Dolgoztam együtt kárpátaljai magyarokkal, ottani ukránnal, (ruszinnal?) meg valami nevenincs erdei törzsi emberrel, aki egyikhez sem sorolja magát.
A határzár elött néhány órával sikerült átjutniuk hozzánk. Napi 10-12 órát dolgoznak, heti 6-7 nap. A család maradt Kárpátalján, nem is terveznek ide költözni. Ha a háború végetért, mennek haza.
A magyarok azt mondják, ők oroszul beszélnek, ukrán nyelv nem létezik. Dolgoztak ők mindenhol, moszkvában is, szeretik az oroszokat, sok dologban felnéznek rájuk. Az ukrán felesége magyar, ő is megtanult magyarul, megszerezte az állapolgárságot. A gyerekének magyar neve van, magyar iskolába járatja. Szomorú irigységgel és hálával tekint Magyarországra. A hegyi ember harcolt afganisztánban a szovjet hadseregben, bejárta Oroszországot, amúgy évtizedek óta itt dolgozik. Úgy issza a vodkát, mint a vizet, nem érdekli senki és semmi. Itt is szeret lenni, a falujában is, Oroszországban is.
Ukrajna számukra a korrupciót, oligarchákat, kiskapukkal és bűnözéssel teli bizonytalan rendszert jelent csak. A kisújukat sem mozdítanák érte.
Azt állítják csak az próbál meg ott boldogulni, aki semmire sem jó.
Nem beszéltünk róla, de szerintem gondolkodás nélkül Magyarországhoz szavaznák magukat, amint lehetőségük adódna rá. A tótokat nem szívlelik, a románokat utálják és lenézik.