"Ebben az időszakban az emberek az interneten kezdtek magyarázatot keresni arra, hogy megértsék, mi történik. Olyan kérdéseket kezdtek feltenni, mint például: Mit jelent Oroszország? Mi Oroszország terve? Visszatért-e Oroszország a világszínpadra, mint komoly szereplő? És milyen alternatívát kínálhat Oroszország a világnak?
Hamar rájöttek, hogy Oroszország kormánya ugyanolyan homályos és átláthatatlan, mint a sajátjuk, és nem sok választásuk maradt, minthogy az interneten található, önjelölt Oroszország-szakértők tealevél-elemzéseihez folyamodjanak. A korszak nagynevű oroszbarát bloggerei kivétel nélkül nem éltek Oroszországban, nem volt valódi rálátásuk az orosz politikára, és a témával kapcsolatos információs vákuumot kihasználva azt mondtak, amit akartak.
De az elmúlt hónapokban nagyon sokat tanultunk. A háború annyi mindent próbára tett abból a baromságból, amit Oroszországról, a Kremlről, az 5D terveiről hallottunk (az "ötdimenziós sakk"-ra utal gúnyosan - a szerk.). Annyi igazság került most felszínre, ami utólagos perspektívát adhat nekünk arról, hogy mi is történt valójában a háborút megelőzően.
Konvergencia
A szovjet elit egy jelentős frakciója a Szovjetunió vége felé valóban a Nyugathoz való közeledésen dolgozott. Amennyire én tudom, Andropov elvtárs volt az, aki először mondta ki azt, amit addig nem mondtak ki. Az elitek közeledését elkerülhetetlen és kedvező célként jellemezte mind a Szovjetunió, mind az USA számára. Ha ez megvalósul, akkor a világ egy új világrendbe konvergálna, amely némileg hasonlítana az NWO-hoz, amelyet most látunk kialakulni, de amelyben a Kelet és a Nyugat egyenrangú partnerek lennének.
Gorbacsov folytatta a Nyugat és a Kelet összehangolására irányuló erőfeszítéseket a reformjaival. Mondanom sem kell, hogy ezek katasztrofálisak voltak. A nyugati összeesküvés-elméleteket vallókon kívül gyakran senki sem említi, hogy az alku másik része az volt, hogy a Nyugat is elkezd reformokat végrehajtani, hogy jobban összeegyeztethetővé váljon a Kelettel. Mivel a Nyugat a 60-as évektől kezdve meredek kulturális hanyatlásnak indult, úgy tűnik, hogy miközben a Kelet nyugatiasodott, a Nyugat is keletiesedett.
Mire Borisz Jelcin és zsidó gengszterbandája hatalomra került, az alku feltételei már jócskán megváltoztak, még akkor is, ha Oroszországban sok elit még mindig ragaszkodott ahhoz a hamis reményhez, hogy a Nyugat egyenrangú félként kezeli őket. Mire Putyin Borisz utódja lesz, világossá válik, hogy a Nyugat nem fog egyenlően bánni a keleti elitekkel, és nem ad nekik helyet a nagyok asztalánál. Putyin ugyanazokkal az álláspontokkal kezdi az elnökségét, mint Jelcin - ő közeledni akart a Nyugathoz, és mindent megtett, hogy kedveskedjen neki azzal, hogy szépen játszik. És úgy tűnik, hogy George W. Bushsal is jól összebarátkozott - a két fél baráti viszonyt ápolt.
Obama elnöksége idején azonban kezdett megváltozni Oroszország Nyugattal szembeni hozzáállása. A NATO keleti terjeszkedése szinte biztosan a legnagyobb meghatározó tényező volt abban, hogy a Kreml újból pesszimista álláspontot alakított ki. Ráadásul egyre világosabbá vált, hogy a nyugati neokonok komolyan gondolják az amerikai évszázados hegemónia projekt megvalósítását. Ghadaffi bukása után Putyin úgy döntött, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a Nyugatot tárgyalóasztalhoz ültesse. Oroszország elkezdte keresni a kijátszható kártyákat, és aktívabb szerepet vállalt a Nyugattal szembeni ellenállásban.
Euromajdan
A számos figyelmeztetés és a CIA által színezett puccsra utaló jelek ellenére Oroszországnak mégis sikerült elveszítenie Kijevet a nyugatiak által támogatott forradalmárokkal szemben. Ami még rosszabb, a Kreml megtiltotta Janukovicsnak, hogy behívja a hadsereget (az ukránt - a szerk.), vagy hogy fellépjen a puccs ellen. A terroristák ellen egyedül a rendőrkadétok tartották a frontot, akiket a fegyveres verőlegények brutálisan megkínoztak, és magukra hagyták őket, miközben a tényleges Berkutot nagyrészt visszatartották.
Szerencsére még a legreménytelenebb 5D sakkelméletek sem tudják Putyin ügyes dzsúdó húzásának beállítani Kijev elvesztését Victoria Nuland sütipuccsával szemben.
A Kreml valószínűleg azt is megakadályozta, hogy Janukovics a keleti erősségei felé induljon, hogy ott támogatást szerezzen. Valószínűleg túl sokat lopott a moszkvai oligarcháktól, és ők megelégedtek a leváltásával. A Kreml kétségtelenül sejtette, hogy Kijevben idővel új választásokat tartanak, és egy újabb kelet-ukrajnai maffiózó kerül ismét hatalomra. Addig is az olaj és a gáz továbbra is áramlott a területen, így a helyzet nagyjából elfogadható volt az oligarchák érdekei számára.
Tehát számukra, amíg a profit továbbra is áramlik, és Ukrajnát továbbra is zsidó oligarchák hálózatai uralják, akik nyitottnak mutatkoztak arra, hogy elfogadják Moszkva kenőpénzeit az Oroszországgal szembeni semlegességért cserébe, addig az új status quo tolerálható volt. A drasztikus és határozott fellépésre vonatkozó terveket előterjesztették, és az ilyen jellegű beszédeket az orosz liberális magán- és állami média erőteljesen visszaszorította. Csak a hazafias blog bizonyos szegmensei kongatták meg a vészharangot különböző blogjaikon és közösségi média fiókjaikon.
A lázadás
Az Euromaidánnal egyidejűleg a lvovi kormányt egy Majdan-típusú puccs során elfoglalták, és a régió kinyilvánította szándékát, hogy függetleníteni kívánja magát Kijevtől. Amikor Kijevet elfoglalták, mindez feledésbe merült. De ahogy az egyik szeparatista mozgalom kifulladt, egy másik kezdődött. Ráadásul mind Lvovban, mind Kijevben precedenst teremtettek. Annak ellenére, hogy a Kreml laissez-faire módon viszonyult az ukrajnai eseményekhez, hazafias orosz nacionalisták, mint például Igor "Sztrelkov" Girkin, populista felkelést szerveztek keleten. A lázadók megpróbálták elfoglalni a kormányépületeket, hasonlóan ahhoz, ahogyan Kijevben tették. Egyes régiókban ez az akció sikeres volt, máshol azonban fegyveres bandák és az SBU megakadályozta a szeparatista puccsokat. Ettől függetlenül ezek az akciók válaszlépéseket váltottak ki Kijevből, és a helyzet nem sokkal az ukrán hadsereg bevonulása után kezdett kicsúszni az irányítás alól. Kijev ATO (terrorellenes művelet) nem sokkal később megkezdődött, és bonyodalom következett.
A szakadár lázadók korai sikereket értek el a motiválatlan, szervezetlen és rosszul felszerelt ukrán hadsereggel szemben. De a Kijev által küldött és a különböző zsidó oligarchák által fizetett önkéntes zsoldosbandák kezdték megfordítani a helyzetet a lázadás ellen. Végül, amikor a lázadók veresége már küszöbön állt, Oroszország részlegesen beavatkozott Debalcevében, aminek hatására Kijev meghátrált. Ettől kezdve a Kreml elkötelezte magát amellett, hogy mentőövet nyújt a szeparatistáknak, de mindent megtett a további eszkaláció megakadályozására is. Az ukrán állások elleni előrenyomulást nem engedélyezték. Az önkénteseket, pénzeszközöket, felszerelést és fegyvereket rendszeresen letartóztatták a határon. A karizmatikus szeparatista milíciaparancsnokok, akiket sem Ukrajna, sem Moszkva oligarchái nem kedvelnek, hirtelen elkezdtek hullani, mint a legyek. Kijev 8 éven át lőtte a szeparatista városokat, miközben a NATO újrafegyverkezett és újraképezte az ukrán hadsereget. Mint most már tudjuk, Oroszország ez idő alatt nagyrészt semmit sem tett katonai felkészülés terén. Ha valamit, akkor lekicsinyelték Kijev támadásainak és provokációinak jelentőségét, mert az veszélyeztette volna az értékes Minszk I. és II. megállapodásukat. Ezeket a megállapodásokat az ukrán fél soha nem tartotta be, és soha nem érték el a Kreml által kitűzött célokat.
Putyin egy őszinte pillanatában végül elismerte, hogy 8 évet várni valamivel véres és költséges hiba volt.
A különleges katonai művelet
Még mindig nem világos okokból - valószínűleg egy Donyeck elleni küszöbön álló ukrán támadás miatt - Putyin február 24-én csapásmérő erőket vezényelt Ukrajnába, hogy megpróbáljon államcsínyt végrehajtani Kijevben. Ezt a műveletet szinte biztosan az FSZB úgynevezett "5. szolgálata" és az általuk az országban kiépített hálózat alapján készítették elő. Ez a terv néhány kivételtől eltekintve mindenhol kudarcot vallott, ahol megkísérelték. Amikor a könnyűfegyverzetű orosz katonák elérték Kijevet, azt tapasztalták, hogy nem volt terv a város bevételére, és hogy a város kapuit nem belülről nyitották ki, ahogyan azt szinte biztosan várták. Harkov megadásáról aztán kiderült, hogy csak színlelés volt, és ez majdnem Groznij megismétlődéséhez vezetett, azaz a főútvonalon a városba behatoló orosz oszlopok rajtaütéséhez. Az olyan városok, mint Mariupol, amelyek 8 évvel ezelőtt még nagyrészt védtelenek voltak, erődítménnyé váltak. A felszabadításukra irányuló műveletek költségesnek és időigényesnek bizonyultak volna.
