OROSZBARÁT UKRÁN ELNÖKRE VÁRVA: OROSZORSZÁG POLITIKÁJA A DONBASSZBAN
(Oleg Carjov közéleti személyiség azon nyilatkozata nyomán, hogy miért nem csatlakozhatott 2014-ben a Donbassz Oroszországhoz)
A „Majdan” szétrobbantotta azt, az orosz oligarchia számára előnyös status quo-t, amelynek alapján Ukrajna délkeleti része, a Donbassz (Donyec-medence), a mi hajdani Borsod és részben Heves megyénkre emlékeztető bányász- és iparvidék az orosz, az ukrán és a helyi oligarchák közös érdekszférája, vadászterülete volt.
Az egyértelmű volt, hogy a törvényes ukrán elnök elűzéséhez vezető, három hónapig tartó véres és erőszakos zavargásokat az Egyesült Államok előkészítő munkájával, szervezésében, bőkezű anyagi támogatásával hajtották végre. (Ebből nem maradt ki a „mi” Soros Gyuri bátyánk sem. Módszere hasonló volt, mint amit most, többek között, velünk szemben is próbál alkalmazni: NGO-k, ilyen-olyan alapítványok, az ukrán sajtó nagy részének felvásárlása, amelyek huzamosabb ideig, módszeresen lázítottak a törvényes ukrajnai renddel szemben. Gyuri bácsi akkori nem kis befektetései azóta, persze, busásan megtérültek. Minden, az ukrajnai nyomulásához szükséges állami és gazdasági poszton az ő emberei ülnek.)
Victoria Nuland akkori külügyminiszter-helyettes (aki most visszatér akkori posztjára) rögtön a puccs győzelme után eldicsekedett: AZ AMERIKAI KORMÁNY, 2009 ÉS 2013 KÖZÖTT ÖTMILLIÁRD DOLLÁRT FEKTETETT BELE a törvényes ukrán elnök, Viktor Janukovics megbuktatásába. Akinek az volt a bűne, hogy (félreértelmezésből kifolyólag) állítólag az utolsó pillanatban, meg akarta hiúsítani az Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási megállapodás aláírását. Ez 2013. november végén történt: a nyugati fővárosokban már hűtötték be a pezsgőt, annak örömére, hogy ezzel Ukrajnát is sikerült kirántani az orosz érdekszférából. (Az amerikai egyik hátsó szándéka pedig az volt, hogy a segítségükkel hatalomra juttatandó új rezsim majd a kezükre játssza a stratégiailag rendkívül fontos szevasztopoli orosz haditengerészeti támaszpontot. Akié, ugyanis, az a támaszpont, azé a Fekete-tenger. Ez a háttere annak a villámgyors, határozott orosz fellépésnek, amivel Moszkva elejét vette a támaszpont amerikai kézre való átjátszásának. Ami magyarázza a Krím miatti, máig csillapíthatatlan amerikai szankciós dühöt. És amely határozottságot, operativitást a Donbassz lakosai és barátai mindmáig hiába is várják Moszkvától.)
Valamikor 2014 áprilisában történhetett, hogy valaki azt súgta az orosz politikusok fülébe: Petró Porosenkó barátsággal lesz Oroszország iránt, és a Donbassz konfliktusának a békés rendezésére fog törekedni. Amikor még csak a titkosszolgálatok és egyéb bizalmas források tudhatták, hogy Porosenkó – az amerikaiak embere, és biztos befutója a május 25-re kiírt államfőválasztásnak. Befolyásos erők dolgoztak Nyugaton – és Moszkvában is – azon, hogy Putyin elnök adja föl eredeti álláspontját, miszerint az új kijevi vezetés egy olyan illegitim junta, amellyel csak a legszükségesebb, sürgős esetekben hajlandó érintkezni. Április közepén, Genfben hatoldalú találkozót tartottak „a kelet-ukrajnai konfliktus rendezéséről”. És bár az előjelekből is látható volt, hogy az egy üres, tartalmatlan, eleve kudarcra ítélt találkozó lesz, Putyin elnök mégis elment. Amivel teljesült a találkozó szervezőinek az eredeti célja: véget vetni Putyin elnöknek a kijevi juntával szembeni bojkottjának. Leültetni őt egy asztalhoz a rezsim vezetőivel. Innentől kezdve – Lavrov külügyminiszter aktív közreműködésével – arról győzködték és győzték meg az orosz elnököt, hogy „Porosenkó (az amerikaiak jelöltje) mégiscsak jobb, mint a szélsőségesek”. És Putyin, a csodaelnök, másodszor is felült a nyugati diplomácia félrevezető manőverének.
(Először 2014. február 20-án, amikor az orosz diplomáciával kidolgoztatták a Nyugat által megbuktatni kívánt törvényes ukrán elnök, és annak ellenzéke közötti megállapodást. És miközben Oroszország elnöke, annak diplomáciája az ukrajnai belpolitikai válság ilyetén, békés és „törvényes” rendezésének bűvkörében élt, a Nyugat hozzálátott a „B” – az igazi – terv megvalósításához, a kegyvesztetté vált ukrán elnök eltávolításához, akár erőszakkal is. Február 20-án ismeretlen fegyveresek válogatás nélkül tüzet nyitottak a Kijev főutcáján és annak mellékutcáiban közlekedő járókelőkre. A tömegmészárlásnak mintegy száz ember esett áldozatul. Az ennek nyomán keletkezett gyilkos pogromhangulat elől az elnök menekülni volt kénytelen. Az orosz diplomácia remekműve pedig a papírkosárban landolt.)
Ezúttal az orosz elnök megbékélt a puccs tényével. És azzal számolva, hogy az immár „törvényes” elnökkel rendezik majd békésen a Donyec-medencei konfliktust, minden módon igyekezett tehát elhárítani az akadályokat a leendő ukrán elnök útjából. Egyre csak azt remélve, hogy az majd viszonozza jóindulatú gesztusait. És ebben a reményben hitegette önmagát, a benne bízó közvéleményt, országát négy és fél évig. Ott gáncsolta ezért Kelet-Ukrajna függetlenségi népszavazásait, ahol csak tudta (Harkovban ezt sikerült is elérnie, a Donbasszban azonban nem engedtek neki – azóta is orrol rájuk).
Nem rendelt el légtérzárlatot a Donbassz fölött (aminek egyik következménye volt a Donyeck elleni első ukrán légitámadás május 26-án). Április 29-én, abban a hónapban másodszor is, visszavonta csapatait az ukrán határról, noha köztudott volt, hogy május 1 után Ukrajna megindítja katonai terrorhadjáratát a Donbassz ellen. Május 25-én az elsők között sietett elismerni Porosenkó választási győzelmét, amivel végképp legitimálta a puccsista rezsimet, segített a nemzetközi politika szereplőjévé válni a pitiáner sikkasztóból utóbb véres kezű háborús bűnössé avanzsált Porosenkót. Rá egy hétre pedig visszaadta az orosz parlament felsőháza által – még a krími válság idején – neki adott felhatalmazást arra, hogy az orosz csapatokat a határokon túl is bevethesse. Egy hónappal később elsöprő erővel megindult az ukrán hadsereg offenzívája, ami a katonai összeomlás szélére juttatta a Donbasszt. Geopolitikai játszmái folytathatósága érdekében ekkor mentőövet dobott a fenyegetett térségnek.
Ám ahogy kibontakozott az erőre kapott néphadseregek diadalmas ellentámadása, nyomban leállította őket, az első minszki fegyverszüneti megállapodással. Ezzel most meg az ukrán hadsereget (vele pedig a juntát) mentette meg az összeomlástól. Már nem engedte meg, hogy a donyecki néphadsereg bevonuljon a kiürített Mariupolba, hozzáfogjon a donyecki repülőtér megtisztításához, ahonnan az ukrán hadsereg folyamatosan lőtte Donyecknek még a belső kerületeit is. Amikor pedig ez a helyzet tarthatatlanná vált, és a donyecki vezetés mégis kiadta a parancsot a repülőtér megtisztítására, az ukrán hadsereg által már addig is számtalanszor megsértett fegyverszünetet féltve megtiltotta, hogy a néphadsereg akcióját tüzérség is támogassa. (Miközben, fittyet hányva a fegyverszünet követelményeire, az ukrán hadsereg, minden akadály és következmény nélkül, folyamatos tűzcsapásokat mért a repülőteret támadó népi alakulatokra. Ami miatt az ostrom elhúzódott, mérhetetlen pusztítást okozott, a néphadsereg pedig aránytalanul súlyos vérveszteségeket szenvedett. A 142 napig egyenlőtlen erőviszonyok közepette folyó kegyetlen, véres harcokban sikerült ugyan birtokba venni az addigra teljesen szétlőtt repülőteret – a kivérzett, kimerült néphadseregnek azonban arra már nem maradt ereje, hogy, a támadást folytatva, Donyeck északi elővárosaiból is kiverje, és lőtávolságon kívülre űzze az ellenséget.
vk.com
444.hu
www.arabnews.com
