Mi folyik Iránban?
Írta:
Kohán Mátyás
Irán forrong – égő bankok, tüntetőkkel teli terek és lekapcsolt internet. Mi lelte novemberben a síita fellegvárat? Perzsa Tavasz? Szabadságpárti forradalom? Kenyérharc? Nyugati intrikák? Utánajártunk.
Irán soha nem volt igazán nyugodt ország. Pechjére a Közel-Keleten terül el, ahol az orosz, az arab és a türk világ a Nyugat kedvenc olajmezőivel összeér. Ráadásul az iszlám két nagy ága közül a síita centrumának számító Iránt csak egy szűkös öböl választja el Szaúd-Arábiától, a szunnita iszlám központjától.
És ahogy Irán és Szaúd-Arábia a politikai iszlám két ellenpólusán helyezkednek el, úgy nyugati viszonyrendszerük is homlokegyenest ellentétes: Szaúd-Arábia az Egyesült Államok legerősebb közel-keleti szövetségese, Irán pedig soha nem fogja megbocsátani Amerikának azt, hogy 1953-ban – az iráni olajcégek államosítására adott durva reakcióként – a CIA kivitelezésében megpuccsolta Mohammad Moszadek miniszterelnököt, begyógyíthatatlan sebet ejtve ezzel az ország szuverenitásán. Persze meg lehet kérdőjelezni, mennyire volt demokrata a sah által kijelölt és parlament által megerősített (tehát nem megválasztott) Moszadek, de egy biztos: Irán mindenki másnál húsbavágóbb módon tapasztalta meg, mire is képes a Szabadság-szobor, ha szomjas lesz.
Az, hogy az egykor Párizsban tanult szekuláris muszlimok által vezetett Irán hivatalos neve 1979 óta Iráni Iszlám Köztársaság, hogy az elnökének turbán van a fején, hogy tömegpusztító fegyverei vannak, és hogy az ország testületileg úgy tekint a Nyugatra, ahogy – jelentős részben Egyesült Államok sara. Amerika persze szintén nem felejt: Irán oszlopos tagja a „gonosz tengelyének” – ez az a tengely, amelyen George W. Bush elnök az Amerika-ellenes terroristákat kiképző, nukleáris álmokat dédelgető államokat elhelyezte, melyek a terrorellenes háború fő célpontjaival is egybeesnek.
A hathatós amerikai beavatkozásoknak köszönhetően a tengely közel-keleti tagállamai közül
Iránon kívül mára az összes (Irak, Líbia, Szíria) anarchiába süllyedt, fejetlen, polgárháborús halálvölgye
– és nem Amerikán múlott, hogy Irán nem az.
Így amikor ma a rezsim ellen lázadó, szabadságjogokat követelő tüntetőkről hallunk, akiknek céljai és érdekei Amerikáéhoz gyanúsan hasonlítanak, meg egy zsarnoki hatalom képe tárul elénk, amely halomra gyilkolja aggódó polgárait – nos, akkor ideje elővennünk szíriai és iraki emlékeinket.
*
A 2011 óta fel-felizzó iráni tömegtüntetések idei epizódja november 15-én kezdődött, alapjául pedig egy észszerű, de fájdalmas és gyengén kommunikált kormányzati intézkedés állt. Irán – más olajban gazdag, egyebekben pedig szegény államokhoz hasonlóan – komoly állami támogatásokat biztosított a lakosság üzemanyag-vásárlásához. Idén novemberig minden sofőr havi 250 liter üzemanyagot vehetett 10 ezer riálos (durván 70 forintos) literenkénti áron. Ezzel az állam egyrészt rengeteg támogatást nyújtott olyanoknak, akik nem feltétlenül szorultak rá: egy 15 literes fogyasztású benzines Audi Q7 tulajdonosa is bő 1600 kilométert autózhatott havonta a nevetséges árú segélybenzinből, sőt, egy négykarikás dízeltemető volánja mögött akár 2300-at is. Másrészt pedig az irreálisan magas havi korláttal visszaélő üzemanyagcsempészek profitját végső soron a népjóléti büdzsé állta.
A helyzet most változik: 60 literre csökken a támogatott benzinlimit, a kedvezményes üzemanyag literára 15 000 riálra (durván 110 forintra) nő, minden további liter pedig 30 000 riálba (durván 220 forint) kerül majd. Az árak persze így is barátiak maradtak, de
elegen autóznak és/vagy csempésznek benzint Iránban ahhoz, hogy az intézkedés iszonyúan népszerűtlen legyen.
A kormány ráadásul magára is gyújtotta a olajkutat azzal, hogy csak az áremelés után kezdte el aktívan kommunikálni a lényeget: hogy az üzemanyag-támogatások eltörlése újraelosztó lépés volt, az így megtakarított pénzt ugyanis az irániak alsó 70%-ához szerették volna átcsoportosítani, közvetlenül segély formájában.
Hasszan Rohani kormánya előbb fosztogatott, s csak utána osztogatott, ezzel pedig igencsak felkavarta az indulatokat az amerikai gazdasági szankciók sora által sújtott, gazdaságilag gyengén muzsikáló, így a politikai elit feltűnő korrupciójára is kimondottan érzékeny országban.
Mohammad Marandi iráni politikai elemző, a Teheráni Egyetem angol irodalom és orientalizmus-professzora így rendszerezi az eseményeket:
„Vannak a tüntetések, aztán vannak a lázongások. Az első nap tüntetései számbelileg komolyak voltak, vannak, akik azt mondják, több, mint százezresek az országban összesen, és az üzemanyagár-emelések ellen irányultak.”
A megmozdulások jellege aztán gyorsan megváltozott:
„Azt láttuk, hogy hirtelen megnőtt az erőszak, mögötte jól szervezett csoportok álltak, melyek bankokat, benzinkutakat, mentőautókat és közüzemeket támadtak meg. A tüntetők másnapra eltűntek az utcáról, mert látták, mi történik. A második naptól kezdve nem tüntetők voltak kint, hanem lázongók.” A bankgyújtogatások, az 5-6 egyenruhás és – az Amnesty International számai szerint – 143 civil áldozat már nem a magasabb üzemanyagárak elleni tüntetés eredménye, hanem a lázongásoké, melyeket a tüntetéseket meglovagoló szervezett csoportok szítottak. Marandi úgy tudja, a valódi tüntetések által meghatározott első napon senki nem halt meg.
A cikk további része itt:
https://mandiner.hu/cikk/20191129_iran