...egy volt kolléganőm szavajárása jutott eszembe:
...nagyon elhitte magáról...
Amennyiben valóban
ez a közhangulat/szemlélet (innen nem tudjuk érzékelni, s a legigényesebb szándékú utánjárás ellenére is erősen szubjektív jelenséget szemlélünk), azért az sok mindent megmagyaráz.
Nyilván nehéz, mi több, gyakorlatilag lehetetlen egy fegyveres konfliktusba merült társadalomnak racionálisan és objektíven tájékozódnia a saját esélyeiről, a harcok alakulásáról.
Eleve mindenhol alap a cenzúra (érthető), aztán ott az ilyenkor felerősödő nemzeti, hazafias érzelem/ellenség utálata.
Ezek nélkül - lássuk be - egy háborúzó fél elveszti a maradék esélyét, az esetleg fogyó hozzáállását, kitartását is.
De az megint csak elgondolkodtató, hogy egy társadalmi közösség mennyire észszerűen tudja/akarja felmérni pl. az alapszámokat, lehetőségeket.
S itt az ukrán nép - a beszámoló alapján - hááát...
Ugye van az a vicc, amikor a kisegér megy át az acélszerkezet hídon az elefánttal s megkérdezi ormányos társát, hogy: Érzed, hogy dübörgünk?
S persze az sem csoda, hogy hogyan lehet újra és újra nekiküldeni az újabbnál újabb ukrán katonákat az orosz aknamezőknek.
- Elsősorban parancsuralmi rendszer van (logikus).
- Nyilván vannak tudatmódosító szerek
- Nyilván információhiány van - ugyan honnan tudná az elaknásított mezőt életében először látó bevetett, hogy ő most hol jár, mi történt itt eddig, ez most mi?
Nincsenek abban a helyzetben, mint mi innen a fotelból, hogy lassan már elsőre felismerjük a drónvideókról a sokadszorra sikertelenül támadott, mi több húsdarálóként működő rétet.
Azt sem tudják, hogy amit esetleg látnak is (beszűkülve az adrenalintól), az nem megsemmisített orosz erők/technikai eszközök, hanem a sajátjaik.
Ehhez még hozzájön a hozzászólásban idézett, otthonról hozott hit/szemlélet/hozzáállás a konfliktus állásáról, az ellenségről, s így már logikussá válnak a fotelből elképesztőnek tűnő képsorok.
Is.