Az oszthatatlan biztonság problémája Európában...
Alexander Graf német elemző Oroszország és a Nyugat rendszerszintű ellentmondásáról az európai oszthatatlan biztonság kérdésében.
Az oszthatatlan biztonság problémája Európában
Az európai oszthatatlan biztonság a hidegháborús enyhülés eredménye volt. Mit jelent ez ma? Hogyan juthat el Oroszország és a Nyugat közös elvekhez a széles körben eltérő érdekek ellenére? Ideje áttekinteni a helsinki folyamatot és alkalmazkodni az új valósághoz.
Az oszthatatlan biztonság elve az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencián (EBESZ) Helsinkiben, 1972-1975 között keletkezett. Akkoriban az oszthatatlanság azt jelentette, hogy az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok a keleti blokk országaiban is érvényesültek.
Az "oszthatatlanság" Helsinki utáni megvalósítása két dolgot jelentett: enyhítette a geopolitikai megosztottság polgárokra gyakorolt legrosszabb hatását, és csökkentette a katonai eszkaláció elkerülhetetlen kockázatát. A hidegháborús együttműködés a stratégiai konfliktusok ellenére a fokozatos haladásról szólt.
Az 1980-as évek végén minden megváltozott. 1990-ben a Párizsi Charta a kontinensen a konfrontáció és megosztottság korszakának végét nyilvánította. A demokráciát is az egyetlen legitim kormányzati rendszerként határozta meg. 30 évvel később már nem ez a konszenzus.
Oroszország az oszthatatlanságot azzal a kötelezettséggel hozza összefüggésbe, hogy a biztonságot ne erősítse más államok biztonságának rovására, utalva a NATO bővítésére. Ezzel szemben a Nyugat az oszthatatlanságot elsősorban a szövetségi tagság szabad megválasztásának jogának tekinti.
Sajnos ma a megosztott Európa újjáéledésének vagyunk tanúi. A további katonai eszkaláció Ukrajnában csak megerősíti ezt a valóságot. A Nyugatnak fel kell hagynia azzal, hogy még mindig az 1990-es éveket járja, és széles körű és összehangolt diplomáciai kezdeményezéssel kell előállnia.
Az eszkaláció ördögi körének megtörése kiegyensúlyozó cselekedet lesz. Sok kreativitás kell hozzá. De ez megtehető a Helsinkiben elfogadott alapvető szabályok és intézkedések megsértése nélkül. Most nehezen elért diplomáciai kompromisszumokra van szükség.
A NATO-bővítés ígéreteiről folytatott megbeszélések politikailag haszontalanok. Ez a válság Oroszország európai pozícióját, hosszú távú státuszát és erejét érinti. 30 év stratégiai kudarcok, csalódások és nem kívánt következmények. Ezt a hosszú utat tette meg.
Gorbacsov véget vetett a hidegháborúnak, és beleegyezett az aszimmetrikus leszerelésbe, hogy lehetővé tegye a hazai reformot, és azért is, mert más nemzetközi rendet képzelt el: az amerikai-szovjet közös tulajdont egy közös európai otthonban. A szovjet gazdasági összeomlás és összeomlás megakadályozta, hogy ez megtörténjen.
A Jelcin-kormány kezdetben a Nyugathoz való integrálódásra törekedett. Felismerte az Egyesült Államok vezetését. Kozirev külügyminiszter, mint tudják, úgy vélte, Oroszországnak nincsenek a Nyugattól eltérő nemzeti érdekei. Ez a "romantikus" szakasz gyorsan véget ért. A belső ellenzék erősödött.
A belső konfliktus az 1993-as alkotmányos válság hatására eszkalálódott. Jelcin úgy döntött, hogy felrobbantja a parlamentet, és új politikai rendszert hoz létre erős elnöki jogkörrel. Eközben a gazdasági nehézségek tovább folytatódtak. Jelcin népszerűsége zuhant, és a nacionalista erők támogatást nyertek.
A Nyugat NATO-bővítési döntése növelte Jelcinre nehezedő nyomást. Az orosz elit elutasította a terjeszkedést, de nem sikerült megállítania. Oroszország a Nyugat pénzügyi támogatásától függött. Jelcin 1996-os újraválasztását az orosz médiának és az amerikai választási stratégiának köszönhette.
Amikor a NATO-bővítés elkerülhetetlenné vált, a Jelcin-kormány úgy döntött, hogy a legtöbbet hozza ki belőle. Aláírta az Oroszország-NATO alapító okiratot, de ami még fontosabb, előrelépett az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződés (CFE) kiigazításának folyamatában.
A CFE-szerződést 1990-ben egészen más körülmények között írták alá. Még mindig (még ma is) két katonai tömböt határoz meg: a NATO-t és a Varsói Szerződést. Oroszország akkoriban a NATO-bővítés katonai következményeinek enyhítésére akarta módosítani a Szerződést.
Az EBESZ 1999. novemberi isztambuli csúcstalálkozóján a részt vevő államok aláírták az adaptált CFE Chartát az Európai Biztonságról, és elfogadták az 1999. évi Bécsi Dokumentumot. Oroszország ígéretet tett arra, hogy 2002 végéig kivonja csapatait Moldovából, és tárgyalásokat folytat Grúziával a teljes kivonásról.
Röviden: az átalakított CFE soha nem lépett hatályba. Az Egyesült Államok Kongresszusa, majd Bush elnök ragaszkodott ahhoz, hogy kivétel nélkül minden orosz csapatot ki kell vonni, először Dnyeszteren túlról, Abháziából és Dél-Oszétiából. 2002 novemberében ez lesz a NATO hivatalos álláspontja.
1999 nehéz év volt. A NATO tavaszi jugoszláviai beavatkozása egyértelműen megmutatta Oroszország tehetetlenségét az európai biztonsági kérdésekben. Moszkvának kész tényt kellett elfogadnia. Ez fordulópontot jelentett a nyugati orosz kapcsolatokban.
Jelcin egyszerre volt dühös és fáradt. Emlékeztetni akarta a Nyugatot, hogy Oroszország nagyhatalom, de valójában megszakította isztambuli útját, figyelmen kívül hagyva a csecsenföldet ért nyugati kritikákat. Jelcin távozni akart. 1999 decemberében saját elhatározásából mondott le. Először Oroszország történetében.
Négy hónappal később egy váratlan jelöltet választottak elnöknek: Vlagyimir Putyint. Jelcin választotta ki, és az orosz oligarchák támogatták, mint az új generáció népszerű, erős döntéshozóját – védőbástyát a kommunizmus és a vádemelés lehetséges újjáéledése ellen.
Putyin azzal kezdte, hogy megszólította a Nyugatot. Egyenrangú partnerségben, vagyis Oroszország érdekeinek esetleges elismerésében reménykedett. Ezzel a várakozással Putyin elfogadta az Egyesült Államok kivonulását a rakétavédelemből, a NATO-bővítés 2. fordulóját, és nem tiltakozott túl határozottan az iraki háború ellen.
Az orosz érdekek nyugati elismerése azonban soha nem valósult meg. Ehelyett Putyin régi oligarchák elleni fellépése, a média és az energiacégek államosítása, a hatalom növekvő koncentrációja, valamint a Csecsenföldön zajló háború további kritikákhoz és elidegenedésekhez vezetett.
Röviden: Putyin nem azt kapta, amit remélt azzal, hogy olyan engedményeket tett, amelyeket engedményeknek tartott. Az ukrajnai narancsos forradalom fokozta elégedetlenségét. Putyin azonban megkapta azt, ami Jelcinnek soha: a gazdasági eszközöket a nemzeti érdekek szükség esetén érvényesítésére.
2007-re Putyin alapvető nézete a Nyugat és Oroszország viszonyáról megváltozott, amint azt müncheni beszéde is bizonyítja. Oroszország újraindította a stratégiai bombázók repülését, kilépett a CFE-szerződésből (amelyet a NATO nem ratifikált), és vámuniót írt alá Fehéroroszországgal és Kazahsztánnal.
Putyin sajnálatos módon a nemzeti érdekek aktívabb érvényesítésére irányuló döntése egybeesett a globális pénzügyi válsággal. Az alapjául szolgáló orosz gazdasági modell fenntarthatatlannak és képtelennek bizonyult a hosszú távú növekedés fenntartására. A társadalmi szerződés törékennyé vált.
Medvegyev utódjának választásával Putyin a gazdasági, sőt talán politikai modernizáció (kétpártrendszer) feladatát tűzte ki maga elé. De Medvegyev nem tette. Nem sikerült együttműködést kialakítania a rakétavédelem terén, elvesztette az irányítást Grúziában, és kudarcot vallott Líbiában.
Elnöksége végén Medvegyev elvesztette Oroszország fő választókerületeinek támogatását: a biztonsági erők és a hadiipari komplexum. Röviden: Őrzők (védők). Putyin arra a következtetésre jutott, hogy a Nyugattal való további együttműködési kísérletek hiábavalók lennének.
Amikor Putyin 2011 szeptemberében úgy döntött, hogy visszatér az elnöki székbe, konfrontatív álláspontot képviselt a Nyugattal szemben: nincs több engedmény, nincs több integrációs kísérlet. A dumaválasztások körül kirobbant belpolitikai válságot a nyugati beavatkozásra hárították.
Putyin új menetrendet vázolt fel: megkettőzte a katonai reformra tett erőfeszítéseket, ambiciózus terveket dolgozott ki a szociális reformokra, több korlátozást rótt a civil társadalomra, és előmozdította a gazdasági integrációt a posztszovjet térségben, amely enyhítené az EU szabályozási nyomását: az Eurázsiai Gazdasági Unió. .
Ukrajna volt a projekt középpontjában. 2013-ban Oroszország küzdött (répa és bot) azért, hogy rákényszerítse Kijevet az EAEU-tagság elfogadására és az Európai Unióval való további integráció elutasítására. Moszkvának végül 2013 novemberében sikerült, legalábbis elsőre úgy tűnt.
A Maidan-tüntetések heves eszkalációja (majdnem) mindenkit meglepetésként ért. Sok különböző dolog egybeesett: Janukovics személyes és politikai gyengesége, a fegyveres nacionalista erők elképesztő ereje, a Nyugat támogatása és elfogadása az ukrajnai elitváltásban.
Putyin számára az ukrán forradalom nem volt más, mint egy stratégiai rémálom, amelyet Janukovics gyávaságának okolta. Nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. A kesztyűk le voltak véve. Az ő szemszögéből a Krím Oroszországhoz való visszaadását célzó kampány opportunista lépés volt.
A Krím annektálása rövid időre növelte a hazai támogatottságot, de nem oldotta meg azokat a strukturális gazdasági problémákat, amelyeket a nyugati szankciók csak súlyosbítottak. Putyin azonban nem hagyta el Ukrajnát. A donbászi kampány mindenképpen folytatódik. A többi már történelem.
(c) Alexander Graf, a Hamburgi Egyetem Béke- és Biztonságtudományi Intézetének elemzője
https://ifsh.de/impressum
