A<i> nemzeti kollektivizmus és a totalitárius rendszerek faji és osztályharc-mítoszain alapuló politikai nyelvezetben a liberalizmus a nemzet, illetve a nép ellenségét jelölte, a „liberális” szitokszó lett. Döbbenten tapasztaljuk, hogy – egy rövid epizódtól eltekintve – 1989/90 után ismét az. Igaz, ez a bélyeg ma nem annyira kizárólagos, mint a tekintélyelvű és a totalitárius rendszerek idején volt, de éppen elég általános.
Úgy találjuk, hogy a közép- és kelet-európai politikai diskurzusokban a szabadság és a nemzet, az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság, a modernitás és a hagyomány, a globalizáció és az identitás egymás ellen kijátszott, egymással szembeállított, egymást kizáró fogalmak. Valahogy úgy, ahogy hajdanában a haza és a haladás szószólói, a kozmopoliták és a patrióták kerültek szembe egymással a felvilágosult abszolutista II. József, Nagy Katalin és Nagy Frigyes uralkodása idején.
A mai közép- és kelet-európai liberálisok nyilván közelebb érzik magukhoz a nacionalizmusról levált liberalizmus örökségét, mint a liberális nacionalista hagyományt. Jobban tudnak azonosulni Magyarországon Jászi Oszkár és a polgári radikálisok örökségével, Csehországban Emmanuel Rádl és követői hagyatékával, Lengyelországban az „aprómunka” híveinek tradíciójával, s mindhárom országban a két háború közötti időszak közép- és kelet-európai liberálisainak szerepeivel, mint a liberális nacionalista értékvilággal és szerepekkel. 1989/90 mámorító élménye után ugyanis a nemzet fogalma igen negatív képzettársításokat ébresztett bennük, nem egészen függetlenül attól, ahogy a politikai jobboldal ideológiai gépezete a nemzet fogalmát és az ezzel kapcsolatos érzelmeket, feldolgozatlan traumákat kisajátította, és politikai giccsé silányította, a baloldal pedig elfojtotta, és tabuvá tette. Ezzel is összefügg, hogy mindez személyes szinten gyakran, a politikai közösségek szintjén pedig csaknem mindig kibeszéletlen és így feldolgozatlan maradt.
</i>