Esettanulmányt készítettem, amelyben két válságot hasonlítottam össze: az iráni tüntetések elfojtását és a gázai háborút. Az összehasonlítás rávilágít arra a szembetűnő és kellemetlen kettős mércére, ahogyan a nemzetközi közösség a civil haláleseteket kezeli.
A The Sunday Times által idézett jelentések szerint több mint 16 500 iráni halt meg mindössze 21 napos tüntetések alatt. Ezek nem harci halálesetek. Kivégzések. A tüntetőket, akik közül sokan 30 év alattiak voltak, katonai minőségű fegyverekkel lőtték le, gyakran fejbe, nyakba és mellkasba. Több dokumentált esetben az áldozatokat még egyértelműen betegként azonosíthatóan ölték meg, karjukon kórházi csuklópánttal, infúziós tűkkel és monitorozó berendezésekkel. Ezek a részletek arra utalnak, hogy az emberek már orvosi ellátás alatt álltak, nem kereszttűzbe estek, hanem szándékosan ölték meg őket.
Ez egy olyan rezsim, amely szándékosan gyilkolja meg saját állampolgárait, hogy elfojtsa a nézeteltéréseket.
A nemzetközi válasz szinte nem létezett.
Most pedig hasonlítsuk ezt össze Gázával.
Gázában civil halálesetek történtek Izrael és a Hamas közötti aktív háború során.
Ezek a halálesetek nem Izrael hadjáratának céljai voltak.
Egy olyan terrorszervezet elleni városi hadviselés tragikus következményei voltak, amely civil negyedekbe ágyazódott be, otthonokból, iskolákból és kórházakból működött, és szándékosan emberi pajzsként használta a civileket.
A gázai civileknek sem engedték elhagyni a háborús övezetet. A nemzetközi közösség ellenezte a nagymértékű evakuálást, és megtagadta a menekültek befogadását, gyakorlatilag bezárva a civileket egy aktív csatatérre, míg a Hamász megakadályozta a szárazföldi mozgást, és katonai és propaganda célokra kihasználta a lakosságot.
Ennek ellenére a globális reakció Gázára azonnali és elsöprő volt.
A Hamász áldozatainak számát széles körben elfogadták komolyabb vizsgálat nélkül. Rendkívüli ENSZ-üléseket hívtak össze. Határozatokat fogadtak el. Szankciókkal fenyegetőztek. Nagyköveteket hívtak vissza. A nyugati fővárosok utcái megteltek tüntetésekkel, amelyek Izraelt népirtással vádolták.
Iránban, ahol a gyilkosság szándékos, célzott és belföldi, nincsenek sürgősségi határozatok. Nincsenek szankciók. Nincsenek tömegtüntetések. Bizonyos esetekben diplomáciai erőfeszítések is történnek, amelyek célja a kivégzéseket végrehajtó rezsim stabilizálása vagy védelme.
Ez az esettanulmány elkerülhetetlen következtetésre vezet.
A Gázára adott reakció soha nem kizárólag a civil halálesetekről szólt. Ha így lenne, Irán uralná a címlapokat, a tanácstermeket és a tiltakozó mozgalmakat világszerte. Ehelyett úgy tűnik, hogy a felháborodást inkább a politika, mint az elvek határozzák meg, és az, hogy ki követi el a gyilkosságot, nem pedig az, hogy a civileket szándékosan végezik-e ki, vagy nem szándékosan sérülnek-e meg a háborúban.
A szándék számít. A kontextus számít.
És az Iránnal kapcsolatos hallgatás rávilágít arra, hogy mennyire szelektíven alkalmazzák ezeket a normákat.
