Egy pillanatra nézzük meg annak a ipari-technológiai modellnek a létjogosultságát, amelyre felépítjük az autóipari átalakulásunkat, a magyar gazdaság motorját lényegében:
Az elektromos autózás.
Egyelőre annyi látszik, hogy született egy önkényes, ideológiai alapú döntés számos az EU-ban, különös tekintettel Németországra, hogy átállnak erre a technológiára, holott!
- nincs társadalmi kényszer, ez a döntés egy politikai klikk döntése, annyira természetes, mint amikor mondjuk Gorbacsov eldöntötte, hogy az oroszok ne igyanak és innentől ez volt az irányvonal a társadalom ellenében. Annyira is lesz sikeres ez az ökokommunista terv, mint bármelyik klasszikus kommunista volt a Szovjetúnióban és hasonló végeredményre is számíthatunk.
- nincs gazdasági kényszer, az EU ipara a klasszikus autógyártásra van ráállva, azon belül elérték saját erőből a technológiai maximumot, piacvezetők voltak mind gyártás, mint technológia terén. Lényegében az EU a klasszikus autógyártásból él. Annyi realitása van ennek a döntésnek gazdasági szempontból, mint amikor a szovjet agrárország eldöntötte, hogy mezőgazdasági exportból finanszírozza az iparosítást: a világtörténelem egyik legnagyobb, mesterségesen előidézett éhínsége következett. Most az EU a meglévő gazdaság kizsigerelése árán akar valamit. A meglévő leépül (a cári időkben agrárexportőr birodalom önellátása megszűnt a XX. század végéig, száz évre emiatt, alig egy évtized alatt!), az új pedig csak politikai akaratból létezik (a szovjet összeomlás temette az így létrehozott ipar javát!).
- nincs környezetvédelmi kényszer, az európai környezetvédelmi intézkedések enélkül is a világ legtisztább, legjobb levegőjű fejlett területévé tették az EU-t. Ellentétben Kínával, ahol az elektromos autózás az áthatolhatatlan szmog helyett a túlélést jelenti nálunk csak hobbi volt, amíg nem volt politikai kényszer, mert más módon megoldottuk. Többek között atomerőművek garmadájával szén helyett, alacsony fogyasztású, katalizátoros gépjárművekkel, stb. Kínában valós környezetvédelmi/egészségügyi oka van annak, hogy élre törtek az elektromos autózásban. Ennek hiánya Európában egyben okozója annak is, hogy belső forrásból nem tudnak, nem akartak és nem is fognak tudni, hiába akarnak most parancsszóra ilyen irányba fejlődni. Még a németek is kínai technológiáért versenyeznek velünk, hogy a politikai iránycélokat teljesíteni tudják!
Mi Magyarország valós helyzete ebben a képletben? Nos, ugyanaz mint Kádáré, csak kiút nélkül. Kádár János rezsimje (akárcsak Orbáné most) látva a nagy szövetség teljes és valós csődjét kiutat keresett, ez volt a hatvannyolcas új gazdasági mechanizmus, amely kapitalista, egyéni önzésre épülő belső ösztönzők beépítését foganatosította volna a fejlődés, a Nyugathoz való visszazárkózás (ne felejtsük, Magyarország iszonyút zuhant a Rákosi-korszakban a korábbi pozíciójához képest!) érdekében. Ezt később majd konkrétan a kínaiak fogják másolni, míg nálunk a szovjetek leállították, hiszen bábállamban éltünk, nem parancsoltunk magunknak. Orbán is látja, hogy változtatni kell, de neki már nincs kiútja valamiért: az elektromos autózásra való átállással a magyar gazdaság újra szabolcsi almát exportál, csak most nem Ladát kapunk helyette, hanem egyelőre értékálló valutát: Eurót. Ám ha egyszer a szabolcsi almát már nem tudják átvenni, mert nincs rá többet szükségük, akkor a teljes magyar ipar meg van lőve (itt a szabolcsi alma a KGST-be integrált magyar ipar és agráripar teljes termékpalettájának szinonímája), márpedig nem lesz rá szükségük, mertha megbukik az ökokommunista USA-komprádor rezsim az EU-ban, akkor vége az elektromos autózásnak is Európában, hiszen semmilyen kényszer nincs rá és az EU ott lesz, mint a SZU 89-ben: a fölösleges ipar tönkremegy, a miatta leépült valóságos már nem létezik (ne felejtsük: ha bezárnak egy kohót vagy leépítenek egy klasszikus autóipari kapacitást az végleges Nyugaton, helyén csak posztindusztrializmus van, így iszonyú gazdasági és társadalmi összeomlás következik be, amit etnikai konfliktusok fognak súlyosbítani, ám jelen esetben nem kaukázusi perifériákon, hanem a centrum belső perifériáin. Mi pedig itt állunk az utolsó, már át nem vett akkuszállítmányokkal, valuta nélkül. Ez utóbbi nagyon is ismerős lesz.
A szovjet példán láthatjuk az EU jövőjét is. Tartósan leépülő saját ipar, hiányosan és nem a világpiacba ágyazott életképességgel felépülő szükségipar (az EU-ban zöld- a SZU-ban hadiipar volt ez), ami viszont sajnos elvon minden erőforrást a valódi, természetes fejlődéstől (hogy mi lett volna az EU-ban azt már sose fogjuk megtudni, a politikailag motivált, ideológiai alapú jövőkép teljesen átvette a helyét, nincs olyan modellünk, ami egy ökokommunizmus nélküli jövőképet vázolni tudna, kísérlet sincs erre legjobb tudomásom szerint. Így pedig menthetetlenül haladunk a zsákutca vége: a kudarc felé, amíg így lehet majd jellemezni:
Az összeomlás.
Mi lesz utána számunkra, hova fogunk zárkózni? Először is, feljebb már szóba került, miért akarunk mi "
felzárkózni"! Mert Rákosi Mátyás kommunista bábállam lezárkóztatott minket a Nyugatról, különösen életszínvonal és gazdasági fejlettség tekintetében. Ennek akkor ötvenhat lett a következménye, ami
a munkásosztály lázadása a kommunista nyomor ellen tőmondattal leírható. Ez a lázadás pedig politikai kényszert teremtett, ami egy korábbi jelszavat (felzárkózás a Szovjetúnióhoz, akkor még erősen ideológiai értelemben) tisztán gazdasági fogalommá transzformált: visszazárkózás a Nyugathoz, de a vissza szó nélkül, mert az a kommunizmust minősítette volna. Hát így kezdtünk mi felzárkózni. Maga a fogalom a XXI. század körülményei között már értelmetlen, olyan régi eseményekről beszélünk, hogy a
tartós lemaradás korai posztkommunista ideológiája is értelmét vesztette. Nem tartósan voltunk lemaradva, csak 1945-től, de ez a fogalmi konstrukció revízió nélkül létezik mai napig, különösen a fejben azóta is a nyolcvanas években élő magyarországi baloldalon.
Az igazi kérdés, hogy kell e felzárkóznunk valahova, mi a valós pozíciónk ebben a beteg Európában? Nos, ebben semmi szívderítő nem lesz:
már most túl fejlettek vagyunk ahhoz, ahova az évszázad végére a Nyugat juthat.
És nincs semmilyen valós stratégiánk hogyan kerülhetnénk ezt ki! Hiszen tőlünk nyugatra és északra a Nyugat van, keletre egy reménytelen, afrikai szintű roncsország zár el minket Eurázsiától fizikailag, délre meg stagnáló gazdaságok vannak, amelyeknek elsőrangú példája: Törökország. Tehát itt vagyunk a szarban, perspektíva nélkül. Amit tehetünk, hogy mégtöbb szabolcsi almát szállítunk, az akkumulátorok formájában, mert az egyetlen esélyünk, hogy a nagy nyugati összeomlás előtt egy kicsit megszedjük magunkat. Csakhogy olyan pénzben, olyan javakban, amik az összeomlás után ugyanannyit fognak érni, mint Nyugaton: szart se. Ez így nagyon kilátástalan.
Perspektíva kellene.
Méghozzá sürgősen! Amíg van befektethető tőke és gazdálkodható erőforrás. De nem csoda, hogy senki nem gondolkodik ezen: a földrajzi helyzetünk brutálisan determinatív. Mégcsak tengeri kijáratunk sincs, hogy egyedüliként csatlakozhassunk a világgazdasághoz baj esetén, mint azt számos ország tette egyedi reformokkal a környezete ellenére. Pedig ez az igazi kérdés: mi lesz a Nyugat után velünk! Erre már most tudnunk kellene választ.