PHAS / UNIVERSAL IMAGES GROUP / GETTY IMAGES
TUDOMÁNY BBC HISTORY
Puszta kézzel ölt meg egy oroszlánt
BBC History
2021. 01. 24. 18:00
A XI. századi normann hódítás után sok angol menekült külföldre. A BBC History 2021. januári számának itt részletben közölt cikkéből kiderül, mi lett azokkal a lovagokkal, akik eljutottak a bizánci császár udvarába, és a Fekete-tengernél újra megalapították Londont.
Az angolszászok elkeseredetten és találékonyan álltak ellen az 1066-ban kezdődő normann hódításnak, komolyan veszélyeztették a hódítók uralmát. Az 1070-es évek közepére viszont még a legoptimistább lázadók számára is világossá vált, hogy
Hódító Vilmos megnyerte az Angliáért folytatott csatát.
Orderic Vitalis történetíró arról tudósít, hogy hastingsi vereségük hajnalán „az angolok hangosan siránkoztak elveszett szabadságuk miatt, és szakadatlanul keresték a módját, hogy lerázzák az elviselhetetlen igát”. Az iga viszont szilárdan a helyén maradt, és az angolszász lordok a Vilmos inváziója utáni szűk 10 évben választás elé kerültek.
Két út állt előttük: vagy maradnak és végig nézik, mit hoz a normann hódítás, vagy otthagyják Angliát a hódítóknak, és máshol kezdenek új életet. A jelek szerint sok ezer angol nemes és követőik döntöttek úgy, hogy az utóbbi lehetőséget választják. Nem egyszerűen Európa szomszédos területeire menekültek, hanem átkelve az óceánon és a Földközi-tengeren, több ezer mérföld távolságban teremtettek új otthont maguknak – a Fekete-tenger északi partján létrehozták a középkori Új-Angliát.
Bizánc szolgálatában
Valójában mit is tudunk erről a rendkívüli angolszász odisszeáról? A legyőzött lordok döntésének legteljesebb leírását, miszerint elhagyják hazájukat, a XIII. század eleji
Chronicon Laudunensis lapjain, valamint a XIV. századi izlandi
Hitvalló Eduárd történetében (
Játvarðar saga) találjuk – mindkettőről úgy tartják, hogy egy elveszett, XII. századi beszámolón alapul. „Amikor az angol vezérek bizonyosak lettek felőle, hogy a dánok nem segítik őket Vilmos ellen – tudósít a saga –, elhagyták birtokaikat és elmenekültek a földről seregestül”, 350 hajón. A menekülteket „három gróf és nyolc báró vezette”, közülük kiemelkedett „Gloucester grófja”, akit
Siwardnak hívtak.
Az angol flotta állítólag Gibraltár felé vette az irányt, majd útközben rabolva és kalandozva végig utazta a Földközi-tenger nyugati részét. A Játvarðar saga szerint az angolszász menekültek megtámadták Septemet (ma Ceuta) az észak-afrikai parton – ahol „egy csomó pogányt megöltek” és egy halom „arany- és ezüstpénzt” szereztek –, majd Mallorcát és Menorcát is megtámadták.
Az angol menekültek is hallották „a nagy harc hírét Micklegarthban [Konstantinápolyban], és azt, hogy a pogányok a tengeren és a szárazföldön miként ostromolták meg a várost”. Ezért a Bizánci Birodalom segítségére hajóztak, és 1075-ben meg is érkeztek. Ott, mint megtudjuk, olyan vitézül harcoltak „a pogány népség” ellen (valószínűleg a törökök ellen, akik valóban fenyegették Bizáncot abban az időben), hogy a császár felajánlotta nekik, lépjenek a szolgálatába – nem egyszerű katonákként, hanem személyes őrsége, a varég gárda tagjaiként.
Sem a
Játvarðar saga, sem a Chronicon nem árulja el, mit csináltak az angolszászok Konstantinápolyban – a Bizánci Birodalom fővárosában, a világ egyik legnagyobb és legnépesebb városában. Bizonyára lenyűgözték őket a város hatalmas falai, oszlopos utcái és monumentális épületei – ezek közül a legpompásabb az Hagia Szophia székesegyház –, hiszen a jövevények Anglia viszonylag kis városaihoz voltak szokva.
MUHAMMED ENES YILDIRIM / ANADOLU AGENCY / AFP
Megölt egy oroszlánt
Konstantinápoly számos új tapasztalatot kínált az angol menekülteknek, és ezek némelyike különös fordulatokat eredményezett. Egyikük, egy
Hardigt nevű ember a Chronicon szerint „a legerősebb angol hírében állt, és ez okból gyanús lett a görögök számára, ezért ravaszul úgy döntöttek, szabadon engednek egy oroszlánt, hogy felfalja. Hardigt egyedül volt a palota udvarán – tudósít a Chronicon. A palota átriumának márványoszlopaihoz szaladt, hogy védelemül szolgáljanak az oroszlán ellen. Végül (egy sor leleményes kísérlet után)
sikerült fejbe vernie az oroszlánt, és szétzúznia a fejét az egyik oszlopon.
Az oroszlánölő Hardigt később a varég gárda vezetője, majd a császári flotta parancsnoka lett. De hihetünk-e ennek a történetnek? Egy angol emigráns tényleg megszerezhette a bizánci haditengerészet legfőbb vezetőjének tisztét?
Krijnie Ciggaar történész szerint egyáltalán nem lehetetlen, hogy így történt, és úgy véli, hogy ez a kinevezés az 1080-as évek végén, az 1090-es években eshetett meg. Felhívja a figyelmet a bizánci történetíró,
Kekaumenos XI. század végi
Strategikonjára, amelyben azt panaszolja, hogy a császár egy „Angliából hozzánk érkezett idegent kegyel”, és „akit a külügyek vezetőjévé vagy hadvezérré tett”.
Bár valószínűleg a Chronicon és a
Játvarðar saga tartalmazza a menekültek kalandjainak legrészletesebb leírását, de más források is említik az angolszászok 1070-es évekbeli kalandos keleti utazását. Orderic Vitalis azt mondja, hogy a legyőzött angolszászok közül néhányan, akik nem bírták elviselni, hogy normann uralom alatt éljenek, „távoli vidékekre utaztak, és bátran felajánlották fegyveres szolgálataikat” a bizánci császárnak.
www.thegatewaypundit.com
