Igen, ezért is írtam "egyfajta célszerű erkölcsről". A mindennapok és a népek szintjén ez segít a túlélésben, a kooperációban, a közös érdekek felismerésében és főleg az esztelen mohóság féken tartásában. Ilyen célszerű erkölcsi vívmány pl. az "elegendő" fogalma, de még a "közjó" eredeti, polgári megközelítése is. Én ezt egy evolúciós tapasztalatnak látom, ami képessé tesz bennünket egy elviselhető emberi életre. Az persze nem vitás, hogy erkölcsökre való hivatkozással már minden létező bűnt sikerült feltalálni és elkövetni az évezredek során. Ami sztem inkább nyomasztó, hogy épp ennek a célszerű erkölcsnek a hiányában tudnak felemelkedni az egyének a mai politikai osztályba. Hivhatjuk ezt szociopátiának is, ha úgy tetszik, de a lényeg a "vagy ő, vagy én" típusú, élet-halál dilemmákra koncentáló szemlélet, és a felelősség tagadása. Ennek a felismerését látom abban is, amikor a konteósok sátánista összeesküvéseket orrontanak a világhatalmi szereplők között, mert annak a gondolkodásmódnak a deklarált alapja, hogy "nincs törvény, csak erőfölény". Visszakanyarodva a Nyugathoz: én ennek a fajta erkölcsnek a képviseletét és hagyományozását hiányolom nagyon, és nem a politikai osztályok, hanem a népi hétköznapok, a családok, kisebb közösségek szintjén. Talán az sem véletlen, hogy mennyire toborzóképesek azok az irányzatok, amik erre a hiányzó, belső tartásra és értékközpontú szemléletre építenek – más kérdés, hogy haszonelvű hazugságból vagy idealizmusból teszik-e ezt.
A legfőbb hiányát a központi erkölcsmeghatározás okozza. A régi lovasnép korunkban mindenki az íjaival rohangált, mert megvolt a fejekben a központi szabályzat, hogyan, mikor használhatja. Ha túllépett ezen, a család, a közösség vette elő. A germánok a baltáikkal voltak ugyanígy. Ma elképzelhetetlen a rengeteg szétaprózott család erőtlen rendjében, hogy karabéllyal a vállunkon mászkáljunk, vagy akárcsak, hogy mindenkinek legyen otthon. Svájcban még működik, nagycsaládi körben élő arab csoportoknál még működik, mégis az ehhez való visszatérést a többség Európa szerte elutasította fejben, mert a különböző erkölcsi irányzatok miatt félnek egymástól. Utána az egyház közvetítette ezt az erkölcsi alapot. Csak az emberek azóta elszakadtak a közvetített Istentől, kifogásolva, hogy ugyanez az erkölcsi lény őket szolgaságban tartja, míg a közvetítő szerepét játszók aranyban fürdenek és a mai kor tapasztalata, hogy prédikációik a paráznaságról finoman szólva is visszatetszőek a pedofil ügyek tekintetében. Tehát ők is megbuktak. Maradtak a politikai irányvonalak, de ezek irányadóként bármit képviselhetnek, akár a kimondott erkölcstelenséget is. Mivel a központi szerepre csak a hatalomra jutónak van esélye, ezért az elsődleges szükségszerűségük a kormányra jutás mint a részvénytársaságoknak a profittermelés. Az addig vezető út nem egyet felőrölt már, mert a célig rengeteg olyan dolgot kell feláldozni, ami a meghirdetett erkölcs részét képezi. Ez a rengeteg egyén világképének részleges érintkezéséből fakad. Miután kivették az egyén kezéből a szabadsága jelképének számító fegyvereket, eltaszították tőle az magasabbrendű, isteni igazságot, még a személyes létezésének a fontosságát is egy papírra, kártyára bízták, ami ha nincs nála, a hatalmi szervek automatikusan nem ismerik el a létét. Mindig az előző uralom hibáira hárítva ezt az erkölcsileg szerinte szükséges lépést, lassan az állampolgár nyersanyaggá vált Nyugaton. Méginkább nyersanyag felesleggé. A gépesítés fokozott térhódítása egyre több létet tesz feleslegessé, míg a mellé állított erkölcsi hangzatok ezen létek könnyebbé tételéről szólnak. A felemelkedés ebben a rendszerben a szociopata számára azért könnyű, mert maga a rendszer ilyen, ezt igényli. Vállalatirányítási szemszögből vezetett államok, állandó növekedésre kényszerített számok, hangzatos dorgálások a hiány miatt a népek felé. Az élet és az alapjait jelentő szabadság kiszorult a munkából, a betegeskedésből, a szabadságon töltött időből is sokszor. A Nyugati vállalati szemlélet nem enged betegnek lenni és meggyógyulni, szedj gyógyszert, nyomd el a tünetet és hajts. Termeld a GDP-t, aminek kötelezően nagyobbnak kell lennie mint az előző éves mérőponton. És eközben a szabadságjogaid azt engedik, hogy spirituális hívő legyél, százféle keverékében a mindenféle hitvilágoknak, politikai szimpatizáns legyél megpróbálva kiigazodni a jón és rosszon. A többségnek nem megy. Az emberek tömege szexuális kérdéseken vitatkozik, mind a saját erkölcsi referenciáival alátámasztva a mondandóját, pedig ez az a dolog amit inkább csak csinálniuk kéne.
És ha mondjuk a homoszexuális közegét tekintjük ennek a Nyugatnak, amit erkölcsi fölénnyel lát el a hatalom ereje máris a megbélyegzett hétköznapi halandó szintjére kerül a ellenállásával, ha feltesszük neki a kérdést, hogy ha az normális amit ő csinál, akkor miért ne vonulhatnának velük a pride-jukon a nekrofilok? Egyből az erkölcsöt áttörő különbözőség a szerinte (is) beteg társadalmi rész előtt zárja az áttört vonalat. A hagyományos normalitást képviselő irányzatok toborzóképessége pedig azért jelentős, mert egyrészt a hatalom az önmeghatározásával az ő lehetőségeiket is kijelölte, másrészt pedig azért, mert a felvázoltak miatt szétbontott társadalomban a rengeteg egyéni Isten és világnézet egy része összeegyeztethető az övékkel. A nehézséget számukra ezeknek az egy egységgé kovácsolása jelenti. Ami még segíti őket, hogy a regnáló nyugati világkép az individuumra épít, a saját irányzatának azzal a valós igazságával, hogy mindünknek ugyanannyi jogunk van meghatározni ezeket az entitásokat, mint a pápának vagy épp Mohamednek vagy Merkelnek, ugyanakkor ezzel a közössége egyénei a sablonos egyformaságukban is a saját különlegességüket képviselik. A jelen hatalom képviselői a létező egyének önmagában hordozott értékét közvetítik, persze emelett számokkal izomból mérik is, míg az értékalapú szemlélet mint kihívója, nem annak örül elsősorban, hogy de jó, hogy Pistike létezik, ennek örüljön az asszonya, meg anyja, hanem a létében felmutatott eredményei által kerül kihírdetésre értékes mivolta. Ez a vonzerejük, illetve az ebben a közegben rejlő lehetőség, ha a számítóbb oldalra gondolunk.