Egy kis reggeli agymenés:
Adott egy ország, történetesen Németország egy évszázaddal ezelőtt. Egy elvesztett háború, gazdasági pangás, az ott élők kilátástalansága mind ragyogó táptalaja a feléledő nacionalizmusnak, pontosabban nácizmusnak, mert a kettő nem ugyanaz. Az emberek a reménytelenség mélyén könnyen kaphatók olyan ideológiákra, melyek a születésük okán felsőbbrendűséget hirdetik. Hogy az árja egy külön faj, belőle gyökerezik minden és az evolúció csúcsa eredendően felsőbbrendű a környező többi néphez képest. És ezt az ideológiát végül milliók vallották magukénak, lelkesedtek érte és hittek benne. Ennek tudatában alakultak radikális csoportok és kezdtek el legyilkolni százezreket, akiket az ideológia által gyártott ellenségképbe tartozónak véltek. Láthatjuk, hogy mi lett a vége.
Adott egy ország most is, történetesen Ukrajna. Az elvesztett háború itt is jelen van (hidegháború), az ezt követő birodalmi összeomlás, a korrupció, a kilátástalanság, a gazdasági pangás ragyogó táptalaja lett ugyanannak a nácizmusnak. Ugyanúgy felsőbbrendűnek tartják magukat, ősinek és meghatározónak (még Jézus is ukrán volt, pedig róla tudjuk, hogy pártus

), és ugyanúgy jogot formálnak minden környező területre. Ugyanúgy megalakultak a radikális csoportok és kezdték el gyilkolni az ellenségképükbe leginkább beleillő oroszokat (de egyébként az ideológiai, szellemi elnyomás más nemzetiségeket – történetesen a magyarokat is – érintett).
(Érdekes, hogy ilyenek mindenhol előjönnek, tudnék pár szót szólni Жељко Ражнатовић bandájáról, azaz Arkan tigriseiről)
Aztán jöttek az oroszok, és elkövettek néhány óriási hibát. Először is, a hírszerző szervezeteik nagyon gyatrán mérték fel, hogy a szomszédban néhány év alatt mennyire átalakult az ideológia, mennyire mélyen gyökeret vert a saját náci ideológiájuk. Aztán nem mérték fel rendesen azt sem, hogy az ezen ideológia fölött csendesen szemet hunyó nyugat mekkora haderőfejlesztést hajtott végre a szomszédban, mekkora erőket vont össze a Donbassz határán, mennyi fegyvert tolt be titokban fű alatt az ukrán alakulatokba. Aztán persze végzetes hiba volt, hogy hittek a hazug nyugati politikusoknak Minszk1 és Minszk2 esetében, mert fel sem tételezték, hogy egy Merkel és egy Macron a nevét adja egy ilyen mértékű átbaszáshoz.
Aztán amikor már valamennyire rájöttek, hogy lyukra futottak, kapkodni kezdtek, és ezt az egész „különleges katonai műveletet” még ekkor is abban a hitben kezdték el, hogy az ukrán társadalom át fog állni hozzájuk. Nem így lett, az ukrán „társadalom” (egyébként hasonlósan a harmincas évek Németországához) már annyira át lett programozva, hogy eszébe sem jutott hogy feladja a saját felsőbbrendűségébe vetett hitét holmi orosz függőségért cserébe.
Az eredményeket ismét láttuk.
Az orosz hadsereg a kezdetekben abban az állapotban volt, amit én békeidős sorvadásnak hívok. Az ún. „elitegységek” VDV, 1. páncélos gárdahadosztály stb… bár elitnek számítottak, már régen csak az egykori emlékeikből éltek. Ezen egységek vezetői, tagjai közé tartozni amolyan „divat” lett, valószínűleg nem a rátermettség hanem sokkal inkább a politikai vagy katonai karrierizmus volt a motiváció, tehát szükségképpen csökkent a valós harcértékük. Ez meg is látszott az első időkben az eredményeiken (némelyiknél még ma is látszik). Azonban egy dolgot nem szabad elfelejteni: a háború egy hadseregben a valódi tisztítótűz: az alkalmatlanokból hamar lesz kétszázas vagy háromszázas, és a harcok során kifejlődik egy valóban potens vezetés és harci állomány. Ezt látjuk egyébként mindkét oldalnál, csak ennek azért van egy veszteségi oldala is, mert az újonnan kiképzett katona hosszú ideig csak töltelék, és túl kell élnie jónéhány ütközetet, amíg valóban képzetté válik.
És itt jön az egyik legfontosabb kérdés: a veszteségek.
Dudi katonánk papíron kiválóan kiszámolta, hogy a NATO doktrínák szerint (de mondjuk a többi doktrína szerint is) a támadó félnek legalább 2-3-szor nagyobban a veszteségei (azt elfelejti, hogy a doktrínák azonos erejű/képességű felekkel számolnak), így az oroszok már háromszor jobban elfogytak, mint az ukránok. Ez a papírok alapján igaz is lehetne, de van egy apró bökkenő: az élet nem papírból dolgozik. Először is, ami biztos – hiszen mindkét fél, de még a NATO is megerősítette – hogy az oroszok kb. tízszeres fölényben vannak tűzérség terén. A második, hogy gyakorlatilag alig létezik ukrán légierő. A harmadik, hogy egy ütközetben a tényleges veszteségek legalább 80%-át a tűzérség okozza. A kézifegyverek ennek töredékéért felelnek csak.
Na, akkor próbáljuk eszerint korrigálni az a bizonyos 1:3 arányú támadó veszteséget. Akárhogy forgatom ukrán oldalon mindenképpen legalább 4-5-szörös a veszteségarány. Tehát az 500.000 vs. 100.000 kb. megfelelhet a valóságnak.
Most visszautalnék a csapatok harcértékének változására: ukrán oldalon tehát kb. ötszörös a fluktuáció, ami azért ebben a tekintetben nagyon nem bíztató. Ugyanis itt jön be a rendelkezésre álló tartalék kérdése. Azt nem lehet vitatni, hogy egy közel 150 milliós népesség lényeges nagyobb tartalékokkal rendelkezik, mint egy alig húszmillióssá fogyott és továbbra is fogyóban levő.
Nem véletlen a toborzások körül kialakult különbség: azt még nem láttuk sehol, hogy orosz különítmények vadásszák az orosz sorköteleseket az utcákon…
És végül a morál kérdése, mert efölött hajlamosak vagyunk hanyagul átsiklani. Ez a tényleges harcérték egyik legfontosabb eleme. Rohadtul nem mindegy, hogy a katona az utolsó rezdüléséig tüzel, vagy az első rá leadott lövés után menekülőre fogja. Előbbi óriási veszteségeket fog okozni a támadóknak utóbbi jó esetben túléli. Szóval szükséges valamilyen érthető és átérezhető célt adni a katonának, és ezt eleinte jól csinálták az ukránok, de a „nagy tavaszi ellentámadás” „sikere” és esetleg Avdejevka elvesztése alapjaiban ásná alá az ellenállásra való hajlamot. És ezen az sem igazán segít, ha az Aidar ott áll a hátadban és leszedi a visszavonulókat, mert attól a katona csak elkeseredettebb lesz, motiváltabb nem, és az első adandó alkalommal inkább megadja magát.
A hanyatló morál szükségképpen vereséghez vezet.
Na megint elkapott a szóf.sás, bocs mindenkitől.