Akkor itt egy friss riport, érdemes végigolvasni. Az idézett részlet a témához kapcsolódik. Azért megjegyzem, a magyarországi szerbek mások.
"Népek, kultúrák, vallások találkoznak ezen a tájon, és hol barátkoznak, hol csattannak.
Ne nézzük messzebb, csupán a világháborúig: az évszázadokon át jószerivel színmagyar Bezdán legsötétebb napja 1944. november 3-a, amikor szerb partizánok a falu összes lakóját halálbüntetés terhe mellett kirendelték a futballpályára, azzal, hogy fontos közmunkáról intézkednek. Tamás, aki alaposan beleolvasta magát a történtekbe, úgy tudja, a partizánok halomra akarták lőni a népet, de egy szovjet tiszt érkezése megakadályozta őket ebben.
Viszont a harcképes férfiakat így is kiválogatták, százhuszonkét embert, a legfiatalabb egy tizenhárom éves fiú volt, beterelték őket az erdőbe, vermet ásattak velük, és belegéppuskázták őket. Mindezt bosszúból az 1942 januári „hideg napokért”, amikor is elvileg partizánokra vadászó magyar katonai alakulatok Bácskában három és félezer szerbet és zsidót mészároltak le.
Mutatja, miként lesz a tűzből tűzvész, hogy a szerb bosszúban, amely egészen 1945 tavaszáig tartott, tízszer annyi bácskai magyar veszett oda, mint a „hideg napok” alatt.
A következő gyilkos fejezet az 1991-ben kirobbant, megszakításokkal tíz évig tartó, milliókat megnyomorító, Jugoszláviát darabokra szakító délszláv háború. A közeli Vukovár ’91-es ostrománál ezrek haltak meg. Bungi ült a kocsmában, és látta, hallotta, ahogy fegyveres, részeg szerbek fotókat mutogatnak egymásnak arról, hogyan vágták le eleven horvátok fülét és vájták ki a szemüket. „Meg se moccantam, ittam a sörömet, mert még azt is provokációnak vették, ha rájuk nézett az ember, és ha valamit provokációnak vettek, kibiztosították a géppisztolyukat, és ha kibiztosították, általában használták is. A környéken nem találsz kocsmát, aminek ne lenne kilyuggatva a teteje. Amikor egy partizánt nem szolgáltak ki, beült a tankjába, az ajtóra irányította a löveget, majd visszajött, hogy azért ő csak inna egy felest. Kapott.”
A környék éveken át tele volt törvény feletti, még a jugoszláv néphadsereghez is csak lazán kapcsolódó fegyveresekkel, akik kézigránáttal halásztak és Kalasnyikovval vaddisznóztak; a falubeliek alig merték kitenni a lábukat az utcára, a szigetre végképp nem merészkedtek. Bungi viszont már akkor sem volt félős srác, élt a káosz adta lehetőséggel, néhány haverjával összebandázva víztől, erdőtől elvették, ami kellett nekik; és bár csapkodtak köröttük a villámok, mindent megúsztak. Bungi a nagyapja dumáiból merített muníciót, például: „végső esetre mindig legyen nálad egy darab kötél, vagy magadnak, vagy másnak”, valamint „mivel az embert nem eszi semmi, majd megeszi a fene”.
"És itt a Balkánon tényleg eszi: apáról fiúra öröklődnek a sérelmek és az előítéletek; némely szerb még ma is gömbösöknek nevezi a magyarokat, Bungi szotyiárusa azzal nyújtja át a magot a szerb kuncsaftoknak, hogy „öld a magyart”; és persze mindenütt megy a „Koszovó Szerbia” meg a „lesz hús, lesz zsír, mert levágjuk a horvátokat” rigmus, amire odaátról az a válasz, hogy „szerbek a fűzfán”. Ezekhez képest balzsamos frocli, hogy a foci-vb bronzmeccse előtt a szerb elnök kijelentette, marokkói testvéreinek szurkol a horvátok ellenében."