Rögtön a vesztesekre nézve igen kedvezőtlen békediktátumok aláírása után megkezdődött a felelőskreálás az egykori központi hatalmak államaiban. Közhelyszerű módon Paul von Hindenburg német tábornagy nevéhez kötődik az úgynevezett tőrdöféselmélet, amely szerint nem a hadseregek veszítették el a háborút a frontokon, hanem a hátországban lezajló baloldali forradalmak támadták hátba a seregeket és húzták ki a harcoló alakulatok katonái alól a háború megnyeréséhez szükséges szilárd bázist.
E feltevés szerint a hátországból érkező merényletig minden rendben volt, és csak az időn múlt, hogy a központi hatalmak mikor nyerik meg a nagy háborút. A hindenburgi elmélet Magyarországon is termékeny talajra talált a népköztársaság és a Tanácsköztársaság sikertelensége, valamint Trianon következményeként.
Akik hisznek ebben az elképzelésben, arra szoktak hivatkozni, hogy győzelemre állt a központi hatalmak katonai szövetsége, amit azzal látnak bizonyítva, hogy 1918-ban seregeink külföldön állomásoztak, megszállták a Balkán-félsziget jelentős részét, Belgiumot, a Baltikumot, Lengyelországot, Ukrajnát, valamint francia és olasz földön húzódtak a lövészárkok. Ebben benne foglaltatik az az elképzelés, miszerint ha egy hadsereg idegen földön áll, akkor győzelemre áll. Csakhogy ez nem egy kötelező érvényű történelmi törvény, ilyenek ugyanis nincsenek.
Ez a világháború volt az első modern totális háború, amikor nemcsak a harcoló katonák és a hadszíntérré váló tartományok, hanem a teljes társadalom megszenvedte a háború borzalmait, csupán a harcok által közvetlenül nem érintett hátországban tartózkodó lakosság nélkülözéseiről, szenvedéseiről nincs elég információnk, mivel egy-egy háborús korszak utólagos történetírása, történelemoktatása a frontokra koncentrál, nem a társadalmi állapotokra. Viszont egy háború és következményének megértéséhez önmagában nem elégséges a felvonulási tervekre, csatákra, hadjáratokra fókuszálni, a hadak mögött álló társadalmi jelenségeket is vizsgálni kell.
A harcok befejezésének és a forradalmak kirobbanásának centenáriumi évfordulóján fontos tisztázni, milyen állapotok alakultak ki a csataterektől messze, a monarchiabeli Magyarország belső vidékein.
Már 1914 karácsonyán világítás és fűtés nélkül közlekedtek a vonatok. Közhely, de jól jellemzi a helyzetet, hogy az anyagháború elhatalmasodásával leszerelték a harangokat és rézkilincseket, hogy katonai célra beolvasszák. 1917-re beköszöntött a nyersanyaghiány: nem volt elég szén, vasérc és kőolaj, ami visszavetette a hadiipari termelést, miközben éppen ebben az évben lépett be a háborúba az Egyesült Államok a hatalmas gazdasági-ipari kapacitásával.
E kihívással szemben a Tisza Istvánt váltó fiatal miniszterelnök, Esterházy Móric gróf hamar szembesült azzal, hogy nem tud új emberi és anyagi erőforrásokat csatasorba állítani – két hónap után be is adta lemondását. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter legfőbb gondja 1917 őszén az volt, hogyan lássa el tüzelőanyaggal az oktatási intézményeket. Ha nem lettek volna sztrájkok, a gyárak a nyersanyagok hiánya miatt is leálltak volna.
A tömeges katonai behívás munkaerőhiányt idézett elő az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt. Utóbbit hadifoglyoknak a parasztgazdaságokba, nagybirtokra való kirendelésével próbálták megoldani. Tisza és Wekerle Sándor háborús kabinetjei kényszerűségből rekviráláshoz is folyamodtak, ha nem látták más módját a szükséges élelmiszerkészlet összegyűjtésének. 1918. június 4-ről 5-re virradóra, majd a következő éjszakákon az ország északkeleti régióiban talaj menti fagy volt, amely elpusztította a termés egy részét (Bécsben, Berlinben még rosszabbak voltak a közélelmezési állapotok).
E problémák jól jellemezték a haderő ellátási gondjait is, hiszen kihatottak arra. Az 1917. őszi caporettói áttörés után a Monarchia seregeit hónapokig a menekülő olaszoktól zsákmányolt készletekből etették, ruházták fel és látták el munícióval. Ezen győzelem nélkül az osztrák–magyar hadsereg akár már hónapokkal korábban összeomolhatott volna ’18 októbere előtt. A generálisok megírták jelentéseikben, hogy a lerongyolódott, kiéhezett hadak nem fogják tudni katasztrófa nélkül átvészelni 1918–1919 telét. Sőt, a Monarchia közös hadseregének vezérkari főnöke, Arthur Arz von Straussenburg tábornok már 1917 végére prognosztizálta hadserege szétesését.
/Anka László, 2018/
