Nagyjából, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt az akkori magyar politikai elitnek, rá kellett jönnie, hogy az 1000 éves haza nem tartható nagyon egyben területileg. Mert akkor törtek elő a nemzetiségi kérdések igazából, amit a Habsburg ház ki is használt ellnünk. Leginkább a délvidéken, Erdélyben. Horvátország pedig már alapban külön téma volt, a szabadságharc kezdetekor. 1849-re ébredtek fel annyira, hogy rájöttek, kel valami autonómia, vagy bármi, ami a nezetiségi létre rájövő hazánkban élő, nem magyar anyanyelvű emberek száját befogja. Nem segített ez már akkor semmit a forradalom helyzetén. Nem is ezért bukott el persze. Ugyanakkor, azt már látni lehetett, hogy a nemzeti ébredések a Balkánon is megtörténtek, a nemzetté válás elindúlt ott is. Persze, ezeket a dolgokat elnyomta az erős birodalom és birodalmi gondolkodásmód, megspékelve az 1867-es kiegyezéssel. Az I. világháború vége azátn borította a fennálló rendet, a győztesek eleve elrontott békéjével pedig el is vetették egy újabb háború magvát. Most kesereghetünk legfeljebb. Területszerzésre már a II. világháborúban is csak nagyhatalmak támogatásával volt mód. Saját erőből nem. Ma sincs ez másképp, mnem is lesz a jövőben sem. Világfelfordulás kellene, hogy a határaink ismét megváltozzanak, a mi javunkra most. Legfeljebb, helyesen, kiállhatunk a határon túli magyarok jogaiért. Kérhetünk, követelhetünk nekik, támogathatjuk őket. A rendszerváltáskor, Csehszlovákia, majd Jugoszlávia szétesésekor, talán lett volna némi esély, kisebb területek visszaszerzésére, de ezt nem tudhatjuk. Mi is egy rendszerváltás után voltunk, összeomlott gazdasággal és nem túl acélos katonai erővel. Külső segítség nélkül, még ekkor sem ment volna semmi.