Az exNDK Su-22-eseket végül a lengyelek kapták 1 euróért és mostanában kopik ki aloluk.
Legyünk precízek. Az ex-NDK Szu-22M4-esek mindegyike Németország területén maradt, vagy rohadt el, vagy került múzeumba, odahaza, vagy külföldön.
Amire te gondolsz, az a MiG-29-es flottájuk volt, amit 2000 nyarán előbb nekünk ajánlottak fel 1 Euróért, de a Kisgazda vezetésű HM-el szemben a Lockheed-kötődésű Fidesz az üzletet megfúrta és a gépek egytől egyig Lengyelországba kerültek.
Abba a Lengyelországba, ahová a csehszlovák 20 darab gép cseh fele, 10 darab már 1995-ben leszállításra került a WS-3 Sokol helikopterekért cserébe.
Ami az NDK Szu-22M4-es és MiG-23ML gépeket illeti, ezeket korábban és ingyen kívánta a frissen egyesült Németország 1990-91 körül nekünk átadni, de a kormányt frissen megszerző Antall-kabinet, amit hidegzuhanyként ért a kádári örökség, azaz a totális eladósodás, erről persze hallani sem akart. Ne feledjük, alig másfél-két évvel voltunk ekkor a Gerecse után, azaz állomány és struktúra sem maradt, ami fel tudott volna venni egy ekkora flottát.
Azaz tudott volna, de a "MiG-21-nehéz" mentalitású HM se akaródzott 23-ast és Szuhojt szerezni, még ingyen se.
Nagy hiba volt, de többen hozták össze.
Lépkedjünk kicsit mégvisszább az időben.
A szovjetek 1988-ban akartak nekünk két századnyi 9.12A VSz kompatibilis 29-est eladni.
1986-ban akartak 13 darab MiG-23MLD-t.
1982 és 86 között Szu-22M4-est és Szu-25-öst.
A 70-es években már nagyon el akarták adni a Szu-7-est.
A szovjetek már nagyon el akartak adni nekünk valamit és lehetőleg olyan technikát, ami integráns része volt a VSz és az oda települt Front Légierő eszközállományának és feladatrendszerének.
Azért azt érzitek, hogy az újabb és újabb MiG-21bisz beszerzésekkel a fejlesztéseket elkummantó "magyar válogatott" nagyon nem a moszkvai kotta szerint játszott.
De mit tehetett egy olyan ország, ami gyakorlatilag az 1957-es rendszerváltás (Kádár hatalomra jutása) óta permanens eladósodásban szenvedett?
A magyar Szu-22M3 egy muszájlépés volt.
A szovjetek már nagyon erőltették a csapásmérő potenciál beszerzéset lényegében ezrednyi szinten.
Pénz meg nem volt.
1981 decemberében államcsőd, a szovjetek már nem fizetnek helyettünk, a hetvenes években felvett hitelek visszafizetése lehetetlenné vált, sőt, technikailag uzsora kamatra kaptunk csak újabb hiteleket.
1982-ben lépünk be az IMF-be, de a 400 millió dolláros belépti díjat se tudjuk kifizetni, azt a Kínai Kommunista Párt(!) finanszírozza meg a Magyar Népköztársaságnak...
1983-tól 550 millió dollár hitel érkezik az országba, ezzel a Kádár rendszer még egy ideig levegőhöz jut, de a fennálló adósságrendezés már felfoghatatlan távolba került. 1984-ben Kádár először nyújtja be lemondását, ezt akkor nem fogadják el, pedig a légzészavara és a mentális romlása már egyre nyilvánvalóbb.
Aczél György viszont katapultál az elitből, a felszín alatt pedig megindul a helyezkedés.
Egyszerre van MSzMP reformtagozat és az állambiztonsági szervek által gyanúsan "pártfogolt" módon ekkor szökken szárba a magyar szervezett bűnözés, miközben az impexek potentátjai ekkorra már svájci banszámlákra kezdik kimenekíteni az állami vagyon kereskedése után járó "jattot".
1986 nyarán a felére beszakad a nemzetközi olajár, a szovjet-magyar árucsere egyezmény során innentől kezdve kumulálódik a szovjet államadósság. Fokozódik a pénzhiány.
1988-ban jön az ÁFA, a társasági törvény révén pedig akár 100% tulajdont is szerezhet egy külföldi befektető, miközben már semmi se kötelezi arra, hogy a befektetése akár csak 1%-át is itt tartsa az országban.
1989 év elején "a civilek érdekében" drasztikusan csökkentik a kiképzési repüléseket, majd még az évben megindul a Gerecse és vele együtt szanálják a futó fejlesztéseket is (MiG-29, Szu-25).
1990 márciusában véglegesítik a szovjet államadósságot, de előbb a magyar rendszerváltás, majd a Szovjetúnió megszűnése jön közbe.
1992-ben jön Pestre Jelcin, megállapodunk az 1.6 milliárd dolláros államadósság rendezési üteméről.
Nekünk dollár kell, az orosznak nincs dollárja.
Van viszont haditechnikája, csak tessék választani.
A HM két dolgot szeretett volna: egyrészt elkerülni a Szuhoj és a 23-as beszerzés legfontosabb hibáját, az egyszázados rendszeresítést, illetve konkrétan a Szu-27-est akarták. Nagy gép, sok fegyverzet, kis ország felett egy felszállásból sok repidő, potens és nagy hatótávú radar.
Az amerikaiak az Sz-300-ast szerették volna, mert nekik Vietnam óta SAM-fóbiájuk van és a német egyesítéskor lecsúsztak róla, mert a szovjet idejében lépett.
Az oroszok meg bármit és akármit leszállítottak volna nekünk a saját tartozásuk kontójára, ha az csak és kizárólag a gyárudvaron álló, harmadik világba exportra gyártott 28 darab MiG-29-es. Ez volt tehát a "választék. Kell, vagy nem kell?
Mert azt a kutyának sem tudták volna már eladni, de pl a Szu-27-esek nem voltak exportra készen és azokat csak és kizárólag dollárral előre fizető ügyfeleknek adták el. Mint Vietnam és Kína.
Nekünk pedig nem volt dollárunk.
Nos, 10 évvel korábban is ugyanígy lett Szu-22M3-asunk, hogy azt a lengyeleknek gyártott 70 darabból vettük meg.
A lengyel 1981-ben, lényegében velünk együtt öncsődöt jelentett és előbb visszamondta a drága 70-es évek legvégi beszerzéseket.
Majd direkt csinált egy látványos cirkuszt Szolidaritás címszó alatt, hogy utána bevezethesse azt a Szükségállapotot, amire hivatkozásul megtagadta a nyugati hitelek visszafizetését.
És ezt a Nyugat a szegény, csóró lengyeleknek elfogadta, csak, hogy ne legyen nagyobb balhé.
És ugyanezek a lengyelek egy tábornokot tettek meg főnöknek, hogy a szovjetek se ugráljanak, majd kihasználva Brezsnyev halálat, Afganisztánt, Csernobilt, a Peresztrojkát, meg mindent, hozomra vettek 70(?) darab sokkal drágább Szu-22M4-est 86-ban, majd 20 darab MiG-29-est 1989-ben.
Miből?
Hát újabb nyugati hitelből! Mikor még az előzőt se fizették vissza!
És a kilencvenes években, mikor a nyolcvanas évekbeli hiteleket kellett volna visszafizetniük, akkor megint sírtak, hogy nincs miből és nem akarnak egy újabb szükségállapotot.
A lengyelek nagyon ügyesen sáfárkodnak a mártír-kártyával és már az F-35-ösnél tartanak...
