Hitler nyilvánította erőddé Budapestet, Szálasi ellenezte.
A II. világháború magyar vonatkozású katonai eseményei
- Téma indítója Terminator
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
És mit tett azon túl, hogy előtte segített átjátszani a hatalmat a németeknek?
A németek játszották át neki a hatalmat.
Tiltakozott...
Ezt nagyon nem találtad el. Mielőtt az öreg Skorzeny feltekerte a Horthy gyereket szőnyegnek olyan messze volt Szálasi a Nemzetvezetőségtől, mint te az MH altábornagyságtól.
A Florian Geyer vagy a Maria Theresia katonája valahol Budapesten.
Egy báb volt, azért mert kellett nekik valaki aki mindent végrehajt amit mondanak neki. Tudod, ha én nem akarom a hatalmat átvenni, akkor nem is veszem át. Ennyit a tiltakozásról (no meg folyamatosan járt Hortyhoz, hogy nevezze ki...).
"Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez. Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához. November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt. A magyar hadvezetés ennek ellenére még december elején is számolt a nyílt várossá nyilvánítás lehetőségével, és Szálasi ismételten ellenezte a tervet.
A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át. December 3-i kinevezése után az ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként." wiki
Nagyon nem hajtott mindent végre szolgalelkűen. Egy csomó minden ellen tiltakozott -zsidók deportálása, újabb magyar ss alakulatok felállítása, zsidók deportálásának akadályozása, menlevelek elfogadása- de eszközei és hatalma elég szűk téren mozgott.
A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át. December 3-i kinevezése után az ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként." wiki
Ha ment volna is nem fogadta. Nem szerette Horthy, mert köre elszigetelte. Ezt ma már hunagristának nem tekinthető történészek is elismerik.
Nagyon nem hajtott mindent végre szolgalelkűen. Egy csomó minden ellen tiltakozott -zsidók deportálása, újabb magyar ss alakulatok felállítása, zsidók deportálásának akadályozása, menlevelek elfogadása- de eszközei és hatalma elég szűk téren mozgott.
Találkoztak ezügyben egyszer vagy kétszer (nem emlékszem pontosan), de igen Horty kb gyűlölte/megvetette ezért nem fogadta őt, csak ha már bem volt más választása.
Tolnai János: Naplórészletek
1945. január 2. – napló
Most, január 2-án múlt egy hete, hogy lent vagyunk a pincében keresztmamáéknál. Az élelem, amit magunkkal hoztunk, talán még egy-két hétig eltart, de addig – remélem – csak nem leszünk itt, a pincében. Kenyeret csak 5 naponként egyszer kapunk, de az sem a rendes adag. A repülők állandóan gépágyúznak és bombáznak, ezért nem lehet a lakásban lenni. De azért az anyák ott főznek gyermekeik számára. Egész nap csak kártyázok és olvasok. 5×5 m2-nyi kis helyen harmincan vagyunk. Eddig még hála Istennek nem panaszkodhatunk, és baj sem történt. Csak az a vágyunk, hogy ne kelljen már a pincében lenni.
Jegyzetek
Az év utolsó napja, a szilveszter, szinte észrevétlenül múlt el. Az óév búcsúztatása és az új, 1945. év fogadása minden ünneplés nélkül lett a múlté. Az új esztendő a ház lakóit és vendégeit télikabátban, fűtetlen pincében, félelem és rettegés közepette találta. A vidámságot a háború zaja elűzte. Az orosz csapatok már gyűrűbe fogták a fővárost,262 megkezdték Budapest ostromát. Keresztmama éléskamrájában találtunk néhány kiló sárgaborsót. Ezt főzhetjük és ehetjük levesként vagy főzelékként egy időre, üres gyomrunk megnyugtatására. Egyetlen szék a pihenőhelyem, akárcsak a többieknek, amelynél fogva az ülve pihenés is elfáraszt a pince gyér világításában. A pince belső részének egyik ajtaját leemeltetik apuval, azt két bakra helyezve biztosítottunk jobb pihenést anyunak és Gyurikának. Néha jut ebből a család többi tagjainak is. Amikor este lesz, és a többiek elalszanak, Terivel fellopódzunk a harmadik emeleti lakásunkba, hogy ott ágyaink kényelmében, végtagjainkat kinyújtózva egy jót pihenjünk. Anyuék ezt szerencsére még nem vették észre, különben kaptunk volna egy kis szidást. A tegnapi este azonban nagyon ránk
ijesztett. Alighogy letettük magunkat, és takaróinkat magunkra húztuk, majd elaludtunk, olyan iszonyú robajra ébredtünk, hogy az egész ház beleremegett. Bizonyára egy nagy lövedék érte az épületet. Ruhánkat a lakásban hagyva, hálóingestül rohantunk le a pincébe, belátva, hogy pihenni nyugodtan csak itt lehet. Nagy sietségünkbe még a bejárati konyhaajtót sem zártuk be. Sikerült a közeli háztartási boltból egy liter petróleumot szerezni. Így petróleum- és kocsislámpákkal be tudjuk világítani az egyébként sötét és rideg pince helyiségeit, amikor központi áramhiány van. Holnapra is ígértek egy liter petróleumot „családi adagként”.
Egyeseknek karácsonyról még maradt néhány szál gyertyájuk. Ez jó szolgálatot tesz sötétségűző törekvéseink során.
Az üzletek mindent kiárusítanak, mi pedig vásárolunk mindent, akár van rá szükségünk, akár nem, hiszen a pénzünkkel úgysem tudunk mást kezdeni. Az értelmetlen vásárlások során egy söprűt és egy lábtörlőt vettem a szomszédos kisboltban. De minek? Kinek?
1945. január 5.–január 10. – napló
A házat263 már több aknatalálat érte, de bomba még – hála Istennek – nem. Minden este és reggel aknáznak, és sokszor napközben is. Próbáltam kimenni a lakásunkba, de nem lehetett, mert ott már az oroszok voltak. Petróleumot szereztünk egy helyről, és azzal világítunk a pincében, ahol négyszázan vagyunk. Hét rekesz van, és így eloszlunk benne. Az élelmünk elfogyott. Csak egy kis kenyér van a Gyurika részére. Feketekávét, levest és lóhúst eszünk. Víz is csak kevés van, és mindegyikünk ki van merülve.
A keresztmama megjött Pestről.
Jegyzetek
Ilyen körülmények között köszöntött rám január 5-e, tizenötödik születésnapom. Szebb születésnapi ajándékot is kaphattam volna a sorstól, mint amilyenben részesültem, de hát az igazi és legszebb ajándék az, hogy életben
vagyok, és egészségben együtt lehetek családommal, anyuval, apuval, 13 éves húgommal, Terivel és 2 éves kisöcsémmel, Gyurikával.
Megpróbáltam még egyszer kijutni kerülő úton Budaörsi úti lakásunkba, hogy a keresztmamához jövet ott felejtett versesfüzetemet elhozzam. Sajnáltam volna, ha elvész a háború során. Nem szóltam erről anyuéknak, mert bizonyára megtiltották volna könnyelműségemet. Utamban egészen a Budaörsi úti Károly király264 laktanyáig jutottam el, emberekkel nem találkozva. Itt egy lövészárok szelte ketté az úttestet, ahol egyetlen német katona húzta meg magát, tartva az „ügyeletet” és a frontot a fedezékben. Amikor észrevett, dühösen rám kiáltott, hogy „zurück, zurück!”265, és kézmozdulataival is zavart vissza, parancsolóan. Messze, távol, éppen ott, ahol a mi lakásunk lehetett, kis emberalakok mozgolódtak. Azok feltételezhetően már az oroszok voltak. Én hallgatva a németre, gyorsan visszafordultam, és irányt vettem hazafelé. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a kaland milyen bajt hozhatott volna rám.
Keresztmama visszament Pestre, rokonához. Csak azért jött, hogy ruhaneműket vigyen magával, tekintve, hogy hosszabb időre akar távol maradni. Az egyik szomszédos ház pincéjében állomásozó német katonáktól feketekávé-konzervet kéregettem. Kaptam tőlük néhány kockával, amit meleg vízben feloldva ittunk meg. A préselt kávékocka cukorral volt vegyítve, így néhány napra az üres kávés reggelink biztosítva volt. Néha a száraz konzervet rágcsálva ettem belőle, de így a kávé önmagában nem volt eléggé laktató, sőt…
Végre esett egy kis hó, de a házak tövében meghúzódó katonai járművekre telepedett hópelyhekből csak keveset sikerült leszedni. Igaz, hogy eléggé koszos volt, de leülepítve megmentettünk belőle egy levesre valót. A pincében volt egy fiú, aki hazafias lelkesedéssel ment nap mint nap harcolni. Szülei hiába kérték, hogy maradjon itthon. Nándinak hívták, mindig nyakba tett géppisztollyal és derékszíjára akasztott kézigránátokkal járkált, egész lényéből szinte sugárzott az „oroszgyűlölet”. Hangoztatta, hogy ő a magyar hazáért küzd, és ha kell, meg is hal érte. Ez utóbbi be is következett. Egyik napon, szokása szerint, elment otthonról, de vissza már nem jött. Szülei üzenetet kaptak valakitől, hogy gyermekük a budai Bem-szobornál266 elesett. Meghalt. Nem volt 19 éves sem. Az egész pince gyászolta Nándit, aki egy kedves, mindenki által szeretett fiú volt. Azt nem tudtuk meg, hogy holtteste hova került, kik és hol temették el. Mint utólag kiderült, leventeoktató volt Nándi.
1945. január 2. – napló
Most, január 2-án múlt egy hete, hogy lent vagyunk a pincében keresztmamáéknál. Az élelem, amit magunkkal hoztunk, talán még egy-két hétig eltart, de addig – remélem – csak nem leszünk itt, a pincében. Kenyeret csak 5 naponként egyszer kapunk, de az sem a rendes adag. A repülők állandóan gépágyúznak és bombáznak, ezért nem lehet a lakásban lenni. De azért az anyák ott főznek gyermekeik számára. Egész nap csak kártyázok és olvasok. 5×5 m2-nyi kis helyen harmincan vagyunk. Eddig még hála Istennek nem panaszkodhatunk, és baj sem történt. Csak az a vágyunk, hogy ne kelljen már a pincében lenni.
Jegyzetek
Az év utolsó napja, a szilveszter, szinte észrevétlenül múlt el. Az óév búcsúztatása és az új, 1945. év fogadása minden ünneplés nélkül lett a múlté. Az új esztendő a ház lakóit és vendégeit télikabátban, fűtetlen pincében, félelem és rettegés közepette találta. A vidámságot a háború zaja elűzte. Az orosz csapatok már gyűrűbe fogták a fővárost,262 megkezdték Budapest ostromát. Keresztmama éléskamrájában találtunk néhány kiló sárgaborsót. Ezt főzhetjük és ehetjük levesként vagy főzelékként egy időre, üres gyomrunk megnyugtatására. Egyetlen szék a pihenőhelyem, akárcsak a többieknek, amelynél fogva az ülve pihenés is elfáraszt a pince gyér világításában. A pince belső részének egyik ajtaját leemeltetik apuval, azt két bakra helyezve biztosítottunk jobb pihenést anyunak és Gyurikának. Néha jut ebből a család többi tagjainak is. Amikor este lesz, és a többiek elalszanak, Terivel fellopódzunk a harmadik emeleti lakásunkba, hogy ott ágyaink kényelmében, végtagjainkat kinyújtózva egy jót pihenjünk. Anyuék ezt szerencsére még nem vették észre, különben kaptunk volna egy kis szidást. A tegnapi este azonban nagyon ránk
ijesztett. Alighogy letettük magunkat, és takaróinkat magunkra húztuk, majd elaludtunk, olyan iszonyú robajra ébredtünk, hogy az egész ház beleremegett. Bizonyára egy nagy lövedék érte az épületet. Ruhánkat a lakásban hagyva, hálóingestül rohantunk le a pincébe, belátva, hogy pihenni nyugodtan csak itt lehet. Nagy sietségünkbe még a bejárati konyhaajtót sem zártuk be. Sikerült a közeli háztartási boltból egy liter petróleumot szerezni. Így petróleum- és kocsislámpákkal be tudjuk világítani az egyébként sötét és rideg pince helyiségeit, amikor központi áramhiány van. Holnapra is ígértek egy liter petróleumot „családi adagként”.
Egyeseknek karácsonyról még maradt néhány szál gyertyájuk. Ez jó szolgálatot tesz sötétségűző törekvéseink során.
Az üzletek mindent kiárusítanak, mi pedig vásárolunk mindent, akár van rá szükségünk, akár nem, hiszen a pénzünkkel úgysem tudunk mást kezdeni. Az értelmetlen vásárlások során egy söprűt és egy lábtörlőt vettem a szomszédos kisboltban. De minek? Kinek?
1945. január 5.–január 10. – napló
A házat263 már több aknatalálat érte, de bomba még – hála Istennek – nem. Minden este és reggel aknáznak, és sokszor napközben is. Próbáltam kimenni a lakásunkba, de nem lehetett, mert ott már az oroszok voltak. Petróleumot szereztünk egy helyről, és azzal világítunk a pincében, ahol négyszázan vagyunk. Hét rekesz van, és így eloszlunk benne. Az élelmünk elfogyott. Csak egy kis kenyér van a Gyurika részére. Feketekávét, levest és lóhúst eszünk. Víz is csak kevés van, és mindegyikünk ki van merülve.
A keresztmama megjött Pestről.
Jegyzetek
Ilyen körülmények között köszöntött rám január 5-e, tizenötödik születésnapom. Szebb születésnapi ajándékot is kaphattam volna a sorstól, mint amilyenben részesültem, de hát az igazi és legszebb ajándék az, hogy életben
vagyok, és egészségben együtt lehetek családommal, anyuval, apuval, 13 éves húgommal, Terivel és 2 éves kisöcsémmel, Gyurikával.
Megpróbáltam még egyszer kijutni kerülő úton Budaörsi úti lakásunkba, hogy a keresztmamához jövet ott felejtett versesfüzetemet elhozzam. Sajnáltam volna, ha elvész a háború során. Nem szóltam erről anyuéknak, mert bizonyára megtiltották volna könnyelműségemet. Utamban egészen a Budaörsi úti Károly király264 laktanyáig jutottam el, emberekkel nem találkozva. Itt egy lövészárok szelte ketté az úttestet, ahol egyetlen német katona húzta meg magát, tartva az „ügyeletet” és a frontot a fedezékben. Amikor észrevett, dühösen rám kiáltott, hogy „zurück, zurück!”265, és kézmozdulataival is zavart vissza, parancsolóan. Messze, távol, éppen ott, ahol a mi lakásunk lehetett, kis emberalakok mozgolódtak. Azok feltételezhetően már az oroszok voltak. Én hallgatva a németre, gyorsan visszafordultam, és irányt vettem hazafelé. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a kaland milyen bajt hozhatott volna rám.
Keresztmama visszament Pestre, rokonához. Csak azért jött, hogy ruhaneműket vigyen magával, tekintve, hogy hosszabb időre akar távol maradni. Az egyik szomszédos ház pincéjében állomásozó német katonáktól feketekávé-konzervet kéregettem. Kaptam tőlük néhány kockával, amit meleg vízben feloldva ittunk meg. A préselt kávékocka cukorral volt vegyítve, így néhány napra az üres kávés reggelink biztosítva volt. Néha a száraz konzervet rágcsálva ettem belőle, de így a kávé önmagában nem volt eléggé laktató, sőt…
Végre esett egy kis hó, de a házak tövében meghúzódó katonai járművekre telepedett hópelyhekből csak keveset sikerült leszedni. Igaz, hogy eléggé koszos volt, de leülepítve megmentettünk belőle egy levesre valót. A pincében volt egy fiú, aki hazafias lelkesedéssel ment nap mint nap harcolni. Szülei hiába kérték, hogy maradjon itthon. Nándinak hívták, mindig nyakba tett géppisztollyal és derékszíjára akasztott kézigránátokkal járkált, egész lényéből szinte sugárzott az „oroszgyűlölet”. Hangoztatta, hogy ő a magyar hazáért küzd, és ha kell, meg is hal érte. Ez utóbbi be is következett. Egyik napon, szokása szerint, elment otthonról, de vissza már nem jött. Szülei üzenetet kaptak valakitől, hogy gyermekük a budai Bem-szobornál266 elesett. Meghalt. Nem volt 19 éves sem. Az egész pince gyászolta Nándit, aki egy kedves, mindenki által szeretett fiú volt. Azt nem tudtuk meg, hogy holtteste hova került, kik és hol temették el. Mint utólag kiderült, leventeoktató volt Nándi.
1945. január 10.–január 15. – napló
Mind nagyobb lesz a vízhiány. A vízvezetékből nem folyik a víz. Áram sincs, és a tüzelő is kevés. A petróleum is lassan elfogy. Az üzletekből mindent kiárusítanak. Kockacukrot, mazsolát, zöldséget, zsírt osztogatnak ingyen.
Ebből megint csak elleszünk egy pár napig. A pénznek semmi értéke sincs. Élesztőért tudtunk egy kis lisztet cserélni, és sütöttünk egy kis kenyeret. Nem tudom, mikor lesz már vége ennek. Azt beszélik, hogy a felmentő sereg már Budaörsön van.267 Ez az egy reményünk ebben a helyzetben.
Jegyzetek
Az egyik lakótól lóhúst kaptunk Gyurika részére. Az adakozó ember egy vasszilánktól kimúlt állatról kanyarította le az eléggé nagy adagot. Az egész családnak jutott egy-egy szelet a friss húsból, finomra sütve és főzve is.
A pince lakóin egyre jobban látszik a kimerültség, főleg a fekve pihenés, vagyis az igazi pihenés hiánya miatt. Én is legszívesebben csak aludnék, nem törődve semmivel, nem tudva semmiről. Életveszélyes helyzetünk egyre ros�szabb, egyre elviselhetetlenebb. Az aknavetők mellett most már a katyusák, ismertebb nevükön sztálinorgonák is borzolják idegeinket. A németek egy löveget állítottak fel a ház padlására, növelve a veszélyt, mely minket fenyeget az orosz belövések, célzások nyomán, azáltal, hogy az ellenség be tudja mérni a kilövések helyét. Mindez azt eredményezte, hogy a löveg hangját hallva nem lehetett tudni, hogy a németek lőttek-e, vagy az oroszok találták-e el házunkat. Ugyanis mindkét esetben megremegett az egész épület, szinte a pincéig.
Terivel tréfálkoztunk is ebből adódóan, mondván, hogy „akárhogyan is történt, a mienk volt”. Egyre inkább érezzük, hogy eltetvesedünk. A mosakodás hiánya miatt elszaporodnak az élősdiek a pincében összezsúfolt lakók testén, ruházatában. Én is csak a pulóveremet elégetve tudtam kiirtani a ruhatetűket, melyek éjjel-nappal csíptek. Hosszú hónapok munkája lesz az is, amíg petróleumos kezeléssel anyu és Teri dús hajából a fejtetű több száz, szüntelenül szaporodó sörtéit és petéjét ki lehet majd irtani. Félünk attól, hogy ezek a tetvek valami fertőzést, esetleg tífuszt okoznak. Fertőtlenítőszer ugyanis nincsen, tisztálkodásunk csak „csipamosdásból” áll. A víz hiánya folytán sokszor még ennyiből sem. A zsúfolt pincehelyiségben katasztrófa lenne egy fertőző betegség, amit a német katonáktól is kaphatnánk. Ők ugyanis tetűiket az emeleti körfolyosón rázzák ki ruháikból, nem törődve azzal, hogy mi éppen ott közlekedünk alattuk. Orosz repülők bombázták a környékünket. Alacsonyan szállva géppuskázták az épületek ablakait és az utcán tartózkodó, ott haladó embereket. Mindenki, így mi is behúzódtunk pincénkbe, egyetlen fedezékünkbe, rettegve attól, hogy a bombák esetleg minket is elérhetnek. Veszélyes most sebesültnek lenni. Nincs gyógyszer, kötszer, és orvost sem találni körünkben. Még az egyszerű fog- vagy fejfájás csillapítására sincs mód. Ezt is el kell tűrni az embernek. Jobb lábamon két darab egypengős nagyságú fekély van már több mint két hónapja, de csak rongyokkal tudom kötözni, fertőtlenítés nélkül. Kezelése néha eléggé fájdalmas, különösen, ha a sebre rátapadt rongyot cserekötésre le kell tépni. De kibírható. A sebekből állandóan folyik a gennyes, bűzös váladék, és ez bizony eléggé „zavar”.
1945. január 15.–január 20. – napló
Minden este fönt alszom a harmadik emeleten. Az aknáktól nem félek an�nyira, inkább a bombától tartok. Tegnap este hálóingben kellett leszaladnom a pincébe, mert annyira aknáztak. A házunk is kapott, és egész beleremegtek a falak. A jó Isten jóvoltából túléltük eddig a bajokat. Vajon meddig leszünk még itt a pincében? Ki gondolta volna, hogy ilyen soká leszünk itt lent?
Jegyzetek
Némely üzlet tulajdonosa továbbra is ingyen osztogatja áruit, főként az élelmet. Beosztással teszik ezt, hogy minél több embernek jusson belőle. Így szereztem be megint cukrot és zsírt. Pénzt akartam adni értük, de a boltos azt mondta, hogy nem kell neki a pénz, nem tud mit csinálni úgysem vele. Azt mondta, hogy inkább a magyarok egyék meg, semmint az oroszok kezére jusson. Más üzletek kirakatában az egyéb áruk ott maradtak, nem kellettek senkinek. Igaz, ezek nem tartoztak az élelmiszer kategóriába. Sikerült újra élesztőért egy kis lisztet cserélnünk, így tudtunk egy nagyobb kenyeret sütni. Ezzel pár napig, beosztással, megvolt az élelmünk. Anyu úgy is próbált élelmet szerezni, hogy értékesíteni próbálta arany karóráját. Minthogy ez nem sikerült neki, élelemért akarta elcserélni. Ám csak két kiló krumplit kínáltak érte, amit anyu kevesellt. Így az óra megmaradt csereként a későbbi időkre. 18-án váratlanul beállított keresztmama, aki pesti rokonánál volt eddig. Menekülnie kellett Pestről a támadó orosz csapatok elől. Egy fotelt hoztunk le neki a lakásból, a pincében helyet szorítva számára. Körbevettük őt, faggatva, hogy mit tud a felmentő seregről, és arról, hogy hol vannak az oroszok a pesti részen, és hol a budai oldalon, de mindezekről nem tudott mit mondani. Mesélte, hogy Pestről menekülése milyen borzalmas volt, s látszott rajta, hogy még a hajnali tragikus események hatása alatt áll. A pince lakói megdöbbenve hallgatták, amikor elmondta, hogy az utolsó pillanatban sikerült átjönnie a Lánchídon az emberek tömegével, akik szinte taposták egymást.268 A katonák, a civilek csak magukkal törődtek. A sebesültek a földön fetrengve jajgattak. Ő maga egy háromgyerekes anya egyik gyermekének kezét fogva, el-el bukva segítette a kis családot az esztelen menekülésben, miközben az oroszok aknatűzzel árasztották el a hidat. Azt, hogy ő életben maradt, olyan csodának mondta, amit szinte hinni sem tud, még most sem.
Zokogva folytatta menekülésének történetét, hogy még jóformán el sem hagyta a híd budai hídfőjét a Fő utcába kanyarodva, máris hatalmas robbanást hallott a háta mögött.
A híd repült a levegőbe, a rajta még ott tartózkodó menekülő tömeggel, így hiúsítva meg, hogy a nyomukban lévő oroszok is Budára jussanak. Csupa rossz hír, és a felmentő seregről semmi! Nagyon elkeseredtünk. Keresztpapa ismét megjelent. A kislavór csöppnyi vizében lemosakodva, tiszta alsóneműt véve újra elment. Tájékoztatásul csak annyit közölt, hogy az Olasz fasorban vesz részt nagy harcokban.270
Mind nagyobb lesz a vízhiány. A vízvezetékből nem folyik a víz. Áram sincs, és a tüzelő is kevés. A petróleum is lassan elfogy. Az üzletekből mindent kiárusítanak. Kockacukrot, mazsolát, zöldséget, zsírt osztogatnak ingyen.
Ebből megint csak elleszünk egy pár napig. A pénznek semmi értéke sincs. Élesztőért tudtunk egy kis lisztet cserélni, és sütöttünk egy kis kenyeret. Nem tudom, mikor lesz már vége ennek. Azt beszélik, hogy a felmentő sereg már Budaörsön van.267 Ez az egy reményünk ebben a helyzetben.
Jegyzetek
Az egyik lakótól lóhúst kaptunk Gyurika részére. Az adakozó ember egy vasszilánktól kimúlt állatról kanyarította le az eléggé nagy adagot. Az egész családnak jutott egy-egy szelet a friss húsból, finomra sütve és főzve is.
A pince lakóin egyre jobban látszik a kimerültség, főleg a fekve pihenés, vagyis az igazi pihenés hiánya miatt. Én is legszívesebben csak aludnék, nem törődve semmivel, nem tudva semmiről. Életveszélyes helyzetünk egyre ros�szabb, egyre elviselhetetlenebb. Az aknavetők mellett most már a katyusák, ismertebb nevükön sztálinorgonák is borzolják idegeinket. A németek egy löveget állítottak fel a ház padlására, növelve a veszélyt, mely minket fenyeget az orosz belövések, célzások nyomán, azáltal, hogy az ellenség be tudja mérni a kilövések helyét. Mindez azt eredményezte, hogy a löveg hangját hallva nem lehetett tudni, hogy a németek lőttek-e, vagy az oroszok találták-e el házunkat. Ugyanis mindkét esetben megremegett az egész épület, szinte a pincéig.
Terivel tréfálkoztunk is ebből adódóan, mondván, hogy „akárhogyan is történt, a mienk volt”. Egyre inkább érezzük, hogy eltetvesedünk. A mosakodás hiánya miatt elszaporodnak az élősdiek a pincében összezsúfolt lakók testén, ruházatában. Én is csak a pulóveremet elégetve tudtam kiirtani a ruhatetűket, melyek éjjel-nappal csíptek. Hosszú hónapok munkája lesz az is, amíg petróleumos kezeléssel anyu és Teri dús hajából a fejtetű több száz, szüntelenül szaporodó sörtéit és petéjét ki lehet majd irtani. Félünk attól, hogy ezek a tetvek valami fertőzést, esetleg tífuszt okoznak. Fertőtlenítőszer ugyanis nincsen, tisztálkodásunk csak „csipamosdásból” áll. A víz hiánya folytán sokszor még ennyiből sem. A zsúfolt pincehelyiségben katasztrófa lenne egy fertőző betegség, amit a német katonáktól is kaphatnánk. Ők ugyanis tetűiket az emeleti körfolyosón rázzák ki ruháikból, nem törődve azzal, hogy mi éppen ott közlekedünk alattuk. Orosz repülők bombázták a környékünket. Alacsonyan szállva géppuskázták az épületek ablakait és az utcán tartózkodó, ott haladó embereket. Mindenki, így mi is behúzódtunk pincénkbe, egyetlen fedezékünkbe, rettegve attól, hogy a bombák esetleg minket is elérhetnek. Veszélyes most sebesültnek lenni. Nincs gyógyszer, kötszer, és orvost sem találni körünkben. Még az egyszerű fog- vagy fejfájás csillapítására sincs mód. Ezt is el kell tűrni az embernek. Jobb lábamon két darab egypengős nagyságú fekély van már több mint két hónapja, de csak rongyokkal tudom kötözni, fertőtlenítés nélkül. Kezelése néha eléggé fájdalmas, különösen, ha a sebre rátapadt rongyot cserekötésre le kell tépni. De kibírható. A sebekből állandóan folyik a gennyes, bűzös váladék, és ez bizony eléggé „zavar”.
1945. január 15.–január 20. – napló
Minden este fönt alszom a harmadik emeleten. Az aknáktól nem félek an�nyira, inkább a bombától tartok. Tegnap este hálóingben kellett leszaladnom a pincébe, mert annyira aknáztak. A házunk is kapott, és egész beleremegtek a falak. A jó Isten jóvoltából túléltük eddig a bajokat. Vajon meddig leszünk még itt a pincében? Ki gondolta volna, hogy ilyen soká leszünk itt lent?
Jegyzetek
Némely üzlet tulajdonosa továbbra is ingyen osztogatja áruit, főként az élelmet. Beosztással teszik ezt, hogy minél több embernek jusson belőle. Így szereztem be megint cukrot és zsírt. Pénzt akartam adni értük, de a boltos azt mondta, hogy nem kell neki a pénz, nem tud mit csinálni úgysem vele. Azt mondta, hogy inkább a magyarok egyék meg, semmint az oroszok kezére jusson. Más üzletek kirakatában az egyéb áruk ott maradtak, nem kellettek senkinek. Igaz, ezek nem tartoztak az élelmiszer kategóriába. Sikerült újra élesztőért egy kis lisztet cserélnünk, így tudtunk egy nagyobb kenyeret sütni. Ezzel pár napig, beosztással, megvolt az élelmünk. Anyu úgy is próbált élelmet szerezni, hogy értékesíteni próbálta arany karóráját. Minthogy ez nem sikerült neki, élelemért akarta elcserélni. Ám csak két kiló krumplit kínáltak érte, amit anyu kevesellt. Így az óra megmaradt csereként a későbbi időkre. 18-án váratlanul beállított keresztmama, aki pesti rokonánál volt eddig. Menekülnie kellett Pestről a támadó orosz csapatok elől. Egy fotelt hoztunk le neki a lakásból, a pincében helyet szorítva számára. Körbevettük őt, faggatva, hogy mit tud a felmentő seregről, és arról, hogy hol vannak az oroszok a pesti részen, és hol a budai oldalon, de mindezekről nem tudott mit mondani. Mesélte, hogy Pestről menekülése milyen borzalmas volt, s látszott rajta, hogy még a hajnali tragikus események hatása alatt áll. A pince lakói megdöbbenve hallgatták, amikor elmondta, hogy az utolsó pillanatban sikerült átjönnie a Lánchídon az emberek tömegével, akik szinte taposták egymást.268 A katonák, a civilek csak magukkal törődtek. A sebesültek a földön fetrengve jajgattak. Ő maga egy háromgyerekes anya egyik gyermekének kezét fogva, el-el bukva segítette a kis családot az esztelen menekülésben, miközben az oroszok aknatűzzel árasztották el a hidat. Azt, hogy ő életben maradt, olyan csodának mondta, amit szinte hinni sem tud, még most sem.
Zokogva folytatta menekülésének történetét, hogy még jóformán el sem hagyta a híd budai hídfőjét a Fő utcába kanyarodva, máris hatalmas robbanást hallott a háta mögött.
A híd repült a levegőbe, a rajta még ott tartózkodó menekülő tömeggel, így hiúsítva meg, hogy a nyomukban lévő oroszok is Budára jussanak. Csupa rossz hír, és a felmentő seregről semmi! Nagyon elkeseredtünk. Keresztpapa ismét megjelent. A kislavór csöppnyi vizében lemosakodva, tiszta alsóneműt véve újra elment. Tájékoztatásul csak annyit közölt, hogy az Olasz fasorban vesz részt nagy harcokban.270
1945. január 20.–január 25. – napló
Meghalt a házban egy öregember, aki régóta betegeskedett. Harmadmagammal elvoltam sírt ásni a ház mellett lévő üres telken. Többször kellett a kapu alá szaladni, mert sűrűn jöttek az aknák. Az utóbbi napokban sűrűbben jönnek az aknák. Csak a pincében vagyunk biztonságban. Házunk már legalább ötven aknát kapott. De nem is csoda, hisz minden nagyobb háznak jut ennyi. Hála a jó Istennek, hogy eddig is megtartott bennünket.
Jegyzetek
Élelmiszerszerző kutatásaim során a keresztmama konyhaszekrényében öt kis zacskó Oetker sütőport találtam az egyik fiókban. Magamon mulatva néztem, hogy melyiknek a szavatossága nem járt le. Mintha számított volna ez valamit is. Végül is a sütőporok lejárati dátumának sorrendjében, éhségemben megettem ezeket mind, bár egy kicsit csípte a nyelvemet és köhögtette torkomat kesernyés-savanykás ízével ez az élelmiszernek egyáltalán nem nevezhető „étel”. A központi vízellátás megszűnte miatt egészségügyi problémák is jelentkeztek. Az emberek eddig csak lakásukban végezték el nagydolgukat, oly módon is, hogy a földszinti lakók a többieknek átengedték vízöblítéses WC-jük használatát, az emeleti lakások vízhiánya miatt. Amikor azonban ez már nem volt lehetséges, a kis- és nagydolgok elvégzésére a pincében kellett lehetőséget biztosítani. Ezért egy félreeső pincerészben több árnyékszék lett összetákolva, mellettük pedig egy-egy kis homokdomb 82 emberi ürülék elfedésére. Ez a kényszerű megoldás undorító bűzt árasztott használata során, különösen a létesítmény közelében tartózkodókat sújtva. Ez sok nézeteltérést eredményezett, de jobb megoldás nem volt.
A németek, védelemre berendezkedésük során, az épületek pincéjének tűzfalát áttörték, hogy az így kialakított közlekedési folyosókat a harcoknál jól fel tudják használni. Így tettek nálunk is a pincében. Ez nagyon elkeserített bennünket, tudva azt, hogy mi várhat ránk, ha a pince közelharc színterévé válik. Még rágondolni is rossz. A pincefal Gellérthegy felőli kibontása azt sejtette velünk, hogy ez nemcsak a németek menekülésének az útja, hanem az oroszok érkezésének a kapuja is lehet. Ennek tudata rémületet keltett a pincelakókban. A pincelakók körében elterjedt a hír, hogy egyre jobban közeledik a német felmentő hadsereg.271 Csendes időben ágyútüzeit is hallani vélték egyesek. Egyetlen reményünk csak ez, szomorú helyzetünkben. Ezt megerősítendően német repülőgépek Buda felett, cinóbervörös ejtőernyőkkel lőszert, élelmiszert, egészségügyi csomagokat dobálnak le az oroszok által körülzárt katonáknak és budai lakosoknak, hogy ezek hiányát pótolják. Az egyik Márvány utcai ház kapualjában találtam egy ilyen ejtőernyőt, gazdátlanul, segélyszállítmányától megfosztva. Hazavittem azt, alig bírva el a hatalmas selyemanyagot. Az erős anyagból anyu csinált nekem egy elnyűhetetlen inget. Terinek egy ilyen szoknya jutott. Sajnos, a ruhadaraboktól gyorsan meg kellett válnunk, mert az a hír járta, hogy halálbüntetéssel sújtják azt, akinél ilyen ejtőernyőt vagy ilyen anyagot találnak.272 Ezért a ruhákat, nagy sajnálattal, a szemétbe dobtam. Keresztpapa újra hazajött. Kérdésünkre a felmentő sereg hollétéről ő sem tudott semmit mondani. Tisztálkodva, majd fehérneműt váltva, tőlünk elköszönve eltávozott. Annyit mondott még, hogy vigyázzunk magunkra.
1945. január 25.–január 30. – napló
Olyan nagy a vízhiány, hogy hóléből főzünk, és havat eszünk. A harmadik szomszédban lehet vizet kapni, de két-három órát kell sort állni, és az aknázás miatt veszélyes oda menni. Többen kaptak már szilánkot, akik vízért voltak. Inkább szomjazunk, mint hogy valamelyikünket baj érje. Gyógyszer sincs, hogy kezelni lehetne.
Jegyzetek
A szomjúság mégis arra vitt, hogy megnézzem az ivóvízhelyet. Ez a szomszédos Márvány utca és Ugocsa utca sarkán lévő, az Ugocsa mozival273 szemben lévő emeletes ház274 volt, melynek pincéjében egy kéziszivattyú szolgáltatta a kút iható vizét. Igaz, hogy többször kellett fedezéket keresi az utcáról a ház földszintjére beszaladva, de végül is sikerült szilánkmentesen egy kannára való vizet kapnom.
Reggeli ébredésünk nagy örömet hozott. Szállingózott a hó, elég nagy pelyhekben. Úgy nézett ki, hogy lesz belőle ivólé, vagy esetleg leves. Kapkodtuk a pelyheket, és ha tenyerünkbe egy-egy pihécske betévedt, az rögtön nyelvünk prédája lett. Reményünkben azonban csalatkoztunk.
A hóesés egyszer csak abbamaradt, és végül annyi sem jutott egyikünknek sem, amennyi néhány kortyban szomjunk oltására elegendő lett volna. Ismét elmentem vízért a Márvány utcai házhoz275, mert víz nélkül voltunk újra. Sajnos nem jártam sikerrel, mert a kút nagyfokú igénybevétele miatt vize elapadt. Így a kút feltöltődésével várni kellett, amire csak az esti órákban került sor. A délelőtti órák újra kapun kívül találtak, hogy körülnézzek egy kicsit, mert a pincében nem volt maradásom. A romos utcákon senki nem járt. A budai hegyekről belátható utcarészt gyors futással szeltem át, nehogy az ott lévő oroszok alakomat célpontnak bemérjék, és lövöldözésbe kezdjenek. Körutam egy papírüzlet légnyomástól betört kirakata mellett vezetett el a Böszörményi útnál. A kirakatban ceruzák és más irodaszerek mellett egy vastag füzetet láttam, amit elvettem magamnak. Verseimet terveztem abba beírni. Nem tartottam ezt lopásnak, hiszen a háborús helyzet folytán ez már senkié sem volt. Így gondoltam.
A kirakattal szemben, az Ugocsa utca felső végén lévő utcai kispadon egy fiatal fiú feküdt, hanyatt, kezei megmeredve az ég felé nyúltak. Szemei a semmibe néztek. Halott volt. Megborzongtam a látványtól. Gyorsan elsiettem a halál helyéről. Hazafelé menet benéztem az Ugocsa moziba. Ajtaja nyitva volt, csalogatón intve felém. A helyiségből mellettem egy sovány kiscsikó vánszorgott elő, földre szegezett fejjel, anyátlanul. A mozi szalmával hintett padozatán három csontvázszerű gebe állt hangtalanul, várva elpusztulásukat. Ezeknek sem lehetett hosszú életet jósolni, még akkor sem, ha hóhérok nem álltak a láthatáron. A mozi istálló lett, az istállóból pedig vesztőhely. Nagy sajnálkozással hagytam ott szegény állatokat. Nem messze voltam már otthonomtól, amikor hatalmas becsapódások zaja vett körül. Az orosz tüzérség és az aknavetők kezdhették el szokásos zenebonájukat. Az utca végében lövedékek szilánkjai röpködtek. Ész nélkül rohantam haza „szerzett” füzetemmel, ahol is anyuék már aggódva kerestek.
Meghalt a házban egy öregember, aki régóta betegeskedett. Harmadmagammal elvoltam sírt ásni a ház mellett lévő üres telken. Többször kellett a kapu alá szaladni, mert sűrűn jöttek az aknák. Az utóbbi napokban sűrűbben jönnek az aknák. Csak a pincében vagyunk biztonságban. Házunk már legalább ötven aknát kapott. De nem is csoda, hisz minden nagyobb háznak jut ennyi. Hála a jó Istennek, hogy eddig is megtartott bennünket.
Jegyzetek
Élelmiszerszerző kutatásaim során a keresztmama konyhaszekrényében öt kis zacskó Oetker sütőport találtam az egyik fiókban. Magamon mulatva néztem, hogy melyiknek a szavatossága nem járt le. Mintha számított volna ez valamit is. Végül is a sütőporok lejárati dátumának sorrendjében, éhségemben megettem ezeket mind, bár egy kicsit csípte a nyelvemet és köhögtette torkomat kesernyés-savanykás ízével ez az élelmiszernek egyáltalán nem nevezhető „étel”. A központi vízellátás megszűnte miatt egészségügyi problémák is jelentkeztek. Az emberek eddig csak lakásukban végezték el nagydolgukat, oly módon is, hogy a földszinti lakók a többieknek átengedték vízöblítéses WC-jük használatát, az emeleti lakások vízhiánya miatt. Amikor azonban ez már nem volt lehetséges, a kis- és nagydolgok elvégzésére a pincében kellett lehetőséget biztosítani. Ezért egy félreeső pincerészben több árnyékszék lett összetákolva, mellettük pedig egy-egy kis homokdomb 82 emberi ürülék elfedésére. Ez a kényszerű megoldás undorító bűzt árasztott használata során, különösen a létesítmény közelében tartózkodókat sújtva. Ez sok nézeteltérést eredményezett, de jobb megoldás nem volt.
A németek, védelemre berendezkedésük során, az épületek pincéjének tűzfalát áttörték, hogy az így kialakított közlekedési folyosókat a harcoknál jól fel tudják használni. Így tettek nálunk is a pincében. Ez nagyon elkeserített bennünket, tudva azt, hogy mi várhat ránk, ha a pince közelharc színterévé válik. Még rágondolni is rossz. A pincefal Gellérthegy felőli kibontása azt sejtette velünk, hogy ez nemcsak a németek menekülésének az útja, hanem az oroszok érkezésének a kapuja is lehet. Ennek tudata rémületet keltett a pincelakókban. A pincelakók körében elterjedt a hír, hogy egyre jobban közeledik a német felmentő hadsereg.271 Csendes időben ágyútüzeit is hallani vélték egyesek. Egyetlen reményünk csak ez, szomorú helyzetünkben. Ezt megerősítendően német repülőgépek Buda felett, cinóbervörös ejtőernyőkkel lőszert, élelmiszert, egészségügyi csomagokat dobálnak le az oroszok által körülzárt katonáknak és budai lakosoknak, hogy ezek hiányát pótolják. Az egyik Márvány utcai ház kapualjában találtam egy ilyen ejtőernyőt, gazdátlanul, segélyszállítmányától megfosztva. Hazavittem azt, alig bírva el a hatalmas selyemanyagot. Az erős anyagból anyu csinált nekem egy elnyűhetetlen inget. Terinek egy ilyen szoknya jutott. Sajnos, a ruhadaraboktól gyorsan meg kellett válnunk, mert az a hír járta, hogy halálbüntetéssel sújtják azt, akinél ilyen ejtőernyőt vagy ilyen anyagot találnak.272 Ezért a ruhákat, nagy sajnálattal, a szemétbe dobtam. Keresztpapa újra hazajött. Kérdésünkre a felmentő sereg hollétéről ő sem tudott semmit mondani. Tisztálkodva, majd fehérneműt váltva, tőlünk elköszönve eltávozott. Annyit mondott még, hogy vigyázzunk magunkra.
1945. január 25.–január 30. – napló
Olyan nagy a vízhiány, hogy hóléből főzünk, és havat eszünk. A harmadik szomszédban lehet vizet kapni, de két-három órát kell sort állni, és az aknázás miatt veszélyes oda menni. Többen kaptak már szilánkot, akik vízért voltak. Inkább szomjazunk, mint hogy valamelyikünket baj érje. Gyógyszer sincs, hogy kezelni lehetne.
Jegyzetek
A szomjúság mégis arra vitt, hogy megnézzem az ivóvízhelyet. Ez a szomszédos Márvány utca és Ugocsa utca sarkán lévő, az Ugocsa mozival273 szemben lévő emeletes ház274 volt, melynek pincéjében egy kéziszivattyú szolgáltatta a kút iható vizét. Igaz, hogy többször kellett fedezéket keresi az utcáról a ház földszintjére beszaladva, de végül is sikerült szilánkmentesen egy kannára való vizet kapnom.
Reggeli ébredésünk nagy örömet hozott. Szállingózott a hó, elég nagy pelyhekben. Úgy nézett ki, hogy lesz belőle ivólé, vagy esetleg leves. Kapkodtuk a pelyheket, és ha tenyerünkbe egy-egy pihécske betévedt, az rögtön nyelvünk prédája lett. Reményünkben azonban csalatkoztunk.
A hóesés egyszer csak abbamaradt, és végül annyi sem jutott egyikünknek sem, amennyi néhány kortyban szomjunk oltására elegendő lett volna. Ismét elmentem vízért a Márvány utcai házhoz275, mert víz nélkül voltunk újra. Sajnos nem jártam sikerrel, mert a kút nagyfokú igénybevétele miatt vize elapadt. Így a kút feltöltődésével várni kellett, amire csak az esti órákban került sor. A délelőtti órák újra kapun kívül találtak, hogy körülnézzek egy kicsit, mert a pincében nem volt maradásom. A romos utcákon senki nem járt. A budai hegyekről belátható utcarészt gyors futással szeltem át, nehogy az ott lévő oroszok alakomat célpontnak bemérjék, és lövöldözésbe kezdjenek. Körutam egy papírüzlet légnyomástól betört kirakata mellett vezetett el a Böszörményi útnál. A kirakatban ceruzák és más irodaszerek mellett egy vastag füzetet láttam, amit elvettem magamnak. Verseimet terveztem abba beírni. Nem tartottam ezt lopásnak, hiszen a háborús helyzet folytán ez már senkié sem volt. Így gondoltam.
A kirakattal szemben, az Ugocsa utca felső végén lévő utcai kispadon egy fiatal fiú feküdt, hanyatt, kezei megmeredve az ég felé nyúltak. Szemei a semmibe néztek. Halott volt. Megborzongtam a látványtól. Gyorsan elsiettem a halál helyéről. Hazafelé menet benéztem az Ugocsa moziba. Ajtaja nyitva volt, csalogatón intve felém. A helyiségből mellettem egy sovány kiscsikó vánszorgott elő, földre szegezett fejjel, anyátlanul. A mozi szalmával hintett padozatán három csontvázszerű gebe állt hangtalanul, várva elpusztulásukat. Ezeknek sem lehetett hosszú életet jósolni, még akkor sem, ha hóhérok nem álltak a láthatáron. A mozi istálló lett, az istállóból pedig vesztőhely. Nagy sajnálkozással hagytam ott szegény állatokat. Nem messze voltam már otthonomtól, amikor hatalmas becsapódások zaja vett körül. Az orosz tüzérség és az aknavetők kezdhették el szokásos zenebonájukat. Az utca végében lövedékek szilánkjai röpködtek. Ész nélkül rohantam haza „szerzett” füzetemmel, ahol is anyuék már aggódva kerestek.
"A védők mintegy ötven napig álltak ellen a szovjetek ostromának, habár készleteik legnagyobb részét már az összecsapás első napjaiban elvesztették, hiszen azokat külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar az ostromlók kezére kerültek."
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_ostroma
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_ostroma
1945. január 31.–február 4. – napló
Sokat éhezünk. Ha egy ló szilánkoktól elhull, az emberek rávetik magukat, és csak a csontját hagyják meg. A német konyhákról is kapunk néha vacsorát, és ha éhezünk is, de megvagyunk valahogy. A népek is mind idegesek, veszekednek egymással. Öt hete, hogy lent vagyunk a pincében. Sokan szeretnének meghalni, de én nem. Bár sokat szenvedünk, de én bízom a jövőben, hogy Isten megsegít. Ma kutat ástunk, és egy családnak másfél liter víz jut.
Jegyzetek
Végső soron azonban nem sikerült önálló vízellátási törekvésünk, pedig gyötrő szomjúságunk nagyobb szenvedést okozott, mint éhezésünk. Igaz az, hogy a kútban megjelent vízből minden családnak jutott másfél liter, ám nemsokára kiderült, hogy az ivásra alkalmatlan talajvíz volt. Olyan undorító volt az íze, hogy már a szagától hányingerem volt. Nem tudtam belőle inni, és valami fertőzéstől is tartottam. Mások hasonlóan így jártak. Sokan hánytak, egyesek gyomor- és fejfájásra panaszkodtak, jó ideig betegek is lettek. Szenvedő jajgatásaik betöltötték az egész pincét. Tehetetlenségünkről árulkodva, hogy nem tudunk segíteni rajtuk, és nem hívunk orvost hozzájuk. Tovább éhezünk. Az éhségtől Gyurika sokat sír, szenved, nekem pedig a beleim összetapadnak, a gyomrom fáj, mintha ki akarna lyukadni. Szüleim és Teri is hasonlóan érzik az ennivaló hiányát, de egyikük sem panaszkodik. Hiába is tennék. A pince végének egyik rekeszében, a homoktól letakarva, egy nagy méretű krumplit találtam. Megettük az „egészet”, Gyurikának hagyva a nagyobb szeletet. Jó sokáig tartottuk a szánkban a finom falatot, hogy az íze megmaradjon. Az evés boldogságától azonban még éhesebbek lettünk. Az utóbbi napokban egyre sűrűbben röpködnek a repeszgránátok. Nem mindegyik robban fel célba érésekor. Van, amelyik az utcai járda aszfaltjába félig besüllyedve, szeletes farokrészével kifelé állva pihen meg. Az utcai közlekedésemnél, szaladgálásomkor nagyon kell vigyáznom, hogy bele ne botoljak az ilyen „döglött” aknákba, mert az biztos halállal jár. A Böszörményi út és a Fery Oszkár utca276 sarkán jártamban, férfiak kis csoportjára figyeltem fel. Odaérve láttam, hogy egy vasszilánkoktól sebesült ló utolsó perceit éli, ennek beteljesedését várják. Én is beálltam a várakozók sorába. Amint az állat utolsót rúgott, mindenki nekiesett a ló feldarabolásához, szinte vadember módjára. Nekem is sikerült egy jókora húsdarabot kivágni a lótetemből, életlen, de állandóan magamnál hordott bicskámmal. Így a csoport munkája során csak a bőre és csontváza maradt meg szegény párának. A lóhúsból ünnepi ebédje volt a családnak, mert egyik szomszédtól sikerült egyliternyi jó vizet kapni, kölcsön, a pörköltszerű étel megfőzéséhez. Végre egyszer jóllakhattam!
1945. február 4.–február 7. – napló
Három napja tart az aknázás. A pincéből nem lehet már kimenni. Nincs máshol menedék, csak a föld alatt, bár mindig attól tartunk, hogy ránk szakad az egész ház. Szerencsére a bomba, amit a házra dobtak, csak a földszintig esett, és a pincét se szakította be. Tegnap olyan légnyomás volt, hogy az egész pince tele lett porral. Ahol mi voltunk, ott kivitt három téglát a légnyomás a falból, bár semmi lövés nem volt. A lámpánk elaludt, a nagy portól sem lehetett látni semmit. Apu felkapta Gyurit és kiszaladt vele. A Teri a táskákkal utána, én meg, ameddig bírtam a port, kabátjainkat felkaptam, és a többiek után anyuval kiszaladtam. Hála Istennek nagyobb baj nem történt.
Jegyzetek
Gyurika éppen egy lekváros kenyeret evett, amely a légnyomás során tele lett vastag porral. Így azt el kellett dobni. Úgy vélem, ha megéljük, kis öcsikénk még sokáig fogja emlegetni ezt a háborús élményt. Ha nem lettünk volna ilyen tragikus helyzetben, talán mi is megmosolyogtuk volna egymást, mert az arcunkat ellepő por miatt úgy néztünk ki, mint a cirkuszi bohócok. Amikor leülepedett a por, és nyugalom költözött a pincébe, mindenki elfoglalta régi helyét és elrendezte környezetét. Ekkor nemsokára a kiesett tégláktól keletkezett falrés felől kopogás, majd segélykérő női hang volt hallható. A falat tovább bontva, az így felnagyobbított falnyíláson keresztül egy női arc tűnt elő a fal túlsó oldalán. Eddig azért nem hallottuk, mert a robbanásból eredő leomló törmelék a nőt maga alá temette, s így egy rövid időre elvesztette eszméletét, majd amikor magához tért, csak akkor tudott segítségért kiáltozni. A falnyílást tovább nagyobbítva sikerült őt a pincénkbe átsegíteni minden baj nélkül. A csodával határos módon sértetlenül élte át a helyzetet. A légnyomást rövidesen bombarobbanások követték. Ezek elcsendesedésével néhányan kimentünk a pincéből, hogy megnézzük, mi is történhetett. A ház Fery Oszkár utcai oldalán, nagy megdöbbenésünkre, iszonyú kép tárult elénk. A pince feletti négy emelet lakásait egy bomba tarolhatta le, csupán romhalmazt hagyva nyomában. Még a magasföldszintet is érintve. Szerencsére itt a bomba megakadt, éppen azon pincerész felett, ahol mi is tartózkodtunk. A bomba tíz család otthonát tette tönkre. A romhalmaz tetején összetört bútorok maradványai, a letarolt falakon a semmibe lógó tűzhely, ajtó- és ablakmaradványok hirdették a pusztulást.
A mellettem álló egyik asszony ráismert a romokban egykori lakására, pontosabban annak helyére, és önkívületben sikoltozni kezdett. Alig lehetett őt lecsillapítani, megnyugtatni. Furcsa módon egy tüzérségi lövedék „látogatott meg” minket az oroszoktól, megpihenve éppen a pince bejáratánál. Még mindig ott fekszik, ahova esett. Bizonyára egy sztálinorgonából származhatott. Bár megnyugodva, hogy idekerülése már nem okozhat bajt, és ha
eddig nem robbant, ezután sem fog, félve haladtunk el mellette, valahányszor a pincébe lementünk, vagy onnan feljöttünk. A ház tetejéről gurulhatott le, és hosszanti helyzetében, egy mélyedést csinálva feküdt meg ágyában. A Jóisten keze vezethette útját, hogy életben maradtunk. Fáradtak vagyunk nagyon. Fásultságunk szinte nemtörődömség. Csak aludni szeretnék. Aludni! Aludni! Aludni! A pince dohos szaga mindnyájunkat elbágyaszt, erőtlenné tesz. Már korábban elfogyott a tartalékgyertyánk. Petróleumunk úgyszintén.
A pince teljes sötétségbe borult. Ablaktalansága miatt csak annyi külső fény hatol be sötét odúnkba, amennyit a nyitott kijárati ajtó beenged. Látásunkat az segíti, akinek még van üzemképes elemlámpája. Egyesek fontolgatják, hogy a pince korábban befalazott szellőzőnyílásait ki kellene bontani, ám a többség ez ellen van, veszélyesnek ítéli. Egyik pincelakó azzal a hírrel jött, hogy az oroszok közelednek. Már elfoglalták a Gellérthegyet.277 Mindnyájan rádöbbentünk, ez nem jelent mást, mint hogy házunk környéke is helyi harcok színterévé válik. A pince nem kerülheti el sorsát. A Gellérthegy oroszok általi elfoglalása egyben azt is jelentette, hogy a Citadelláról a Vár és az ide beszorult védősereg magasabb helyről, könnyebb célpontként lőhető. Ez pedig azzal jár, hogy ennélfogva sem lehet eredményes a további védelem. Erről beszélgettek este a férfiak, megállapítva, hogy a Várba szorult német és magyar katonák nyilas társaikkal két lehetőség közül választhattak: vagy elvesznek ebben a halálkatlanban hozzátartozóikkal és a Vár lakóival együtt a végsőkig harcolva, vagy életüket, halálukat a véletlenre bízva, kitörnek az orosz ostromgyűrűből, szabad prédájaként az ellenségnek, menekülést próbálva. Mindezt dermedten hallgattuk. Keresztpapa többnapi távollét után újra hazajött, és közölte, hogy egy ideig nem fogjuk őt látni, mert nagy harcokban vesz részt, és lehet, hogy később sem találkozunk vele. Ezzel nyilaskeresztes öltözékében, vállára akasztott géppisztolyával elrohant, szinte el se búcsúzott. Ez a kép maradt meg bennem róla.
Sokat éhezünk. Ha egy ló szilánkoktól elhull, az emberek rávetik magukat, és csak a csontját hagyják meg. A német konyhákról is kapunk néha vacsorát, és ha éhezünk is, de megvagyunk valahogy. A népek is mind idegesek, veszekednek egymással. Öt hete, hogy lent vagyunk a pincében. Sokan szeretnének meghalni, de én nem. Bár sokat szenvedünk, de én bízom a jövőben, hogy Isten megsegít. Ma kutat ástunk, és egy családnak másfél liter víz jut.
Jegyzetek
Végső soron azonban nem sikerült önálló vízellátási törekvésünk, pedig gyötrő szomjúságunk nagyobb szenvedést okozott, mint éhezésünk. Igaz az, hogy a kútban megjelent vízből minden családnak jutott másfél liter, ám nemsokára kiderült, hogy az ivásra alkalmatlan talajvíz volt. Olyan undorító volt az íze, hogy már a szagától hányingerem volt. Nem tudtam belőle inni, és valami fertőzéstől is tartottam. Mások hasonlóan így jártak. Sokan hánytak, egyesek gyomor- és fejfájásra panaszkodtak, jó ideig betegek is lettek. Szenvedő jajgatásaik betöltötték az egész pincét. Tehetetlenségünkről árulkodva, hogy nem tudunk segíteni rajtuk, és nem hívunk orvost hozzájuk. Tovább éhezünk. Az éhségtől Gyurika sokat sír, szenved, nekem pedig a beleim összetapadnak, a gyomrom fáj, mintha ki akarna lyukadni. Szüleim és Teri is hasonlóan érzik az ennivaló hiányát, de egyikük sem panaszkodik. Hiába is tennék. A pince végének egyik rekeszében, a homoktól letakarva, egy nagy méretű krumplit találtam. Megettük az „egészet”, Gyurikának hagyva a nagyobb szeletet. Jó sokáig tartottuk a szánkban a finom falatot, hogy az íze megmaradjon. Az evés boldogságától azonban még éhesebbek lettünk. Az utóbbi napokban egyre sűrűbben röpködnek a repeszgránátok. Nem mindegyik robban fel célba érésekor. Van, amelyik az utcai járda aszfaltjába félig besüllyedve, szeletes farokrészével kifelé állva pihen meg. Az utcai közlekedésemnél, szaladgálásomkor nagyon kell vigyáznom, hogy bele ne botoljak az ilyen „döglött” aknákba, mert az biztos halállal jár. A Böszörményi út és a Fery Oszkár utca276 sarkán jártamban, férfiak kis csoportjára figyeltem fel. Odaérve láttam, hogy egy vasszilánkoktól sebesült ló utolsó perceit éli, ennek beteljesedését várják. Én is beálltam a várakozók sorába. Amint az állat utolsót rúgott, mindenki nekiesett a ló feldarabolásához, szinte vadember módjára. Nekem is sikerült egy jókora húsdarabot kivágni a lótetemből, életlen, de állandóan magamnál hordott bicskámmal. Így a csoport munkája során csak a bőre és csontváza maradt meg szegény párának. A lóhúsból ünnepi ebédje volt a családnak, mert egyik szomszédtól sikerült egyliternyi jó vizet kapni, kölcsön, a pörköltszerű étel megfőzéséhez. Végre egyszer jóllakhattam!
1945. február 4.–február 7. – napló
Három napja tart az aknázás. A pincéből nem lehet már kimenni. Nincs máshol menedék, csak a föld alatt, bár mindig attól tartunk, hogy ránk szakad az egész ház. Szerencsére a bomba, amit a házra dobtak, csak a földszintig esett, és a pincét se szakította be. Tegnap olyan légnyomás volt, hogy az egész pince tele lett porral. Ahol mi voltunk, ott kivitt három téglát a légnyomás a falból, bár semmi lövés nem volt. A lámpánk elaludt, a nagy portól sem lehetett látni semmit. Apu felkapta Gyurit és kiszaladt vele. A Teri a táskákkal utána, én meg, ameddig bírtam a port, kabátjainkat felkaptam, és a többiek után anyuval kiszaladtam. Hála Istennek nagyobb baj nem történt.
Jegyzetek
Gyurika éppen egy lekváros kenyeret evett, amely a légnyomás során tele lett vastag porral. Így azt el kellett dobni. Úgy vélem, ha megéljük, kis öcsikénk még sokáig fogja emlegetni ezt a háborús élményt. Ha nem lettünk volna ilyen tragikus helyzetben, talán mi is megmosolyogtuk volna egymást, mert az arcunkat ellepő por miatt úgy néztünk ki, mint a cirkuszi bohócok. Amikor leülepedett a por, és nyugalom költözött a pincébe, mindenki elfoglalta régi helyét és elrendezte környezetét. Ekkor nemsokára a kiesett tégláktól keletkezett falrés felől kopogás, majd segélykérő női hang volt hallható. A falat tovább bontva, az így felnagyobbított falnyíláson keresztül egy női arc tűnt elő a fal túlsó oldalán. Eddig azért nem hallottuk, mert a robbanásból eredő leomló törmelék a nőt maga alá temette, s így egy rövid időre elvesztette eszméletét, majd amikor magához tért, csak akkor tudott segítségért kiáltozni. A falnyílást tovább nagyobbítva sikerült őt a pincénkbe átsegíteni minden baj nélkül. A csodával határos módon sértetlenül élte át a helyzetet. A légnyomást rövidesen bombarobbanások követték. Ezek elcsendesedésével néhányan kimentünk a pincéből, hogy megnézzük, mi is történhetett. A ház Fery Oszkár utcai oldalán, nagy megdöbbenésünkre, iszonyú kép tárult elénk. A pince feletti négy emelet lakásait egy bomba tarolhatta le, csupán romhalmazt hagyva nyomában. Még a magasföldszintet is érintve. Szerencsére itt a bomba megakadt, éppen azon pincerész felett, ahol mi is tartózkodtunk. A bomba tíz család otthonát tette tönkre. A romhalmaz tetején összetört bútorok maradványai, a letarolt falakon a semmibe lógó tűzhely, ajtó- és ablakmaradványok hirdették a pusztulást.
A mellettem álló egyik asszony ráismert a romokban egykori lakására, pontosabban annak helyére, és önkívületben sikoltozni kezdett. Alig lehetett őt lecsillapítani, megnyugtatni. Furcsa módon egy tüzérségi lövedék „látogatott meg” minket az oroszoktól, megpihenve éppen a pince bejáratánál. Még mindig ott fekszik, ahova esett. Bizonyára egy sztálinorgonából származhatott. Bár megnyugodva, hogy idekerülése már nem okozhat bajt, és ha
eddig nem robbant, ezután sem fog, félve haladtunk el mellette, valahányszor a pincébe lementünk, vagy onnan feljöttünk. A ház tetejéről gurulhatott le, és hosszanti helyzetében, egy mélyedést csinálva feküdt meg ágyában. A Jóisten keze vezethette útját, hogy életben maradtunk. Fáradtak vagyunk nagyon. Fásultságunk szinte nemtörődömség. Csak aludni szeretnék. Aludni! Aludni! Aludni! A pince dohos szaga mindnyájunkat elbágyaszt, erőtlenné tesz. Már korábban elfogyott a tartalékgyertyánk. Petróleumunk úgyszintén.
A pince teljes sötétségbe borult. Ablaktalansága miatt csak annyi külső fény hatol be sötét odúnkba, amennyit a nyitott kijárati ajtó beenged. Látásunkat az segíti, akinek még van üzemképes elemlámpája. Egyesek fontolgatják, hogy a pince korábban befalazott szellőzőnyílásait ki kellene bontani, ám a többség ez ellen van, veszélyesnek ítéli. Egyik pincelakó azzal a hírrel jött, hogy az oroszok közelednek. Már elfoglalták a Gellérthegyet.277 Mindnyájan rádöbbentünk, ez nem jelent mást, mint hogy házunk környéke is helyi harcok színterévé válik. A pince nem kerülheti el sorsát. A Gellérthegy oroszok általi elfoglalása egyben azt is jelentette, hogy a Citadelláról a Vár és az ide beszorult védősereg magasabb helyről, könnyebb célpontként lőhető. Ez pedig azzal jár, hogy ennélfogva sem lehet eredményes a további védelem. Erről beszélgettek este a férfiak, megállapítva, hogy a Várba szorult német és magyar katonák nyilas társaikkal két lehetőség közül választhattak: vagy elvesznek ebben a halálkatlanban hozzátartozóikkal és a Vár lakóival együtt a végsőkig harcolva, vagy életüket, halálukat a véletlenre bízva, kitörnek az orosz ostromgyűrűből, szabad prédájaként az ellenségnek, menekülést próbálva. Mindezt dermedten hallgattuk. Keresztpapa többnapi távollét után újra hazajött, és közölte, hogy egy ideig nem fogjuk őt látni, mert nagy harcokban vesz részt, és lehet, hogy később sem találkozunk vele. Ezzel nyilaskeresztes öltözékében, vállára akasztott géppisztolyával elrohant, szinte el se búcsúzott. Ez a kép maradt meg bennem róla.
Budapest teljes elfoglalásáért a harcok egyre fokozódnak. Mint keresztmamától korábban már értesültünk, Pest elesett,278 a Duna bal partja orosz kézen van. Ezt keresztpapa is megerősítette már korábban. A harci események egyetlen szócsöve ő. Haditudósító módjára tájékoztat bennünket a front állásáról, amikor néha hazalátogat.
Az orosz ostromgyűrű a budai hegyek felől már bezárult – közölte velünk legutóbb. A harcok az Olasz fasorban folynak továbbra is, utcai küzdelmekkel, házról házra.
Az oroszok ellen harcoló német és magyar katonák, a velük harcoló nyilasokkal együtt a felmentő német hadsereget várják, ennek érkezésében reménykednek még mindig, miközben egyre húzódnak vissza a Vár védőkörzetébe. Máshonnan semmi hír. Nagyon rossz ez. Se rádió, se más hivatalos értesítés. Vagy talán ez a jó? Így legalább nem értesülünk a rossz hírekről sem. Vajon hol lehet az a páncélos hadosztály, amelyet Baracska felé haladtában, még karácsony előtt láttam, és velük mentem Alcsútig? Mi történhetett Baracskánál, megvolt-e a nagy tankcsata, amit nekem mondtak? Győztek-e a csapataink? Ha igen, ők lennének a felmentő sereg?279 Csupa megválaszolatlan kérdés, rejtve elkeseredéssel és titkos reménnyel.
1945. február 7.–február 11. – napló
Az állandó aknázás felőrli az idegeinket. Már nem ízlik sem étel, sem ital, csak aludni szeretnék. A pincei levegő annyira elbágyaszt. Már nem törődtünk azzal sem, ha az orosz bejön. Végre 7-én déli 12 órakor bejöttek az első „felszabadítók”. Attól kezdve megszűnt az aknázás.
Az első csapatok cukrot és gyertyát osztogattak.
– Nem is olyan rosszak ezek – jegyezte meg valaki.
– Még a napnak nincs vége – mondtam, és valóban, azután éjjeleket virrasztottunk. A férfiakat elvitték robotra és a nőket is. Azok sikítottak, sírtak, de mi semmit se tehettünk. Három éjjelen át ez így tartott. Minket az Isten, hála neki, megóvott minden ilyen bajtól.
Jegyzetek
Az oroszok megjelenésével elvesztettük hitünket a felszabadító német hadsereg érkezésében, sőt létezésében is. Rájöttünk, hogy a németeknek igazán nem is érdeke a magyar főváros védelme, annál inkább feláldozása Németország céljaiért.280 Igazuk volt azoknak, akik szerint a történelem ismétlődik újra: Magyarország megint a Nyugat védőbástyája lett. Véráldozatunkat őérte hozzuk. Hányadszor már? Az oroszok a Várat körbefogták, és oda beszorították az orosz ostromgyűrű közepette utcai harcokban vesztes, erősen megfogyatkozott védőket, elvágva őket minden létfenntartási és hadi utánpótlástól.
A háborúnak ez az újabb szakasza, és az, hogy otthonunk nyugalma megszűnt, további elkeseredést okozott számunkra, már csak azért is, mert eddig nem ismertük a kiszolgáltatottsággal járó tragédiákat, most viszont ezek életünk elkerülhetetlen eseményeivé váltak. Így tehetetlen gyűlölettel néztük végig a nők, anyák és gyermekeik elhurcolását, bántalmazásukat. A pince mélyében megbúvó kicsi, gyermekkorú kislányt akart elhurcolni [egy orosz]. A kislány anyja úgy akarta a gyalázattól kislányát megmenteni, hogy tót nyelven magát ajánlotta fel a katonának, miközben gyermekét szorosan magához húzta. Az orosznak azonban nem kellett az anya, mert szerinte az „stari”, vagyis öreg volt. A szabad rablás, ami házunkban is történt, sok mindentől fosztotta meg a lakókat. Tegnap az egyik katona a lakásokból egy nagy zsákra való holmit összeszedve akart elmenni. Anyu, nagy bátorsággal, leráncigálta az orosz hátáról a csomagot, és közben szidva őt, kiabált vele. Erre a többi lakó is nekibátorodott, hogy a katona csak egymagában van, elkezdte ököllel fenyegetni, szidalmazni a rablót. Dulakodás tört ki, melynek eredménye az volt, hogy a katona, arcán tehetetlen dühvel, üres kézzel távozott, vesztese lett a „csatának”. Mi pedig örömmel, de kissé félve az orosz későbbi bosszújától, ünnepeltük anyut, nagy bátorságáért. A nők közül egyesek, elhurcolásuk elkerülésére, a védekezésnek ötletes módját találták ki. Férfiruhába öltözve, hajukat rövidre vágva jöttek le a pincébe. Némelyikük még arcát is elváltoztatta szinte. Így azután sikerült is megtéveszteni az orosz katonákat, akik elsősorban a fiatal, külsőre csinos lányokat keresték.
A férfiak közül sokat elvittek „málenkij robotra”, egy kis munkára. Nem mindegyikük jött vissza innen. Elhurcolták, kényszermunkára hajtották őket, hadifogolyként bántak velük, és csak hosszú évek múltával, egészségükben megfogyatkozva jöttek vissza a Szovjetunióból. Mi ezt megúsztuk apuval.
A napközbeni lövöldözések csendjét, szünetelését kihasználva, és szüleim figyelmét kikerülve, újra egy kis körútra adtam magam. Mint máskor is, a csend szinte kényszerített a kalandozásra, a háborús izgalmak szinte vonzottak. Magam sem értettem, hogy mi ez bennem, és hogy miért nem lelek nyugalmat a pince biztonságában. Talán környezetem lehetőségeit akarom felmérni, hogy családom javára azt ki tudjam használni élelem szerzésére, vagy talán ifjúságom kalandvágyát így próbáltam kielégíteni? Lehetséges! A temetőnek használt üres telekkel szemben – ki tudja, mióta – egy ponyvával letakart katonai szekér állt a kihalt utcán. Kíváncsiságom odavitt, hogy megnézzem, mi van rajta. A ponyvát felemelve egy papi reverendát, néhány katonatiszti ruhaneműt találtam, melyből arra következtettem, hogy ezek és a kocsin lévő egyéb dolog egy tábori lelkészé lehettek (vagy lehetnek?). Tovább kutatva egy kis könyvecskét találtam, amely a párbajszabályokról szólt, és amelyben dr. Germanus István281 ügyvéd kézi bejegyzése igazolta, hogy tulajdonosa (volt?) az 1904-ben kiadott írásműnek. Annyira belemerültem az érdekes könyvecske olvasásába a kocsi bakján ülve, hogy nem vettem észre, amint egy géppisztolyos orosz katona megállt mellettem. Az olvasásból felocsúdva hirtelen nem tudtam mást kitalálni ijedtségem levezetésére, mint azt, hogy a kocsin lévő, s hirtelen kezem ügyébe kerülő bőrkabátot feléje nyújtottam mint ajándékot. Ő el is fogadta azt, és amíg a kabátot nézegette, én gyorsan átszaladtam túloldali házunkhoz, melynek kapuját magam mögött hagyva, végre biztonságban éreztem magam. Még sokáig furdalta oldalamat
a kíváncsiság, hogy még mi minden lehetett azon a katonai szekéren, de végül is figyelmem másfelé irányult. Izgatottságom, amit a bőrkabát esete okozott, elmúlt. Az ebéd nélküli ebédidő már újra a romokkal teli utcán talált. Óvatosan közlekedtem, tudva, hogy hol kell vigyázni az aszfaltos járdákon fejükkel besüllyedt, szeletes farkukkal kiálló, fel nem robbant aknák miatt. Az oroszok továbbra is járták a lakásokat. Amelyik lakás zárva volt, azt feltörték. Főleg ékszereket, órákat és persze szeszes italt keresnek. Tegnap az egyik lakó a kezén felejtette karóráját, amit egy orosz katona észrevett, és géppisztolyát ráfogva követelte annak átadását. Amikor a lakó ezt megtette, a katona felcsatolta az órát a karjára, amelyen már számtalan karóra volt, amiket idáig összezabrált (összerabolt).
Az éhség és a szomjúság még mindig életünk nagy része. Mint gyerek nap mint nap kéregetek az oroszoktól „klebát”282, kerülve a helyeket, ahol még harcok dúlnak. Ezt apu nem tehetné meg, csak úgy, hogy kiteszi magát az elhurcolás veszélyének. Így is aggódunk, valahányszor elviszik őt az oroszok „kis robotra”. A fáradtság és a világítás hiánya nagyon megnehezíti naplóm írását. Sokszor csak az udvaron, a kövezetre ülve rovom a sorokat, vagy az írást elhagyom későbbre, esetleg kihagyva, a hiányokat már nem pótolva. Úgy vélem, a Naplómat később jegyzetek formájában majd kiegészítem az „emlékezet tárházából”. Február 11-én, kora délután, elindultam körülnézni. A Déli vasút pályaudvaránál egy férfiakból álló csoportba ütköztem, akiket három fegyveres orosz őrzött. Az egyik, meglátva engem, integetett felém, hogy „igyi szuda!”, vagyis hogy „gyere ide!”, mondta. Csatlakoztam hát hozzájuk, és kérdeztem, hogy hova visznek bennünket. A választ azonban senki nem tudta. Mintegy jó órai várakozás után, miközben még két újabb civil csatlakozott hozzánk, „davaj!” (indulás!) parancsszóra a pályaudvar oldalán felsorakozó tüzérségi ágyúkhoz irányítottak bennünket. Ezeket kellett húzva-tolva vontatni, hogy eljussanak a harci álláshoz. Hogy ez az állás hol van, azt egyelőre nem is sejtettük. Nekiláttunk hát az ágyúk görgetéséhez. Vontató lovak vagy más eszközök híján ez a mi feladatunk volt. A lövegekkel a Vérmező irányába haladva, Martinovics és társai jutottak eszembe, akiknek
vére adta meg a kegyeleti hely nevét.283 Az is eszembe ötlött, hogy a háború előtt, mint gyerek, néhányszor végignéztem itt a katonatisztek lovaglásait, lovas parádéikat és lovaspólójátékaikat. Egypár pillanatra szinte megcsapott a békés élet hangulata. Vajon hová lett mindez? Az ágyúk tolása nagyon lassan ment. Kevesek voltunk mi, civilek ezeknek a nagy monstrumoknak a mozgatására, amit a katonák egyáltalán nem méltányoltak. Először dühös káromkodással és szidással próbáltak ösztökélni minket az előbbre jutásra, majd szíjkorbáccsal ütlegelni kezdtek bennünket. Az időközben leereszkedett szürkület lassan sötétséggé vált. Amikor a Krisztina körút és az Alagút utca sarkára, a Horváth-kerthez értünk a lövegekkel, már csak csiga módján tudtunk továbbhaladni. Ennek oka az volt, hogy harci okokból – rövidebb-hos�szabb időre – le kellett állnunk. Ugyanis a várvédők, akik figyelték az ellenség mozgását, időközönként világítórakétákat lőttel fel. Ilyenkor a környék szinte nappali fényárban úszott, és csak „szoborrá válásunk” volt a biztosítéka annak, hogy a németek nem lőttek ránk, hogy nem szolgáltattunk nekik célpontot.
A kritikus helyzet ellenére egyik régi, kedves slágerem jutott eszembe, szinte dúdolva, hogy „Legyen a Horváth-kertben Budán”284. Hát lettem! De nem így képzeltem.
Az orosz ostromgyűrű a budai hegyek felől már bezárult – közölte velünk legutóbb. A harcok az Olasz fasorban folynak továbbra is, utcai küzdelmekkel, házról házra.
Az oroszok ellen harcoló német és magyar katonák, a velük harcoló nyilasokkal együtt a felmentő német hadsereget várják, ennek érkezésében reménykednek még mindig, miközben egyre húzódnak vissza a Vár védőkörzetébe. Máshonnan semmi hír. Nagyon rossz ez. Se rádió, se más hivatalos értesítés. Vagy talán ez a jó? Így legalább nem értesülünk a rossz hírekről sem. Vajon hol lehet az a páncélos hadosztály, amelyet Baracska felé haladtában, még karácsony előtt láttam, és velük mentem Alcsútig? Mi történhetett Baracskánál, megvolt-e a nagy tankcsata, amit nekem mondtak? Győztek-e a csapataink? Ha igen, ők lennének a felmentő sereg?279 Csupa megválaszolatlan kérdés, rejtve elkeseredéssel és titkos reménnyel.
1945. február 7.–február 11. – napló
Az állandó aknázás felőrli az idegeinket. Már nem ízlik sem étel, sem ital, csak aludni szeretnék. A pincei levegő annyira elbágyaszt. Már nem törődtünk azzal sem, ha az orosz bejön. Végre 7-én déli 12 órakor bejöttek az első „felszabadítók”. Attól kezdve megszűnt az aknázás.
Az első csapatok cukrot és gyertyát osztogattak.
– Nem is olyan rosszak ezek – jegyezte meg valaki.
– Még a napnak nincs vége – mondtam, és valóban, azután éjjeleket virrasztottunk. A férfiakat elvitték robotra és a nőket is. Azok sikítottak, sírtak, de mi semmit se tehettünk. Három éjjelen át ez így tartott. Minket az Isten, hála neki, megóvott minden ilyen bajtól.
Jegyzetek
Az oroszok megjelenésével elvesztettük hitünket a felszabadító német hadsereg érkezésében, sőt létezésében is. Rájöttünk, hogy a németeknek igazán nem is érdeke a magyar főváros védelme, annál inkább feláldozása Németország céljaiért.280 Igazuk volt azoknak, akik szerint a történelem ismétlődik újra: Magyarország megint a Nyugat védőbástyája lett. Véráldozatunkat őérte hozzuk. Hányadszor már? Az oroszok a Várat körbefogták, és oda beszorították az orosz ostromgyűrű közepette utcai harcokban vesztes, erősen megfogyatkozott védőket, elvágva őket minden létfenntartási és hadi utánpótlástól.
A háborúnak ez az újabb szakasza, és az, hogy otthonunk nyugalma megszűnt, további elkeseredést okozott számunkra, már csak azért is, mert eddig nem ismertük a kiszolgáltatottsággal járó tragédiákat, most viszont ezek életünk elkerülhetetlen eseményeivé váltak. Így tehetetlen gyűlölettel néztük végig a nők, anyák és gyermekeik elhurcolását, bántalmazásukat. A pince mélyében megbúvó kicsi, gyermekkorú kislányt akart elhurcolni [egy orosz]. A kislány anyja úgy akarta a gyalázattól kislányát megmenteni, hogy tót nyelven magát ajánlotta fel a katonának, miközben gyermekét szorosan magához húzta. Az orosznak azonban nem kellett az anya, mert szerinte az „stari”, vagyis öreg volt. A szabad rablás, ami házunkban is történt, sok mindentől fosztotta meg a lakókat. Tegnap az egyik katona a lakásokból egy nagy zsákra való holmit összeszedve akart elmenni. Anyu, nagy bátorsággal, leráncigálta az orosz hátáról a csomagot, és közben szidva őt, kiabált vele. Erre a többi lakó is nekibátorodott, hogy a katona csak egymagában van, elkezdte ököllel fenyegetni, szidalmazni a rablót. Dulakodás tört ki, melynek eredménye az volt, hogy a katona, arcán tehetetlen dühvel, üres kézzel távozott, vesztese lett a „csatának”. Mi pedig örömmel, de kissé félve az orosz későbbi bosszújától, ünnepeltük anyut, nagy bátorságáért. A nők közül egyesek, elhurcolásuk elkerülésére, a védekezésnek ötletes módját találták ki. Férfiruhába öltözve, hajukat rövidre vágva jöttek le a pincébe. Némelyikük még arcát is elváltoztatta szinte. Így azután sikerült is megtéveszteni az orosz katonákat, akik elsősorban a fiatal, külsőre csinos lányokat keresték.
A férfiak közül sokat elvittek „málenkij robotra”, egy kis munkára. Nem mindegyikük jött vissza innen. Elhurcolták, kényszermunkára hajtották őket, hadifogolyként bántak velük, és csak hosszú évek múltával, egészségükben megfogyatkozva jöttek vissza a Szovjetunióból. Mi ezt megúsztuk apuval.
A napközbeni lövöldözések csendjét, szünetelését kihasználva, és szüleim figyelmét kikerülve, újra egy kis körútra adtam magam. Mint máskor is, a csend szinte kényszerített a kalandozásra, a háborús izgalmak szinte vonzottak. Magam sem értettem, hogy mi ez bennem, és hogy miért nem lelek nyugalmat a pince biztonságában. Talán környezetem lehetőségeit akarom felmérni, hogy családom javára azt ki tudjam használni élelem szerzésére, vagy talán ifjúságom kalandvágyát így próbáltam kielégíteni? Lehetséges! A temetőnek használt üres telekkel szemben – ki tudja, mióta – egy ponyvával letakart katonai szekér állt a kihalt utcán. Kíváncsiságom odavitt, hogy megnézzem, mi van rajta. A ponyvát felemelve egy papi reverendát, néhány katonatiszti ruhaneműt találtam, melyből arra következtettem, hogy ezek és a kocsin lévő egyéb dolog egy tábori lelkészé lehettek (vagy lehetnek?). Tovább kutatva egy kis könyvecskét találtam, amely a párbajszabályokról szólt, és amelyben dr. Germanus István281 ügyvéd kézi bejegyzése igazolta, hogy tulajdonosa (volt?) az 1904-ben kiadott írásműnek. Annyira belemerültem az érdekes könyvecske olvasásába a kocsi bakján ülve, hogy nem vettem észre, amint egy géppisztolyos orosz katona megállt mellettem. Az olvasásból felocsúdva hirtelen nem tudtam mást kitalálni ijedtségem levezetésére, mint azt, hogy a kocsin lévő, s hirtelen kezem ügyébe kerülő bőrkabátot feléje nyújtottam mint ajándékot. Ő el is fogadta azt, és amíg a kabátot nézegette, én gyorsan átszaladtam túloldali házunkhoz, melynek kapuját magam mögött hagyva, végre biztonságban éreztem magam. Még sokáig furdalta oldalamat
a kíváncsiság, hogy még mi minden lehetett azon a katonai szekéren, de végül is figyelmem másfelé irányult. Izgatottságom, amit a bőrkabát esete okozott, elmúlt. Az ebéd nélküli ebédidő már újra a romokkal teli utcán talált. Óvatosan közlekedtem, tudva, hogy hol kell vigyázni az aszfaltos járdákon fejükkel besüllyedt, szeletes farkukkal kiálló, fel nem robbant aknák miatt. Az oroszok továbbra is járták a lakásokat. Amelyik lakás zárva volt, azt feltörték. Főleg ékszereket, órákat és persze szeszes italt keresnek. Tegnap az egyik lakó a kezén felejtette karóráját, amit egy orosz katona észrevett, és géppisztolyát ráfogva követelte annak átadását. Amikor a lakó ezt megtette, a katona felcsatolta az órát a karjára, amelyen már számtalan karóra volt, amiket idáig összezabrált (összerabolt).
Az éhség és a szomjúság még mindig életünk nagy része. Mint gyerek nap mint nap kéregetek az oroszoktól „klebát”282, kerülve a helyeket, ahol még harcok dúlnak. Ezt apu nem tehetné meg, csak úgy, hogy kiteszi magát az elhurcolás veszélyének. Így is aggódunk, valahányszor elviszik őt az oroszok „kis robotra”. A fáradtság és a világítás hiánya nagyon megnehezíti naplóm írását. Sokszor csak az udvaron, a kövezetre ülve rovom a sorokat, vagy az írást elhagyom későbbre, esetleg kihagyva, a hiányokat már nem pótolva. Úgy vélem, a Naplómat később jegyzetek formájában majd kiegészítem az „emlékezet tárházából”. Február 11-én, kora délután, elindultam körülnézni. A Déli vasút pályaudvaránál egy férfiakból álló csoportba ütköztem, akiket három fegyveres orosz őrzött. Az egyik, meglátva engem, integetett felém, hogy „igyi szuda!”, vagyis hogy „gyere ide!”, mondta. Csatlakoztam hát hozzájuk, és kérdeztem, hogy hova visznek bennünket. A választ azonban senki nem tudta. Mintegy jó órai várakozás után, miközben még két újabb civil csatlakozott hozzánk, „davaj!” (indulás!) parancsszóra a pályaudvar oldalán felsorakozó tüzérségi ágyúkhoz irányítottak bennünket. Ezeket kellett húzva-tolva vontatni, hogy eljussanak a harci álláshoz. Hogy ez az állás hol van, azt egyelőre nem is sejtettük. Nekiláttunk hát az ágyúk görgetéséhez. Vontató lovak vagy más eszközök híján ez a mi feladatunk volt. A lövegekkel a Vérmező irányába haladva, Martinovics és társai jutottak eszembe, akiknek
vére adta meg a kegyeleti hely nevét.283 Az is eszembe ötlött, hogy a háború előtt, mint gyerek, néhányszor végignéztem itt a katonatisztek lovaglásait, lovas parádéikat és lovaspólójátékaikat. Egypár pillanatra szinte megcsapott a békés élet hangulata. Vajon hová lett mindez? Az ágyúk tolása nagyon lassan ment. Kevesek voltunk mi, civilek ezeknek a nagy monstrumoknak a mozgatására, amit a katonák egyáltalán nem méltányoltak. Először dühös káromkodással és szidással próbáltak ösztökélni minket az előbbre jutásra, majd szíjkorbáccsal ütlegelni kezdtek bennünket. Az időközben leereszkedett szürkület lassan sötétséggé vált. Amikor a Krisztina körút és az Alagút utca sarkára, a Horváth-kerthez értünk a lövegekkel, már csak csiga módján tudtunk továbbhaladni. Ennek oka az volt, hogy harci okokból – rövidebb-hos�szabb időre – le kellett állnunk. Ugyanis a várvédők, akik figyelték az ellenség mozgását, időközönként világítórakétákat lőttel fel. Ilyenkor a környék szinte nappali fényárban úszott, és csak „szoborrá válásunk” volt a biztosítéka annak, hogy a németek nem lőttek ránk, hogy nem szolgáltattunk nekik célpontot.
A kritikus helyzet ellenére egyik régi, kedves slágerem jutott eszembe, szinte dúdolva, hogy „Legyen a Horváth-kertben Budán”284. Hát lettem! De nem így képzeltem.
Az egyik világítórakéta fényénél észleltem, hogy a kertre néző, egyik Attila körúti285 emeletes ház homlokzatába egy német repülő landolt valamikor. A kert felé nyúló törzse torz felkiáltójelként, mintha figyelmeztetné a szemlélődőt: „Ember vigyázz!” „Az élet mulandó!” Amikor a pisztolyból kilőtt világítórakéta fénye kialudt, az oroszok folytatták durvaságaikat. A káromkodást kísérő ütlegelések, korbácsolások, no meg az élelmiszerszerzés ilyen körülmények melletti kilátástalansága elhatározást szült bennem: Nem maradok itt! Szökésre szánom el magam! Fokról fokra kezdtem a hátrálást, itt
is, ott is látszatra besegítve a támadó hadműveletbe. Először az egyik Attila körúti emeletes ház árnyékos kapuját, majd az utca egyik hirdetőoszlopának sötét homályát kihasználva futásnak eredtem, ügyelve, hogy az oroszok el ne fogjanak, mert ez számomra, helyzetemben életveszélyt jelenthetett volna. Este 7 óra körül értem haza. Budavár ostromának közreműködésében való ilyen részvételemet szüleim aggodalommal fogadták. Újra megígértették velem, hogy valóban most már nem okozok nekik több izgalmat, és maradok nyugton a pincében, szülői közelségben. Alig hogy betettem mögöttem a ház kapuját, és alig hangzott el ígéretem, egyre sűrűbb robbanások és lövések hallatszottak a Széll Kálmán tér felől. Lehet, hogy az oroszok ostrom alá vették a Várat? Lehetséges, mert az a hír járta, hogy Buda már teljesen orosz kézen van a Vár kivételével, mely utóbbiról, az ágyúk tologatásakor, magam is meggyőződtem.
A harci zaj több órán át hallatszott, és csak a hajnali órák felé csendesült el. Hogy mi is történt valójában, csak később tudtam meg.
1945. február 11.–február 15. – napló
A lakásokat sorban kifosztják. Az ékszerekért és az alkoholért még gyilkolni is tudnának. Gyakran pisztolyt fognak ránk, ha nem adunk azt, amit kérnek. Tegnap betömtük a lyukat, amit még a németek csináltak a falon, hogy menekülni tudjanak. Mindig hideg volt, és nem lehetett ott aludni. Föl még nem merünk menni a lakásba, mert állandóan járkálnak az oroszok. Apu hozott egy kis mákot, lisztet, zsírt és lekvárt, amikor robotolni volt. Amit az oroszok szétszórnak, azt esszük meg. Néha kapunk egy kis klebát (kenyeret) is.
Jegyzetek
Buda orosz kézre jutása életünket békésebbé tette, olyan vonatkozásban, hogy a repülők bombázásai, a tüzérség lövedékei megszűntek életünkre törni. Valamit megéreztünk a béke ízéből, bár az orosz katonák látása, a velük való
eseti találkozás és a Vár védőinek sorsáért való aggódás nagy nyugtalanságot okozott. Ez bizonyára abból is eredt, hogy nem akartuk elhinni a háború, pontosabban a harcok végét. Még a harcok be se fejeződtek, a kicsi robotok a gyárak gépeinek, műszereinek leszerelésére szerveződtek, a Szovjetunióba szállításuk előkészítéséhez. Az emberek ehhez kellettek, elhurcolásuk céljából kevésbé. Reggel elindultam élelmiszert szerezni. Az utca túloldalán egy kis csoport férfit terelt maga előtt néhány orosz katona. Felém intettek, és besoroltak a többiek közé. A közeli MOM-ba (Magyar Optikai Művek)287 mentünk, ahol műszereket tartalmazó, nagy faládákat kellett felrakni az ott várakozó teherautókra. A ládák nagyon nehezek voltak, ketten is alig bírtuk felemelni. Nem tetszett nekem ez a munka, ezért meg akartam szökni a csoporttól, s a szomszédos üzemrészben akartam elbújni. Az egyik őr azonban észrevette szándékomat, és az ismert orosz káromkodással, géppisztolyát rám fogva, visszaparancsolt dolgozni. Második szökési kísérletem azonban eredményes volt, s egy olyan műhelybe kerültem, ahol a korábban itt dolgozók munkapadjai sorakoztak. Csendes kis hely volt, így ráértem körülnézni. A munkapadok fiókjaiban kutatva sok kenyérmaradékot találtam, melyek már vagy két hónapja száradtak ott. Egyik munkaasztal fiókjában sót is találtam, és megsózva a kőkemény kenyérdarabot, nagy falánksággal estem neki a finom ennivalónak. Annyira jóllaktam vele, mint már nagyon régen. A szájpadlásomat véresre dörzsölte az étel, de nem törődtem ezzel. Végre jóllakottan érezhettem magam. Zsebeimet és ingemet megtömtem a sok kenyérdarabkával, és a sótartót is magammal hozva, sikerült megszöknöm és hazajutnom. A család nagy boldogsággal fogadott.
Ennivalónk megint elfogyott. Istenem, ha most békeidő lenne, egyszerű volna a kenyér beszerzése. Csak bemennék a péküzletbe, és vennék azt, amit csak akarok. Ha meg fűszerüzletbe vinne az utam, finom felvágott csemegék között válogathatnék. Így van, mert rengeteg a pénzem. De hát mit csináljak most ennyi pénzzel, ha nem kapok értük semmit, mert egyszerűen nincs semmi, még üzlet sincs. Ezen filozófiával szántam el magam, hogy ennivaló után nézzek. Utam során a Testnevelési Főiskolánál288 három oroszt pillantottam meg. Nagy bátorsággal odamentem hozzájuk „dobru den!” (Jó napot!) orosz köszöntéssel, és gyenge orosz nyelvtudásommal, kézzel-lábbal magyarázva igyekeztem megértetni velük, hogy éhes vagyok, hogy otthon van egy kisgyerek, aki beteg és éhes. Valahogyan megértették, hogy mit is akarok, különösen, hogy az egyik orosz oldalzsákjából kikandikáló kenyérre mutogattam, és adtak belőle egy negyed veknit, amivel nyomban hazasiettem. Újabb kalandozásomból hazafelé jövet, a Budaörsi úti Albertfalvai Cérnagyárnál289 egy embercsoportra lettem figyelmes. Kíváncsiságom odavitt. Láttam, hogy az emberek zsákszámra hordják a gyár raktárából a cérnát. Én is kerítettem egy üres zsákot, amit félig megraktam a spulnikkal. Volt is súlya, volt mit cipelnem. Otthon szüleim megörültek leleményességemnek, mert a cérna jó cserealap volt élelmiszer-beszerzéseknél, ami létkérdés volt ebben a világban.
is, ott is látszatra besegítve a támadó hadműveletbe. Először az egyik Attila körúti emeletes ház árnyékos kapuját, majd az utca egyik hirdetőoszlopának sötét homályát kihasználva futásnak eredtem, ügyelve, hogy az oroszok el ne fogjanak, mert ez számomra, helyzetemben életveszélyt jelenthetett volna. Este 7 óra körül értem haza. Budavár ostromának közreműködésében való ilyen részvételemet szüleim aggodalommal fogadták. Újra megígértették velem, hogy valóban most már nem okozok nekik több izgalmat, és maradok nyugton a pincében, szülői közelségben. Alig hogy betettem mögöttem a ház kapuját, és alig hangzott el ígéretem, egyre sűrűbb robbanások és lövések hallatszottak a Széll Kálmán tér felől. Lehet, hogy az oroszok ostrom alá vették a Várat? Lehetséges, mert az a hír járta, hogy Buda már teljesen orosz kézen van a Vár kivételével, mely utóbbiról, az ágyúk tologatásakor, magam is meggyőződtem.
A harci zaj több órán át hallatszott, és csak a hajnali órák felé csendesült el. Hogy mi is történt valójában, csak később tudtam meg.
1945. február 11.–február 15. – napló
A lakásokat sorban kifosztják. Az ékszerekért és az alkoholért még gyilkolni is tudnának. Gyakran pisztolyt fognak ránk, ha nem adunk azt, amit kérnek. Tegnap betömtük a lyukat, amit még a németek csináltak a falon, hogy menekülni tudjanak. Mindig hideg volt, és nem lehetett ott aludni. Föl még nem merünk menni a lakásba, mert állandóan járkálnak az oroszok. Apu hozott egy kis mákot, lisztet, zsírt és lekvárt, amikor robotolni volt. Amit az oroszok szétszórnak, azt esszük meg. Néha kapunk egy kis klebát (kenyeret) is.
Jegyzetek
Buda orosz kézre jutása életünket békésebbé tette, olyan vonatkozásban, hogy a repülők bombázásai, a tüzérség lövedékei megszűntek életünkre törni. Valamit megéreztünk a béke ízéből, bár az orosz katonák látása, a velük való
eseti találkozás és a Vár védőinek sorsáért való aggódás nagy nyugtalanságot okozott. Ez bizonyára abból is eredt, hogy nem akartuk elhinni a háború, pontosabban a harcok végét. Még a harcok be se fejeződtek, a kicsi robotok a gyárak gépeinek, műszereinek leszerelésére szerveződtek, a Szovjetunióba szállításuk előkészítéséhez. Az emberek ehhez kellettek, elhurcolásuk céljából kevésbé. Reggel elindultam élelmiszert szerezni. Az utca túloldalán egy kis csoport férfit terelt maga előtt néhány orosz katona. Felém intettek, és besoroltak a többiek közé. A közeli MOM-ba (Magyar Optikai Művek)287 mentünk, ahol műszereket tartalmazó, nagy faládákat kellett felrakni az ott várakozó teherautókra. A ládák nagyon nehezek voltak, ketten is alig bírtuk felemelni. Nem tetszett nekem ez a munka, ezért meg akartam szökni a csoporttól, s a szomszédos üzemrészben akartam elbújni. Az egyik őr azonban észrevette szándékomat, és az ismert orosz káromkodással, géppisztolyát rám fogva, visszaparancsolt dolgozni. Második szökési kísérletem azonban eredményes volt, s egy olyan műhelybe kerültem, ahol a korábban itt dolgozók munkapadjai sorakoztak. Csendes kis hely volt, így ráértem körülnézni. A munkapadok fiókjaiban kutatva sok kenyérmaradékot találtam, melyek már vagy két hónapja száradtak ott. Egyik munkaasztal fiókjában sót is találtam, és megsózva a kőkemény kenyérdarabot, nagy falánksággal estem neki a finom ennivalónak. Annyira jóllaktam vele, mint már nagyon régen. A szájpadlásomat véresre dörzsölte az étel, de nem törődtem ezzel. Végre jóllakottan érezhettem magam. Zsebeimet és ingemet megtömtem a sok kenyérdarabkával, és a sótartót is magammal hozva, sikerült megszöknöm és hazajutnom. A család nagy boldogsággal fogadott.
Ennivalónk megint elfogyott. Istenem, ha most békeidő lenne, egyszerű volna a kenyér beszerzése. Csak bemennék a péküzletbe, és vennék azt, amit csak akarok. Ha meg fűszerüzletbe vinne az utam, finom felvágott csemegék között válogathatnék. Így van, mert rengeteg a pénzem. De hát mit csináljak most ennyi pénzzel, ha nem kapok értük semmit, mert egyszerűen nincs semmi, még üzlet sincs. Ezen filozófiával szántam el magam, hogy ennivaló után nézzek. Utam során a Testnevelési Főiskolánál288 három oroszt pillantottam meg. Nagy bátorsággal odamentem hozzájuk „dobru den!” (Jó napot!) orosz köszöntéssel, és gyenge orosz nyelvtudásommal, kézzel-lábbal magyarázva igyekeztem megértetni velük, hogy éhes vagyok, hogy otthon van egy kisgyerek, aki beteg és éhes. Valahogyan megértették, hogy mit is akarok, különösen, hogy az egyik orosz oldalzsákjából kikandikáló kenyérre mutogattam, és adtak belőle egy negyed veknit, amivel nyomban hazasiettem. Újabb kalandozásomból hazafelé jövet, a Budaörsi úti Albertfalvai Cérnagyárnál289 egy embercsoportra lettem figyelmes. Kíváncsiságom odavitt. Láttam, hogy az emberek zsákszámra hordják a gyár raktárából a cérnát. Én is kerítettem egy üres zsákot, amit félig megraktam a spulnikkal. Volt is súlya, volt mit cipelnem. Otthon szüleim megörültek leleményességemnek, mert a cérna jó cserealap volt élelmiszer-beszerzéseknél, ami létkérdés volt ebben a világban.
1945. február 15.–február 20. – napló
Végre apuval fönt aludtunk a lakásban. Szerencsére az oroszok nemigen járkáltak éjjel. Egyszer hallottunk női sikoltást és orosz hangot, akkor is izgultunk, hogy ne jöjjön ide egy katona, mert könnyen azt tarthatta volna, hogy elbújunk.
Buda is elesett, de a Vár még tartja magát290, de egyik délután azon is már vörös zászló lengett.291 Amíg a Várat be nem vették az oroszok, addig mindig nekünk kellett a tűzvonalba tolni az ágyukat. Közben a németek és a nyilasok tüzeltek ránk. De Isten megóvott minden bajtól.
Jegyzetek
Ma a Krisztinába vittek „kicsi robot”-ra. Ennek során a Vár kupoláján vörös zászlót pillantottam meg, amely tudatta velem, hogy a Vár is orosz kézbe került. Ezek szerint most már bizonyos, hogy a Vár elesett, és vele együtt Buda is. Budapest, az ország szíve megszűnt dolgozni. Istenem, mi lesz velünk?
Keresztmamát meglátogatta barátnője, Margit néni, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor karácsony előtt a Retek utcát végigjárva keresztmamát kerestük, hogy érkezésünkről őt tájékoztassuk. A két barátnő nagy örömmel köszöntötte egymást. Beszélgetésükbe én is belekapcsolódtam. Margit néni azért jött, hogy saját szemével meggyőződjön arról, hogy kedves barátnője életben van-e. A beszélgetés során elmondta, mi pedig megtudtuk, hogy február 1l-én este milyen borzalmakat élt át. A németek ekkor törtek ki a Várból a Bécsi kapun, majd az Ostrom utcán keresztül, szembeszállva a Széna térnél lévő oroszokkal, menekülve a Retek utcán, a Széll Kálmán téren keresztül az Olasz fasor, majd Hűvösvölgy irányába. A tömeg egy része Margit néni háza előtt rohant el. Másnap a környéket a halottak tömege borította el. Olyan volt az egész, akár egy második mohácsi vész. Így fejezte be a borzalmakról szóló beszámolóját Margit néni, patakzó könnyekkel, zokogva az élmény újra átélése során. Hallgatva Margit néni beszámolóját, ekkor tudtam meg, hogy az ágyútologatós estén a harcok során mi is történt, hogy nem az oroszok ostromolták a Várat, hanem a németek adták fel a védekezést a Várból történő kirohanással. Magamban hálát adtam a Jóistennek, hogy utam akkor másfelé vezetett. Apu rászánta magát, hogy megnézi, mi van a Budaörsi úti lakásunkkal.
A lakás állapota harctéri volt, ahogy mesélte visszajövetelekor – lakhatóvá kell tenni, mert csak így költözhetünk be oda – mondta. Nagy örömünkre egy pár szál kolbászt és egy nagy tábla szalonnát hozott. Ezeket még decemberben, a lakásból való elköltözésünkkor rejtette el a mozgó szobapadló alatti üregben, gondolván, hogy hátha megmarad, és akkor jó lesz a családnak. Igaza is lett. Nagyot lakmároztunk belőle, s hozzá azt a kenyeret ettük, amit reggel koldultam az oroszoktól. Keresztmamát nagy öröm érte. Egy ismeretlen férfi hozott számára egy levélnek nem nevezhető kis cetlit, melyen csak annyi volt: „Jól vagyok. Elek!” Keresztmama rögtön tudta, hogy ezt csak férje, keresztpapa küldhette, egyrészt, mert megismerte annak írását, másrészt, mert ilyen üzenet másnak, másról nem szólhatott. Úgy látszik, keresztpapának sikerült a Várból való kitörés során, melynek ő is részese volt, az orosz ostromgyűrűn átjutnia.292 Ezt egyrészt annak tudhattam be, hogy szerencsés volt, másrészt, hogy ismerte a terepet, az utcákat, hogy merre meneküljön, hiszen egykor újságkihordó volt ezen a területen. Az ő szerencséje arra utal, hogy a budai hegyekbe jutás másoknak is sikerülhetett, néhányan eljuthattak valóban a német seregekig. Tisztában voltam azzal, hogy többet már nem látom őt az életben, hogy nem mer magáról vagy az elérhetőségéről többet hírt adni. Sőt, hazajönni sem, a zsidókkal való bánásmódja, azok legyilkolása miatt, hiszen tetteire felelnie kellene, súlyos büntetés várná. A pinceélet lassan mindenki számára a múlté lett. A legóvatosabb lakók is beköltöztek, visszaköltöztek lakásukba. A vidéki vendégek, rokonok, akik itt rekedtek a harcok során, szintén hazaköltöztek, véget vetve kényszerű vendégeskedésüknek, amely két hónapon át tartott, és amely borzalmakkal teli történésekkel emlékezetükbe véste, hogy mi is a háború.
Végre apuval fönt aludtunk a lakásban. Szerencsére az oroszok nemigen járkáltak éjjel. Egyszer hallottunk női sikoltást és orosz hangot, akkor is izgultunk, hogy ne jöjjön ide egy katona, mert könnyen azt tarthatta volna, hogy elbújunk.
Buda is elesett, de a Vár még tartja magát290, de egyik délután azon is már vörös zászló lengett.291 Amíg a Várat be nem vették az oroszok, addig mindig nekünk kellett a tűzvonalba tolni az ágyukat. Közben a németek és a nyilasok tüzeltek ránk. De Isten megóvott minden bajtól.
Jegyzetek
Ma a Krisztinába vittek „kicsi robot”-ra. Ennek során a Vár kupoláján vörös zászlót pillantottam meg, amely tudatta velem, hogy a Vár is orosz kézbe került. Ezek szerint most már bizonyos, hogy a Vár elesett, és vele együtt Buda is. Budapest, az ország szíve megszűnt dolgozni. Istenem, mi lesz velünk?
Keresztmamát meglátogatta barátnője, Margit néni, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor karácsony előtt a Retek utcát végigjárva keresztmamát kerestük, hogy érkezésünkről őt tájékoztassuk. A két barátnő nagy örömmel köszöntötte egymást. Beszélgetésükbe én is belekapcsolódtam. Margit néni azért jött, hogy saját szemével meggyőződjön arról, hogy kedves barátnője életben van-e. A beszélgetés során elmondta, mi pedig megtudtuk, hogy február 1l-én este milyen borzalmakat élt át. A németek ekkor törtek ki a Várból a Bécsi kapun, majd az Ostrom utcán keresztül, szembeszállva a Széna térnél lévő oroszokkal, menekülve a Retek utcán, a Széll Kálmán téren keresztül az Olasz fasor, majd Hűvösvölgy irányába. A tömeg egy része Margit néni háza előtt rohant el. Másnap a környéket a halottak tömege borította el. Olyan volt az egész, akár egy második mohácsi vész. Így fejezte be a borzalmakról szóló beszámolóját Margit néni, patakzó könnyekkel, zokogva az élmény újra átélése során. Hallgatva Margit néni beszámolóját, ekkor tudtam meg, hogy az ágyútologatós estén a harcok során mi is történt, hogy nem az oroszok ostromolták a Várat, hanem a németek adták fel a védekezést a Várból történő kirohanással. Magamban hálát adtam a Jóistennek, hogy utam akkor másfelé vezetett. Apu rászánta magát, hogy megnézi, mi van a Budaörsi úti lakásunkkal.
A lakás állapota harctéri volt, ahogy mesélte visszajövetelekor – lakhatóvá kell tenni, mert csak így költözhetünk be oda – mondta. Nagy örömünkre egy pár szál kolbászt és egy nagy tábla szalonnát hozott. Ezeket még decemberben, a lakásból való elköltözésünkkor rejtette el a mozgó szobapadló alatti üregben, gondolván, hogy hátha megmarad, és akkor jó lesz a családnak. Igaza is lett. Nagyot lakmároztunk belőle, s hozzá azt a kenyeret ettük, amit reggel koldultam az oroszoktól. Keresztmamát nagy öröm érte. Egy ismeretlen férfi hozott számára egy levélnek nem nevezhető kis cetlit, melyen csak annyi volt: „Jól vagyok. Elek!” Keresztmama rögtön tudta, hogy ezt csak férje, keresztpapa küldhette, egyrészt, mert megismerte annak írását, másrészt, mert ilyen üzenet másnak, másról nem szólhatott. Úgy látszik, keresztpapának sikerült a Várból való kitörés során, melynek ő is részese volt, az orosz ostromgyűrűn átjutnia.292 Ezt egyrészt annak tudhattam be, hogy szerencsés volt, másrészt, hogy ismerte a terepet, az utcákat, hogy merre meneküljön, hiszen egykor újságkihordó volt ezen a területen. Az ő szerencséje arra utal, hogy a budai hegyekbe jutás másoknak is sikerülhetett, néhányan eljuthattak valóban a német seregekig. Tisztában voltam azzal, hogy többet már nem látom őt az életben, hogy nem mer magáról vagy az elérhetőségéről többet hírt adni. Sőt, hazajönni sem, a zsidókkal való bánásmódja, azok legyilkolása miatt, hiszen tetteire felelnie kellene, súlyos büntetés várná. A pinceélet lassan mindenki számára a múlté lett. A legóvatosabb lakók is beköltöztek, visszaköltöztek lakásukba. A vidéki vendégek, rokonok, akik itt rekedtek a harcok során, szintén hazaköltöztek, véget vetve kényszerű vendégeskedésüknek, amely két hónapon át tartott, és amely borzalmakkal teli történésekkel emlékezetükbe véste, hogy mi is a háború.
A megfogalmazásból nekem úgy tűnik, hogy ez is a védőkre, ergo katonákra vonatkozik.