56-ban fasiszták lázadtak, hiba volt kivonulni Magyarországról Putyin új történelemkönyve szerint
Az új 11.-es orosz történelemkönyv sokkal inkább nyílt propaganda, mint történettudomány, és ez rányomja a bélyegét a Magyarországról szóló részekre is.g7.hu
Te nagyon Te... Nem az volt, hogy de ez magyar fórum? Akkor miért is ne lehetne 56 a téma?!
Csak zárójelben jegyezném meg, hogy ezt most írták át fasisztára és az utóbbi 20 évben kb ők sem annak tekintették. Én nem örülök ennek a retorikai változásnak mivel a társadalom kondicionálását jelzi ellenünk is.
Ha a kormány hisztizik azon, hogy a svédek lekorruptozzák őket, akkor az identitására és önérzetére oly büszke politikai elitünknek kutya kötelessége lenne egy emberként tiltakoznia.
Elolvastam. Kormányzati retorikai váltás ami egyfajta eszakalációt is jelent a "kultúrharcban" is nem örülök, hogy a szakadékok tágulnak semmilyen téren.
Akkor idéznéd, pontosan melyik rész az, ami szerinted retorikai váltás? Írd mellé azt is, miről változott a szöveg, légyszíves!
mandiner.hu
Egyébként ezzel sztem nincs gond. Az oroszok sosem voltak a szövetségeseink. Ha jöttek, sok kárt okoztak.
mandiner.hu
ha nem értitek, hogy is lehet oroszpárti a magyar kormány politikája, az azért van, mert nem az.Valaki szóljon már akkor a főninek is
Látom, már megrágták neked. Sikerült lenyelni?Egyébként ezzel sztem nincs gond. Az oroszok sosem voltak a szövetségeseink. Ha jöttek, sok kárt okoztak.
Kicsit provokatív meg csapongó, de lényeg átmegy,
Kohán Mátyás: Jé, de meglepő, Oroszország nem a barátunk – bár ezt hetvenes IQ fölött eddig is mindenki tudta - Mandiner
Rendben van ez így, jól érzem magam az osztrákok, a bajorok, a lengyelek, az olaszok vagy a türk népek társaságában. Barátkozzon atomhatalmakkal, akinek hét anyja van.
Jé, de meglepő, Oroszország nem a barátunk – bár ezt hetvenes IQ fölött eddig is mindenki tudta
Agysejtekkel rendelkező polgártársaink már korábban sejthették, a többiek bizonyára meglepődtek: igen, a hivatalos Oroszország mélységes lenézéssel közelít a közép-európai népekhez, köztük hozzánk is. Ennek ékes példája a szép új orosz történelemtankönyv, melynek szerzői Közép-Európa huszadik századi történelméhez már-már amerikaiasan tuskó elnagyoltsággal nyúlnak.
Az orosz nebulók tanulmányaik során megtudhatják,
hogy a nagy szovjet felszabadítók előtt Európa e szép tájain kizárólag fasiszták randalíroztak,
akik az őket tüzelő nyugati titkosszolgálatokkal szövetkezve csinálták meg különös brutalitással az 1956-os forradalmat, melynek leverése természetesen legitim volt. Ellentétben azzal a döntéssel, hogy a Szovjetunió kivonta csapatait Köztes-Európából, mert az meg „átgondolatlan” volt, „szovjetellenes” erőknek nyitott teret. (Mintha a saját halvaszületett gazdasági rendszere, aztán a jelcini korrupt inkompetencia által öntérdére kényszerített Szovjet-Oroszországnak egyébként lett volna ereje nem meghozni ezt az „átgondolatlan” döntést.) Ez áll ugyanis az új történelemtankönyvben.
Jé, de meglepő: a hivatalos Oroszország, a fals történelmi kánont bunkósbottal író rezsim nem a barátunk.
S eme évszázadok óta közismert tényre a magyar ellenzék s annak sajtója minden egyes alkalommal rácsodálkozik,
mikor egy-egy medvegyevi kirohanás vagy újságcikk formájában felszínre jut a bornírt szovjet történelemszemlélet. Hogy is lehet egy ilyen Oroszország barátjának lenni, tör elő a kárörvendő sóhaj ilyenkor ezrek ajkán, ezer nyelven. Hát bolond a magyar jobboldal, hogy a szent felkelését, becsben tartott bethleni konszolidációját fasisztázó Putyin lábához dörgölőzik? Az azonnali kérdések órájának végtelenül kreatív slágercímével élve, hogyisvanez miniszterelnökúr?
A válasz kézenfekvő mindenki számára, akinek van szeme az olvasásra, füle a hallásra, esze a gondolkodásra. Úgyisvanez, hogy a magyar jobboldal nem oroszpárti, s az épít magában álomvilágot, aki annak gondolja. Senki egy másodpercig nem feltételezte a magyar jobboldalon, hogy az orosz imperializmus valaha is feloldódott volna Vlagyimir Putyin széles mosolyában. Hogy a hivatalos Oroszország szembesült volna azzal a történelmi szereppel, amelyet elődje, a Szovjetunió (egyébként hathatós ukrán és belarusz támogatással) Köztes-Európában valójában játszott.
Azzal, hogy ez a szerep nem az ünnepelt felszabadítóé volt, hanem az elnyomóé, a megszállóé, a nagy visszatartóé. A rablóé, aki negyven évet lopott ki az észt, a magyar vagy épp a román milliók véges életidejéből, aki máig korrigálhatatlanul leszakította őket az európai fejlődés szerves útjáról.
„Felszabadítottuk őket, és ők ezt nekünk soha nem fogják megbocsátani” – mondta egykor lemondóan Zsukov marsall. Hozzá hasonlóan az újabb korok orosz vezetői sem értik, hogy a kutya sem tartott igényt errefelé a felszabadításra. Megköszönni – akárcsak ma – a konstruktív békénhagyást tudtuk volna a nagyhatalmaknak az illatosra szóvirágolt megszállás helyett.
Ezt mi a jobboldalon mindannyian tudjuk.
Mindannyiunknak voltak szülei, nagyszülei, akiket ezerféleképpen nyomorított meg a nagy Szovjetunió. Van, akit deportált, szülőföldjéről elűzött, van, akit „csak” megfosztott olyan lehetőségektől, melyek a vasfüggönytől nyugatra természetesek lettek volna. Ezért az antikommunista magyar jobboldal politikája nem oroszpárti, sosem volt az, és nem is lehet az sosem. Ilyenkor, a hivatalos orosz politika mérhetetlenül bárdolatlan megnyilvánulásai idején lehet talán a legkönnyebben rájönni:
ha nem értitek, hogy is lehet oroszpárti a magyar kormány politikája, az azért van, mert nem az.
Mert a rólunk alkotott képetek helytelen. Mert összekeveritek a békepártiságot az oroszpártisággal. Mert nem hiszitek el, hogy a magyar jobboldalon hetvenes IQ fölött senki nem gondolta soha barátainak az Ukrajnát megtámadó oroszokat.
Az oroszpártiak azt szeretnék, ha Oroszország meghódítaná Ukrajna mindazon részét, ahol oroszok és oroszajkú ukránok élnek. Mi, békepártiak meg azt, ha orosz csapatok soha nem is léptek volna Ukrajna területére, mert a Nyugat és Oroszország között már jóval ezelőtt megszületett volna a kiegyezés. Az oroszpárti álláspont Oroszország katonai győzelmének drukkol; a békepárti mielőbbi, kőkemény béketárgyalásoknak, melyek eredményeképpen senkinek nem kell többé Oroszország megszállása alatt élnie, aki ezt nem akarja. Az oroszpárti álláspont mentegeti Ukrajna pusztítását, ukránok tízezreinek halálát – ebben egyébként az oroszpártiak a háborúpártiakkal értenek egyet –, a békepárti pedig ellenzi. Ezért az oroszpárti magyarokat, akik nagyjából tízen lehetnek valahol egy sötét sarokban, teljesen jogos Putyin történelemkönyvével szembesíteni. A többmilliós békepárti magyar jobboldalt pedig felesleges. Minket nem kell kioktatni a Közép-Európa népeit érő orosz lenézéssel kapcsolatban. Ugyanakkor tudjuk:
ha mindenkivel háborúznánk, aki minket fasisztáz, s a szuverenitásunkat semmibe veszi – nos, akkor nemigen volna szükség kis hazánkban a Honvédségen kívül más munkáltatóra.
Attól még, hogy az oroszok lenéznek, még nem nyer értelmet hirtelen egy olyan háború, melyben az ukránok a nyugati világ minden fegyverével úgy öt jelentéktelen falut képesek visszavenni fél év alatt. A jó megoldás nem azért a tárgyalás, mert az oroszokkal bárkinek jólesne tárgyalni. Hanem azért, mert sem nekik, sem Ukrajnának nem vezet célra a háború.
Egyébiránt nem kell a tankönyveket túlbecsülni. Az orosz fiatalok sem stréberebbek a Deákné vásznánál; a tankönyvek sugallta világlátás verseng a közönnyel, a rendszerrel szembeni cinizmussal, a TikTokkal, a VKontaktyéval, az ebül szerzett kazah bankkártya segítségével minden szankció ellenére tovább nézett Netflixszel, meg minden mással, amely a tankönyveknél sokkal impulzívabb és érdekesebb. Nem fognak e tankönyv hatására Közép-Európa leigázására glédában állni tíz év múlva az új orosz generációk, ahogy a trianoni utódállamok dermesztően magyarellenes történelemoktatása sem eredményezett szlovák vagy román agressziót.
A tankönyvek állításait egy nép szívből vallott többségi álláspontjának tekinteni legalább akkora dőreség, mint ostoba revizionista publicisztikákat összetéveszteni a magyar külpolitika valós irányvonalával. A tankönyvek által nem az orosz nép üzen nekünk – hanem a rezsim.
Azt, hogy Oroszország – nagyhatalom lévén – pont annyira nem hajlandó a kisebbet tisztelni, mint bármely másik nagyhatalom.
S ezért – akárcsak bármely másik nagyhatalommal – nem lehetünk barátok, csak gazdasági partnerek. Nekem ennél több nem is hiányzik, jól érzem magam az osztrákok, a bajorok, a lengyelek, az olaszok vagy a türk népek baráti társaságában. . Barátkozzon atomhatalmakkal, akinek hét anyja van. Vagy éppen tartótisztje.
Akkor Románia sem a barátunk?Egyébként ezzel sztem nincs gond. Az oroszok sosem voltak a szövetségeseink. Ha jöttek, sok kárt okoztak.
Kicsit provokatív meg csapongó, de lényeg átmegy,
Kohán Mátyás: Jé, de meglepő, Oroszország nem a barátunk – bár ezt hetvenes IQ fölött eddig is mindenki tudta - Mandiner
Rendben van ez így, jól érzem magam az osztrákok, a bajorok, a lengyelek, az olaszok vagy a türk népek társaságában. Barátkozzon atomhatalmakkal, akinek hét anyja van.
Jé, de meglepő, Oroszország nem a barátunk – bár ezt hetvenes IQ fölött eddig is mindenki tudta
Agysejtekkel rendelkező polgártársaink már korábban sejthették, a többiek bizonyára meglepődtek: igen, a hivatalos Oroszország mélységes lenézéssel közelít a közép-európai népekhez, köztük hozzánk is. Ennek ékes példája a szép új orosz történelemtankönyv, melynek szerzői Közép-Európa huszadik századi történelméhez már-már amerikaiasan tuskó elnagyoltsággal nyúlnak.
Az orosz nebulók tanulmányaik során megtudhatják,
hogy a nagy szovjet felszabadítók előtt Európa e szép tájain kizárólag fasiszták randalíroztak,
akik az őket tüzelő nyugati titkosszolgálatokkal szövetkezve csinálták meg különös brutalitással az 1956-os forradalmat, melynek leverése természetesen legitim volt. Ellentétben azzal a döntéssel, hogy a Szovjetunió kivonta csapatait Köztes-Európából, mert az meg „átgondolatlan” volt, „szovjetellenes” erőknek nyitott teret. (Mintha a saját halvaszületett gazdasági rendszere, aztán a jelcini korrupt inkompetencia által öntérdére kényszerített Szovjet-Oroszországnak egyébként lett volna ereje nem meghozni ezt az „átgondolatlan” döntést.) Ez áll ugyanis az új történelemtankönyvben.
Jé, de meglepő: a hivatalos Oroszország, a fals történelmi kánont bunkósbottal író rezsim nem a barátunk.
S eme évszázadok óta közismert tényre a magyar ellenzék s annak sajtója minden egyes alkalommal rácsodálkozik,
mikor egy-egy medvegyevi kirohanás vagy újságcikk formájában felszínre jut a bornírt szovjet történelemszemlélet. Hogy is lehet egy ilyen Oroszország barátjának lenni, tör elő a kárörvendő sóhaj ilyenkor ezrek ajkán, ezer nyelven. Hát bolond a magyar jobboldal, hogy a szent felkelését, becsben tartott bethleni konszolidációját fasisztázó Putyin lábához dörgölőzik? Az azonnali kérdések órájának végtelenül kreatív slágercímével élve, hogyisvanez miniszterelnökúr?
A válasz kézenfekvő mindenki számára, akinek van szeme az olvasásra, füle a hallásra, esze a gondolkodásra. Úgyisvanez, hogy a magyar jobboldal nem oroszpárti, s az épít magában álomvilágot, aki annak gondolja. Senki egy másodpercig nem feltételezte a magyar jobboldalon, hogy az orosz imperializmus valaha is feloldódott volna Vlagyimir Putyin széles mosolyában. Hogy a hivatalos Oroszország szembesült volna azzal a történelmi szereppel, amelyet elődje, a Szovjetunió (egyébként hathatós ukrán és belarusz támogatással) Köztes-Európában valójában játszott.
Azzal, hogy ez a szerep nem az ünnepelt felszabadítóé volt, hanem az elnyomóé, a megszállóé, a nagy visszatartóé. A rablóé, aki negyven évet lopott ki az észt, a magyar vagy épp a román milliók véges életidejéből, aki máig korrigálhatatlanul leszakította őket az európai fejlődés szerves útjáról.
„Felszabadítottuk őket, és ők ezt nekünk soha nem fogják megbocsátani” – mondta egykor lemondóan Zsukov marsall. Hozzá hasonlóan az újabb korok orosz vezetői sem értik, hogy a kutya sem tartott igényt errefelé a felszabadításra. Megköszönni – akárcsak ma – a konstruktív békénhagyást tudtuk volna a nagyhatalmaknak az illatosra szóvirágolt megszállás helyett.
Ezt mi a jobboldalon mindannyian tudjuk.
Mindannyiunknak voltak szülei, nagyszülei, akiket ezerféleképpen nyomorított meg a nagy Szovjetunió. Van, akit deportált, szülőföldjéről elűzött, van, akit „csak” megfosztott olyan lehetőségektől, melyek a vasfüggönytől nyugatra természetesek lettek volna. Ezért az antikommunista magyar jobboldal politikája nem oroszpárti, sosem volt az, és nem is lehet az sosem. Ilyenkor, a hivatalos orosz politika mérhetetlenül bárdolatlan megnyilvánulásai idején lehet talán a legkönnyebben rájönni:
ha nem értitek, hogy is lehet oroszpárti a magyar kormány politikája, az azért van, mert nem az.
Mert a rólunk alkotott képetek helytelen. Mert összekeveritek a békepártiságot az oroszpártisággal. Mert nem hiszitek el, hogy a magyar jobboldalon hetvenes IQ fölött senki nem gondolta soha barátainak az Ukrajnát megtámadó oroszokat.
Az oroszpártiak azt szeretnék, ha Oroszország meghódítaná Ukrajna mindazon részét, ahol oroszok és oroszajkú ukránok élnek. Mi, békepártiak meg azt, ha orosz csapatok soha nem is léptek volna Ukrajna területére, mert a Nyugat és Oroszország között már jóval ezelőtt megszületett volna a kiegyezés. Az oroszpárti álláspont Oroszország katonai győzelmének drukkol; a békepárti mielőbbi, kőkemény béketárgyalásoknak, melyek eredményeképpen senkinek nem kell többé Oroszország megszállása alatt élnie, aki ezt nem akarja. Az oroszpárti álláspont mentegeti Ukrajna pusztítását, ukránok tízezreinek halálát – ebben egyébként az oroszpártiak a háborúpártiakkal értenek egyet –, a békepárti pedig ellenzi. Ezért az oroszpárti magyarokat, akik nagyjából tízen lehetnek valahol egy sötét sarokban, teljesen jogos Putyin történelemkönyvével szembesíteni. A többmilliós békepárti magyar jobboldalt pedig felesleges. Minket nem kell kioktatni a Közép-Európa népeit érő orosz lenézéssel kapcsolatban. Ugyanakkor tudjuk:
ha mindenkivel háborúznánk, aki minket fasisztáz, s a szuverenitásunkat semmibe veszi – nos, akkor nemigen volna szükség kis hazánkban a Honvédségen kívül más munkáltatóra.
Attól még, hogy az oroszok lenéznek, még nem nyer értelmet hirtelen egy olyan háború, melyben az ukránok a nyugati világ minden fegyverével úgy öt jelentéktelen falut képesek visszavenni fél év alatt. A jó megoldás nem azért a tárgyalás, mert az oroszokkal bárkinek jólesne tárgyalni. Hanem azért, mert sem nekik, sem Ukrajnának nem vezet célra a háború.
Egyébiránt nem kell a tankönyveket túlbecsülni. Az orosz fiatalok sem stréberebbek a Deákné vásznánál; a tankönyvek sugallta világlátás verseng a közönnyel, a rendszerrel szembeni cinizmussal, a TikTokkal, a VKontaktyéval, az ebül szerzett kazah bankkártya segítségével minden szankció ellenére tovább nézett Netflixszel, meg minden mással, amely a tankönyveknél sokkal impulzívabb és érdekesebb. Nem fognak e tankönyv hatására Közép-Európa leigázására glédában állni tíz év múlva az új orosz generációk, ahogy a trianoni utódállamok dermesztően magyarellenes történelemoktatása sem eredményezett szlovák vagy román agressziót.
A tankönyvek állításait egy nép szívből vallott többségi álláspontjának tekinteni legalább akkora dőreség, mint ostoba revizionista publicisztikákat összetéveszteni a magyar külpolitika valós irányvonalával. A tankönyvek által nem az orosz nép üzen nekünk – hanem a rezsim.
Azt, hogy Oroszország – nagyhatalom lévén – pont annyira nem hajlandó a kisebbet tisztelni, mint bármely másik nagyhatalom.
S ezért – akárcsak bármely másik nagyhatalommal – nem lehetünk barátok, csak gazdasági partnerek. Nekem ennél több nem is hiányzik, jól érzem magam az osztrákok, a bajorok, a lengyelek, az olaszok vagy a türk népek baráti társaságában. . Barátkozzon atomhatalmakkal, akinek hét anyja van. Vagy éppen tartótisztje.
