar Szemle című folyóiratban jelent meg két részben (1–2. és 3–4. szám).144 Jelen kötetben változtatás nélkül, teljes terjedelemben közöljük, lábjegyzetekkel ellátva.
" Éléskamránk megmenekülése
Mikor 1944 szeptember–októberében bizonyossá vált, hogy az ország szovjet megszállása elkerülhetetlen, ki-ki igyekezett elegendő élelmet tárolni. 1944-ben országszerte óriási termés volt, s mivel a klinikán sok gazdálkodót is kezeltünk, mindenkinek volt valamilyen vidéki kapcsolata, ahonnan élelmet tudott begyűjteni. Én egy ismerős Madocsai családot bíztam meg, hogy részünkre vásároljanak mindenféle élelmet, s még október elején leutaztam a Topolinóval, hogy nagyobb mennyiségű krumplit, szalonnát, kolbászt, füstölt húst, babot stb. szállítsak fel. A hozott kacsákat, csirkéket a feleségem zsírban lesütve tette el. Sok kenyeret szárítottunk, és vászonzacskóban tároltuk. Vettem még cukrot, rizst, teát stb. Egyszóval annyi élelmiszert gyűjtöttem össze, hogy ez elegendő legyen a család két-három havi szükségletének a fedezésére. De ezt tették a többi bentlakó altisztek, ápolónők is, s ki-ki maga gondoskodott elrejtésükről. Amikor október tizenhetedikén beköltöztünk a klinikára, úgy döntöttem, hogy élelmiszerkészletünket is bent fogom tárolni. Feltételeztem még akkor, hogy a klinika a szovjet csapatok zabrálásától érintetlen marad. Az elhelyezésre egy használaton kívüli, alagsori kamrát szemeltem ki, melynek nem volt ablaküvege, csak sűrű rácsa, tehát szellős volt, ajtaja pedig közvetlenül az óvóhely hátsó bejárata mellett nyílott. (Később ez lett az áramgenerátor helyisége.) Ugyanide helyezték el élelemkészletüket Erőss Sándorék és Tamás János portásék is.
A szovjet katonák – amint már említettem – a klinika minden helyiségét alaposan átkutatták, minden ajtót, szekrényt felfeszítettek, minden értékesebb tárgyat, élelmiszert elvittek. A klinika csaknem száz helyisége közül ez volt az egyedüli, amit nem törtek fel.
Ennek a magyarázata a következő lehet: mivel az óvóhelyet az ott tartózkodók felmelegítették, a hátsó lejárat légvédelmi ajtaját a szellőzés miatt viszont általában nyitva tartottuk, az óvóhelyről a meleg levegő felfelé áramlott. Miután az épületen mindenütt kitörtek az ablaküvegek, s rendkívül hideg időjárás volt, csak az óvóhelyi lejárat táján volt enyhébb a levegő hőmérséklete. Ezért a katonák egymás hegyén-hátán, főleg az óvóhely lépcsőjén, valamint közvetlenül e mellett, a kamraajtó előtt heverésztek. A zabráló katonák pedig tekintettel voltak az ajtóbenyílóban alvó társaikra, s nem akarták őket az ajtó felfeszítésével megzavarni. Egyébként is, az ajtó látszólag egy föld alatti pincébe nyílt. Pedig ha tudták volna, hogy a kamra mennyi finomságot rejt, pillanat alatt kirámolták volna. Mivel a kamraajtó előtt négy héten át, egymást váltva, éjjel-nappal feküdtek katonák, feltörésére végig nem is került sor. Amikor végleg eltávoztak, nagy kő esett le a szívünkről, s vettük ismét birtokba pótolhatatlan élelmiszerkészletünket, mely április elejéig biztosította ellátásunkat.
1945. január utolsó napjaiban megszűnt a villanyvilágításunk, ami akkor kellemetlenül érintett minket, jóllehet – amint utóbb megtudtuk – inkább annak kellett volna örülnünk, hogy addig egyáltalán volt. E számunkra kedvező körülmény okára később derült fény. A klinika ugyanis az áramot a Liliom utcai áramelosztóból kapta, mely az 1920-as, 1930-as években egyenáramú generátoraival áramfejlesztőként működött. Az Elektromos Művek még az ostrom előtt gondoskodott róla, hogy szükség esetén ezek lássák el árammal a környéket, ezért még idejében üzemképessé tette őket. Az áramellátás az országos hálózatból már január elsején, a bombázások kezdetekor megszűnt, ezért beindították a Liliom utcai generátorokat, s míg ezek szénnel győzték, termeltek is áramot. Január végére azonban elfogyott a szénkészlet, s így megszűnt az áramtermelés. Csak február hetedikén sikerült az országos hálózatot annyira rendbe hozni, hogy a mi körzetünket is vissza tudták erre kapcsolni. Ez a szerencsés körülmény okozta, hogy a klinika mindössze egy hétig volt világítás nélkül. "
Szintén Györffy. Nagyon jól, olvasmányosan ír. Érdemes elolvasására rászánni az időt!
Györffy István
1912. február 12-én született Budapesten. Édesapja, Györffy István (1884–1939) néprajzkutató, édesanyja Papp Anna. Testvére Györffy György (1917–2000) történész. Orvosi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán végezte. 1936-ban szerzett orvosi oklevelet, és a Mária utcai Szemészeti Klinikán kezdett dolgozni szemorvosként, mely egyetlen munkahelye volt. 1939-ben az ő nevéhez fűződött a világon az első törhetetlen kontaktlencse. Később kidolgozott egy speciális préselési eljárást, amivel a kontaktlencsét a páciens látásához igazítva lehetett elkészíteni. Szabadalmát átvették Nyugat-Európában, az USA-ban és a Szovjetunióban is. A hatvanas években a Szemklinikán is működni kezdett vezetésével a Kontaktlencse Laboratórium. 1987-ben adta közre a Magyar Szemorvosok Életrajzi Adattárát. A pályafutása során nyolc alkalommal kapott kitüntetést, melyekből a légbüszkébb a Nemzetközi Kontaktlencse Társaság jutalomérmére és a Weszprémi István-emlékéremre volt, utóbbi a Magyar Orvostörténelmi Társaság legrangosabb elismerése. 1972-ben vonult nyugdíjba, de tudományos tanácsadóként továbbra is dolgozott. Munkája mellett szenvedélyes botanikus és numizmatikus is volt. Publikációs munkássága, érdeklődése és hozzáértése kiterjedt az orvostörténet, a szemészettörténet, az orvosi numizmatika terére is. Nevéhez köthető az Orvostörténeti Numizmatikai Társaság, melynek alapítója és 17 évig elnöke is volt. 1999. november 29-én hunyt el Budapesten.143
A napló először 2015-ben a Magyar Szemle című folyóiratban jelent meg két részben (1–2. és 3–4. szám).144 Jelen kötetben változtatás nélkül, teljes terjedelemben közöljük, lábjegyzetekkel ellátva.
1945. január 17.
A m. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály hadinaplójának napi helyzetösszefoglalója.
I. Elg. a nap folyamán tovább folytatta támadását a pesti hídfő elfoglalására. Különösen a D és É szárnyon fokozta nyomását. Itt sikerült saját vonalainkban betörni és D-en túljutott a Ferenc József híd vonalán. É-on a Margit híd pesti hídfőjétől is teret nyert D irányába.
A középső szakaszon saját csapatainknál említésre méltó harccselekményre nem került sor.
23h-kor a IX. né. SS. hgy. hdt. pság a pesti hídfő kiürítését rendelte el.
Mivel a ho. minden ala-a I. 14-én már megkapta a partváltásra szóló pcs-ot, már csak a német alárendeltségében harcoló 6./III., 8./III. és 18./I. zlj. volt a pesti hídfőben. Ezek közül - mint később kitűnt - a 8./III. és 18./I. zlj. nem kapott idejében parancsot a partváltásra.
A kivonás teljes sikerét az állandó elg. légitevékenység, aknázás, az Erzsébet híd megrongálódása és a rendelkezésre álló igen rövid idő erősen korlátozta.
A Duna parton égő hatalmas tüzek az átvonást az elg. részére megfigyelhetővé és belőhetővé tették. Számos találatot kapott az egyedül járható Lánchíd is.
Az egész nap folyamán elg. légitevékenység volt, mely igen nagy tüzeket okozott. Az I. hdt. pság. helyzetközlése szerint a német felszabadító pc.élek É-on elérték Szentendrét, D-en Dunaföldvár irányába törnek előre. (A Szentendre-i hír hamisnak bizonyult.)
II. Derült, hideg idő. Utak a romok miatt nehezen járhatók.
HL M. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály iratai, 90. doboz
A m. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály hadinaplójának napi helyzetösszefoglalója.
I. Elg. a nap folyamán tovább folytatta támadását a pesti hídfő elfoglalására. Különösen a D és É szárnyon fokozta nyomását. Itt sikerült saját vonalainkban betörni és D-en túljutott a Ferenc József híd vonalán. É-on a Margit híd pesti hídfőjétől is teret nyert D irányába.
A középső szakaszon saját csapatainknál említésre méltó harccselekményre nem került sor.
23h-kor a IX. né. SS. hgy. hdt. pság a pesti hídfő kiürítését rendelte el.
Mivel a ho. minden ala-a I. 14-én már megkapta a partváltásra szóló pcs-ot, már csak a német alárendeltségében harcoló 6./III., 8./III. és 18./I. zlj. volt a pesti hídfőben. Ezek közül - mint később kitűnt - a 8./III. és 18./I. zlj. nem kapott idejében parancsot a partváltásra.
A kivonás teljes sikerét az állandó elg. légitevékenység, aknázás, az Erzsébet híd megrongálódása és a rendelkezésre álló igen rövid idő erősen korlátozta.
A Duna parton égő hatalmas tüzek az átvonást az elg. részére megfigyelhetővé és belőhetővé tették. Számos találatot kapott az egyedül járható Lánchíd is.
Az egész nap folyamán elg. légitevékenység volt, mely igen nagy tüzeket okozott. Az I. hdt. pság. helyzetközlése szerint a német felszabadító pc.élek É-on elérték Szentendrét, D-en Dunaföldvár irányába törnek előre. (A Szentendre-i hír hamisnak bizonyult.)
II. Derült, hideg idő. Utak a romok miatt nehezen járhatók.
HL M. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály iratai, 90. doboz
A Lánchídon elég dantei jelenetek játszódtak le
Szent János kórház
1945 januárjában a Florian Geyer srácai valahol a fővárosban. A háttérben egy 88-as.
Akkor pontosítva: 1945 januárjában 88 mm-es a Szent János korháznál a Florian Geyer katonáival.Szent János kórház
Értő olvasás… Nem írtam, hogy a 88-as a Florian Geyerhez tartozna, de egyébként igen valószínű hogy de, és Barthelmes SS Obersturmbannführer 88-asai közül az egyik.Honnan tudod? Lehet, hogy a 88-as nem is F.G.
Csonka Pálné Warga Margit: Ostromnapló
(Gellért-hegy, részletek. A teljes: https://kiadvanyok.neb.hu/asset/phpQioumd.pdf )
Január 16.
Lent jártam a Horthy Miklós úti bérházban564, ahol az állandólakásunk van. A mosókonyhában tíz, Pestről visszavonuló magyar katonátszállásoltak be. Vezetőjük nyílt tekintetű, életvidám főhadnagy.Ők maguk is szívesen húzódtak be a ház óvóhelyére, hol bár zsúfolva, decsaládias egységben élnek együtt a lakók.Most, amint az óvóhelyre belépek, a tűzhely körül csoportosulnak. Az öszszegyűlt lakóknak a főhadnagy szomorúan beszéli el, hogy Duna-hídjainkatfelrobbantották…Mesét mond az ősi városról, melynek partjait pompás hidak kötötték öszsze, melyeket egy kegyetlen óriás esztelen dühében szétrombolt. Mint mikora virágzó, életerőtől duzzadó testen az ütőereket átvágják, úgy fekszik mostélettelenül, kihaltan a hatalmas város, mint a haldokló teste. Mintha tátongó sebéből áradna, úgy hömpölyög méltóságteljesen a naplementétől vörösrefestett folyam.A hidakat felrobbantották, Pest–Buda testvérváros kettészakadt… Úgyérzem, mintha enyémek is lettek volna, mindnyájunké, mint a természet nagyajándékai: a fű, a fa, a virág.Lánchíd – első hidunk –, Te, kit Széchenyi hívott életre, szegények verejtékes fillérjeiből, gazdagok lemondó adakozásából! Emlékszel-e még, milykitörő örömmel fogadta egy évszázaddal ezelőtt ünnepi megnyitásodat anemzet, mely most – egy ködös téli reggelen – halálra készülő imáját mormolva sirat?Hosszasan tárgyaljuk az eseményeket, várható lehetőségeket, eshetőségeket. A főhadnagy lassan megfeledkezik az összegyűltekről, szeme a tűzhelyelőtti zsámolyon ülő fiatal lányon pihen. A leány burgonyát tisztít. Ő is, minta többiek, a tizenhét évesek minden gondnélküliségét elvetette, hogy részt kérjen a létért való küzdelem nehéz harcában. A tűzhelyből kivilágító lánghalvány pírral vonja be fehér arcát, dolgozó kezét, s bronzkígyókat varázsola homlokát övező fürtökből. – A társaság elvonul, ők magukra maradnak, snemsokára vidám nevetésük jelzi, hogy a pusztító, romboló halál mellett itt élaz ifjúság szelleme s a feltámadás reménye. Kacagásuktól felébred a tűzhelyparazsában szunnyadó bíborruhás tündér: a szerelem… Szerelem, te fáradhatatlan tündér – kit megtalálunk a nyomor fojtogató levegőjében éppúgy,mint a gazdagság káprázatos légkörében –, mily csodás a te hatalmad! Te aszegényt gazdaggá, a gazdagot szegénnyé változtatod, s szelíd nyári fuvallatota szenvedélyek tomboló viharává. A tündér felébred, varázspálcája a fiatalok szívét érinti. Érintésére eltűnik a pince, a téli est nyomorával, vérengzőrombolásával, s verőfényes, madárdaltól zengő, virágos rétet varázsol köréjük.Míg vidám kis, táncoló napsugarak remegtetik meg lelküket, szemük ragyog,vérük hevesebben lüktet, hirdetve az erő, szépség, ifjúság diadalát.
Január 20.
Ma ismét a Horthy Miklós úti házban jártam. Késő délutániórákban mentem oda, hogy elhozzam a gyertyakészletemet, mert már nagyon fogytán vagyunk a világítóeszközöknek.A Horthy Miklós úti házba érve szörnyű látvány tárul a szemem elé. A házhátulsó része a délelőtt folyamán súlyos bombatalálatot kapott, s három emelete a földszintre zuhant. A házban rettentő a zűrzavar. Mint a széttaposotthangyaboly, úgy nyüzsögnek a lakók… Megtudtam, hogy a beomlott résznégy felnőttet és négy gyereket temetett maga alá. A férfiak csákányt, lapátotragadva dobálják szét a törmelékeket, s a romok alól hallható hangokat követve megkísérlik a mentését a romok alatt lévőknek.Itt elfojtott zokogás hallatszik, ott a szörnyű látványtól meggyötörve tétlenül hozzátartozója nevét kiáltja egy kétségbeesett hozzátartozó. Majd gyereksírást vélnek felfedezni a romok alól.Keserves órák következnek, versenyfutás a halállal. A halál ott jár közöttünk. Egyiket-másikat megérintették csontos ujjai, hogy soha szabadon nebocsássák. Órák telnek el, s nincs eredmény. Csak tégla, törmelék és rom.
Órák telnek el, mikor végre egy kis gyerekcipőt pillantok meg – egy gyerek fekszik ott! Lassan, óvatosan bontják ki a romok közül. Két édesanya várszívdobogva, lélegzet-visszafojtva. Két édesanya sikolt fel egyszerre, az egyika boldogság, a másik a fájdalom sikolyával. Csak egyik édesanya zárhatja karjaiba az elveszettnek hitt gyerekét. A gyermek alélt, de még él. Mellette egyajtótól védetten áll édesapja. Órákig állt e szörnyű helyzetben, fején, vállánérezte a törmelék, a romok kínzó szorítását. Most végre megszabadulva kimerülten hanyatlik le.
Több nesz már nem hallatszik. Három gyerek és három felnőtt alusszaörök álmát a romok alatt. *** Az éj csendjében, midőn a felszabadított képzeletvilága megelevenedik, a szomorú hátramaradottak újra és újra hallani vélnekhangokat… Újra és újra felriasztva az alvókat élet után kutatnak. Mindenhiába! Itt felütötte tanyáját a néma csendet parancsoló halál.Míg hazafelé indulok, gondolataim messze járnak. Mi vonz a kín és kegyetlenkedés zúgó örvénye felé? Belépillantok. Látom a fiatal anyát, ki minda két gyermekét elvesztette. Látom gondolatait, mint járnak a kitaposott utakon. Látom, miként riad fel álmaiból, hogy a rugdalózó csöppségeket betakarja. De egy tompa hang szól: „Hisz nincsenek.” Látom, hogy áll meg a főzőkanál a kezében. Ruhát kéne mosni a kilencnek. Egy tompa kiáltás, és sír:„Hisz nincsenek.” Gondolataimban eltöprengek. Nincsenek, nincsenek, nincsenek… Nincs kacagó szemük, gyenge kis hangjuk, karjuk, puha kis orruk…Könnyek lépik el szememet, nem látok többet, nem látom az ösvény kavargó mélységét. Három fehér felhő úszik az égen, három kicsi gyermek búcsúzik a földtől.
***A halotti anyakönyv szerint 1945. január 16-án történt egy bombatalálat a Horthy Miklós út 31.-ben, mely következtében házbeomlás történt, és az óvóhelyen lévők megfulladtak.A romok alól nem tudták időben kiásni őket, és a levegőjük az óvóhelyen elfogyott. A tragédiában életét vesztette: özv. Huszár János Károlyné (1888–1945), Ipolyi Károly (1943–1945),Pataki Gábor (1944–1945), Pataki Judit (1942–1945), özv. Péter Lajosné (1884–1945), PéterPaula (1907–1945).
(Gellért-hegy, részletek. A teljes: https://kiadvanyok.neb.hu/asset/phpQioumd.pdf )
Január 16.
Lent jártam a Horthy Miklós úti bérházban564, ahol az állandólakásunk van. A mosókonyhában tíz, Pestről visszavonuló magyar katonátszállásoltak be. Vezetőjük nyílt tekintetű, életvidám főhadnagy.Ők maguk is szívesen húzódtak be a ház óvóhelyére, hol bár zsúfolva, decsaládias egységben élnek együtt a lakók.Most, amint az óvóhelyre belépek, a tűzhely körül csoportosulnak. Az öszszegyűlt lakóknak a főhadnagy szomorúan beszéli el, hogy Duna-hídjainkatfelrobbantották…Mesét mond az ősi városról, melynek partjait pompás hidak kötötték öszsze, melyeket egy kegyetlen óriás esztelen dühében szétrombolt. Mint mikora virágzó, életerőtől duzzadó testen az ütőereket átvágják, úgy fekszik mostélettelenül, kihaltan a hatalmas város, mint a haldokló teste. Mintha tátongó sebéből áradna, úgy hömpölyög méltóságteljesen a naplementétől vörösrefestett folyam.A hidakat felrobbantották, Pest–Buda testvérváros kettészakadt… Úgyérzem, mintha enyémek is lettek volna, mindnyájunké, mint a természet nagyajándékai: a fű, a fa, a virág.Lánchíd – első hidunk –, Te, kit Széchenyi hívott életre, szegények verejtékes fillérjeiből, gazdagok lemondó adakozásából! Emlékszel-e még, milykitörő örömmel fogadta egy évszázaddal ezelőtt ünnepi megnyitásodat anemzet, mely most – egy ködös téli reggelen – halálra készülő imáját mormolva sirat?Hosszasan tárgyaljuk az eseményeket, várható lehetőségeket, eshetőségeket. A főhadnagy lassan megfeledkezik az összegyűltekről, szeme a tűzhelyelőtti zsámolyon ülő fiatal lányon pihen. A leány burgonyát tisztít. Ő is, minta többiek, a tizenhét évesek minden gondnélküliségét elvetette, hogy részt kérjen a létért való küzdelem nehéz harcában. A tűzhelyből kivilágító lánghalvány pírral vonja be fehér arcát, dolgozó kezét, s bronzkígyókat varázsola homlokát övező fürtökből. – A társaság elvonul, ők magukra maradnak, snemsokára vidám nevetésük jelzi, hogy a pusztító, romboló halál mellett itt élaz ifjúság szelleme s a feltámadás reménye. Kacagásuktól felébred a tűzhelyparazsában szunnyadó bíborruhás tündér: a szerelem… Szerelem, te fáradhatatlan tündér – kit megtalálunk a nyomor fojtogató levegőjében éppúgy,mint a gazdagság káprázatos légkörében –, mily csodás a te hatalmad! Te aszegényt gazdaggá, a gazdagot szegénnyé változtatod, s szelíd nyári fuvallatota szenvedélyek tomboló viharává. A tündér felébred, varázspálcája a fiatalok szívét érinti. Érintésére eltűnik a pince, a téli est nyomorával, vérengzőrombolásával, s verőfényes, madárdaltól zengő, virágos rétet varázsol köréjük.Míg vidám kis, táncoló napsugarak remegtetik meg lelküket, szemük ragyog,vérük hevesebben lüktet, hirdetve az erő, szépség, ifjúság diadalát.
Január 20.
Ma ismét a Horthy Miklós úti házban jártam. Késő délutániórákban mentem oda, hogy elhozzam a gyertyakészletemet, mert már nagyon fogytán vagyunk a világítóeszközöknek.A Horthy Miklós úti házba érve szörnyű látvány tárul a szemem elé. A házhátulsó része a délelőtt folyamán súlyos bombatalálatot kapott, s három emelete a földszintre zuhant. A házban rettentő a zűrzavar. Mint a széttaposotthangyaboly, úgy nyüzsögnek a lakók… Megtudtam, hogy a beomlott résznégy felnőttet és négy gyereket temetett maga alá. A férfiak csákányt, lapátotragadva dobálják szét a törmelékeket, s a romok alól hallható hangokat követve megkísérlik a mentését a romok alatt lévőknek.Itt elfojtott zokogás hallatszik, ott a szörnyű látványtól meggyötörve tétlenül hozzátartozója nevét kiáltja egy kétségbeesett hozzátartozó. Majd gyereksírást vélnek felfedezni a romok alól.Keserves órák következnek, versenyfutás a halállal. A halál ott jár közöttünk. Egyiket-másikat megérintették csontos ujjai, hogy soha szabadon nebocsássák. Órák telnek el, s nincs eredmény. Csak tégla, törmelék és rom.
Órák telnek el, mikor végre egy kis gyerekcipőt pillantok meg – egy gyerek fekszik ott! Lassan, óvatosan bontják ki a romok közül. Két édesanya várszívdobogva, lélegzet-visszafojtva. Két édesanya sikolt fel egyszerre, az egyika boldogság, a másik a fájdalom sikolyával. Csak egyik édesanya zárhatja karjaiba az elveszettnek hitt gyerekét. A gyermek alélt, de még él. Mellette egyajtótól védetten áll édesapja. Órákig állt e szörnyű helyzetben, fején, vállánérezte a törmelék, a romok kínzó szorítását. Most végre megszabadulva kimerülten hanyatlik le.
Több nesz már nem hallatszik. Három gyerek és három felnőtt alusszaörök álmát a romok alatt. *** Az éj csendjében, midőn a felszabadított képzeletvilága megelevenedik, a szomorú hátramaradottak újra és újra hallani vélnekhangokat… Újra és újra felriasztva az alvókat élet után kutatnak. Mindenhiába! Itt felütötte tanyáját a néma csendet parancsoló halál.Míg hazafelé indulok, gondolataim messze járnak. Mi vonz a kín és kegyetlenkedés zúgó örvénye felé? Belépillantok. Látom a fiatal anyát, ki minda két gyermekét elvesztette. Látom gondolatait, mint járnak a kitaposott utakon. Látom, miként riad fel álmaiból, hogy a rugdalózó csöppségeket betakarja. De egy tompa hang szól: „Hisz nincsenek.” Látom, hogy áll meg a főzőkanál a kezében. Ruhát kéne mosni a kilencnek. Egy tompa kiáltás, és sír:„Hisz nincsenek.” Gondolataimban eltöprengek. Nincsenek, nincsenek, nincsenek… Nincs kacagó szemük, gyenge kis hangjuk, karjuk, puha kis orruk…Könnyek lépik el szememet, nem látok többet, nem látom az ösvény kavargó mélységét. Három fehér felhő úszik az égen, három kicsi gyermek búcsúzik a földtől.
***A halotti anyakönyv szerint 1945. január 16-án történt egy bombatalálat a Horthy Miklós út 31.-ben, mely következtében házbeomlás történt, és az óvóhelyen lévők megfulladtak.A romok alól nem tudták időben kiásni őket, és a levegőjük az óvóhelyen elfogyott. A tragédiában életét vesztette: özv. Huszár János Károlyné (1888–1945), Ipolyi Károly (1943–1945),Pataki Gábor (1944–1945), Pataki Judit (1942–1945), özv. Péter Lajosné (1884–1945), PéterPaula (1907–1945).