A Szovjetunió nem csak Németország, hanem Magyarország ellen is harcolt, és eképpen is járt el. Nem úgy tekintettek Magyarországra, mint egy német elnyomás alatt sínylődő, baráti államra, hanem úgy, mint legyőzendő ellenségre. (Teljesen jogosan, tegyük hozzá!) A Vörös Hadsereg egységei sokszor hazájukat védő, tisztán magyar alakulatokkal vívtak súlyos harcokat, majd előrenyomulásuk során gyakran kirabolták a lakosságot, a férfiak jelentős részét elhurcolták, tömegesen erőszakolták meg a nőket és gyilkolták meg azt, aki próbált ellenállni nekik. A Budapest ostromában részt vevő katonáikat a "Budapest bevételéért" emlékéremmel tüntették ki, felszabadításról szó sem esett. Szóval pont annyira voltak ők nálunk felszabadítók, mint egykor a törökök vagy a tatárok (vagy mint mi náluk 1941-ben). És akkor arról még nem is szóltunk, hogy mennyire élte meg felszabadításnak a Vörös Hadsereg előretörését a balti államok lakossága, vagy a háborúban részt sem vevő Bulgária.
Ugyanakkor tény, hogy a harcok befejeződését, a háború végét, pusztán azt az állapotot, hogy nem hullanak a bombák, nem dörögnek a fegyverek, hogy elindulhat újra az élet, mindenki felszabadulásként élte meg, és nyilván sokan voltak, akiknek valóban a szovjet katonák hozták el a tényleges felszabadulást. Utóbbit azonban a többségről, és magáról az országról aligha mondhatjuk el.
Figyelemreméltó egyébként, hogy a szovjet vezetés milyen rugalmas pragmatizmussal állt hozzá a politikai szóhasználathoz. Amikor a nyugati szövetségesek kifejezték azon óhajukat, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt (polkorrektül szólva felszabadított) országokban is megvalósulhasson a demokrácia, akkor az elvtársak gond nélkül átkeresztelték a marketingszempontból már amúgy sem túl vonzó proletárdiktatúrát népi demokráciára. Későbbi emlékezetes szóviráguk a "békeharc" oximoronja. Ennek a csokornak egyik korai eufemizmusa a "felszabadítás" is, amit azért még Afganisztán esetében is alkalmaztak. De lehet, hogy az már "baráti segítségnyújtás" volt...
