Március 5-én az ukrán fél összesen 2 lelőtt repülőgépet jelentett be, 3 pilótát elfogtak és egyet megöltek (valójában még alul is jelentették - 3 kétüléses repülőgépet lőttek le). Továbbá 5 helikopter (3 megerősített) és 1 drón, az Orlan-10 lelövése megerősítetve, Odessza közelében .
О
Orlan-10 orosz UAV Odessza közelében
Az interneten fennt van egy kollázs, amely 9 megerősített lelövést tartalmaz március 5-től, de nem pontosan március 5-től, hanem az elmúlt 24 órából, azaz három március 4-i veszteséget is tartalmaz, amelyekről az előző cikkben írtunk.
A március 5-i a légiháború összesített eredményét az ukrán fél 33 lelőtt orosz repülőgépre és 37 helikopterre, azaz 70 repülőgépre becsülte (jelenleg 20 megerősített, a valóságban mintegy 25-öt lőhettek le).
Az orosz védelmi minisztérium a maga részéről közölte, hogy május 5-én Zsitomir közelében légi harcban lelőttek 4 ukrán Szu-27-est, Nizsin közelében a légvédelmi erők Szu-25-ösöket lőttek le, az ukrán légierő egy Mi-8-as helikopterét és egy Bayraktar TB-2 drónt pedig a légvédelmi csapatok megsemmisítettek. A földön öt radart és két Buk M-1 SAM-et semmisítettek meg.
Egy későbbi jelentés szerint az elmúlt 24 órában az orosz légierő vadászgépei és a légvédelmi erők négy Szu-27-es és egy MiG-29-es repülőgépet lőttek le Zsitomir közelében, egy Szu-27-est és egy Szu-25-öst Radomyshl közelében, egy Szu-25-öst Nyizsnyin közelében, két Mi-8-as helikoptert Kijev közelében, valamint hat drónt, köztük a Bayraktar TB-2-eseket.
Összesen a háború kezdete óta az orosz hadsereg az ukrán fegyveres erők 74 parancsnoki állását és kommunikációs csomópontját, 108 légvédelmi rakétarendszert S-300, Buk M-1 és Osa, valamint 68 radarállomást nyilvánított megsemmisítettnek. Megsemmisült: 69 földi és 21 légi jármű, valamint 59 pilóta nélküli légi jármű.
Következtetések
A háború első tíz napjának eredményei alapján. Az Orosz Fegyveres Erők történelmük során először alkalmaztak nagy pontosságú cirkálórakétákat és operatív-taktikai ballisztikus rakétákat nagy mennyiségben az ellenséges területen lévő legfontosabb célpontok megsemmisítésére. A rakétákat a fegyveres erők valamennyi ága - a haditengerészet, a szárazföldi erők és a légierő - használta. Meg kell érteni, hogy az olyan cirkálórakéták, mint a tengerészeti Kalibr és a légi X-101 nem olyan egyszerűek. Bár a modern inerciális irányítórendszerek meglehetősen pontosak, mégis felhalmozódhatnak a hibák, amely megakadályozhatja a célpont közvetlen eltalálását a távolság növekedésével arányosan. Ezért használnak korrekciós rendszereket: a műholdas navigációt (amely elnyomható vagy meghibásodhat) és a radarkorrekciót, amikor a rakéta a rádiós magasságmérőjével pásztázza a terepet, és összehasonlítja azt az agyába programozott elektronikus térképpel. Következésképpen a kilövés előkészítése egy egész rendszer működését igényli: a felderítésen és a célpontok meghatározásán kívül szükség van erre az elektronikus térképre, az adatoknak a fegyverszállítóra - hajóra, repülőgépre vagy földi hordozórakétára - történő továbbítására, az adatoknak közvetlenül a rakétára történő letöltésére, és csak ezután következik a rakéta célra indítása. A rakéták tömeges alkalmazásával járó katonai műveletek megmutatták, hogy ez a rendszer igen hatékony. Nem hiába, hogy egy időben "macskákon", azaz szíriai "barmokon" edzettek. Kétségtelen, hogy Oroszország az USA után szilárdan a második helyen áll a világon az ilyen megsemmisítő eszközök alkalmazása terén.
Feltűnő azonban, hogy az orosz frontrepülés jelenleg nem rendelkezik saját "hosszú karral" - a Kh-555 és Kh-101 cirkálórakéták több ezer kilométeres túlzott stratégiai hatótávolsággal rendelkeznek, és csak Tu-95 és Tu-160 stratégiai bombázókról vetik be őket, miközben a jelenlegi hadszíntér ideális lenne a hasonló tulajdonságú, 500-700 kilométeres hatótávolságú rakéták alkalmazására, amelyeket nemcsak a "stratégák" Tu-160, Tu-95 és Tu-22M, hanem a Szu-30 és Szu-34 is bevethetne. Az egyetlen alkalmas fegyver ebből az osztályból a MiG-31-esből indított "Dagger" aeroballisztikus rakétarendszer, amelynek harci alkalmazásáról még nem állnak rendelkezésre adatok, bár bizonyosan használták már. De nem sok MiG-31-es van felfegyverezve ezzel a rendszerrel, alig több mint két század.
Ez az első alkalom, hogy az orosz légierő teljes körű hadműveletet hajt végre az ellenséges légvédelem visszaszorítására egy Németországhoz vagy Franciaországhoz hasonló területű ország léptékében. Radarállomások, légvédelmi rakétarendszerek és kommunikációs csomópontok célzott kiiktatása, valamint kísérletek a repülőterek elleni fellépésre és az ellenséges repülőgépek megsemmisítésére légi harcokban. Összességében az az érzésünk, hogy ezt a félelmetes feladatot B-vel oldották meg, az egyetlen dolog, ami talán csalódást okozott, a repülőterekre mért csapások voltak - míg a légibázisok létesítményeit eltalálták, addig az ukrán harci gépek többségét a repülőtereken nem iktatták ki egy váratlan csapással, (erre utal a lelőtt Szu-25-ös pilóta és az ukrán gépek folyamatos megjelenése a levegőben a háború alatt). Most, a díványról nézve ez tévedésnek tűnik - az üzemanyag- és kenőanyagraktár nem menekül ki a reptérről, de az ukrán gépek eléggé szétszóródtak a különböző tartalékrepülőtereken, amelyekből legalább 40 van Ukrajnában.
Az Orosz Légierő nem rendelkezik az amerikai MALD típusú, repülőgéppel indítható szimulációs célokkal a légvédelmi behatolás és provokáció céljából. A földi célpontokról indított, a légvédelmi tüzérek kiképzésére szolgáló, az ukránok által talált E-95 Dlanhoz hasonló rakéták nyilvánvalóan korlátozottan használhatóak, de hatékony felhasználásuk a harci műveletek során sokkal kevésbé rugalmas - indításuk csak a földről lehetséges a területünkről, plusz a légi felderítő és csapásmérő csoportok akcióinak nehéz megfelelni.
Sajnos március 5-én az ellenséges hordozható légvédelmi rendszerek szó szerint véres kaszabolást hajtottak végre az orosz légierő repülőgépein és helikopterein. Mint általában, minden katasztrófának több oka van. Valójában a legfontosabb az, hogy a légi közlekedés alacsony magasságban, a MANPAD-ok hatósugarában kezdte meg működését. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a legtöbb repülőgépen és helikopteren a MANPAD-ok elleni hatékony elhárítás problémája nem megoldott, és a legtöbb repülőgépet és helikoptert hőérzékelős MANPAD-rakéták találják el.
És míg a helikopterek, valamint a Szu-25-ös támadó repülőgépek esetében az alacsony és lassú repülés elkerülhetetlen, a modern Szu-30-as és Szu-34-esek elvesztése kissé vadnak tűnik, bár az okok valójában egyértelműek. Az orosz légierő felszereltségében egyes nyugati országokhoz képest nagy hiányosságot jelent a minden időjárási körülmények között működő optronikus felderítő és célzókonténerek hiánya, amelyek segítségével közepes magasságból (a MANPAD-ok hatótávolságán kívülről) fel lehet fedezni a harcmezőn lévő kisebb célpontokat, és precíziós lőszerekkel, például irányított bombákkal és rakétákkal lehet eltalálni őket. A televíziós vagy lézeres irányítás nagy pontossága lehetővé teszi a lőszer súlyának csökkentését közvetlen találat révén, és a kisebb súly lehetővé teszi 16 kisebb, nagy pontosságú lőszert, mondjuk hat 500 kg-os bomba helyett. Ezt a problémát még nem sikerült megoldani.
Nos, és a jelek szerint a március 5-i súlyos veszteségeket is egyértelmű "sikerszédület" okozta. Ukrajna "felnőtt" légvédelmi rendszerének elnyomása után a parancsnokság nyilvánvalóan alábecsülte a MANPAD-ok tömeges használatát az ellenség részéről, különösen mivel a szárazföldi egységek növekvő ellenállása hatékony légi támogatást igényel, amely a fent említett problémák miatt kisebb magasságot igényel a célpontok azonosításához és a pontos csapás méréséhez. Általánosságban elmondható, hogy a "felnőtt" légvédelem és az ellenséges repülés elfojtása után az amerikaiak általában 7 km feletti magasságba emelkednek, hogy büntetlenül cselekedhessenek a MANPADS, a kis kaliberű tüzérség és a rövid hatótávolságú SAM-ek magasságán túl. Ugyanakkor az USA és más nyugati országok ilyenkor általában egy hónapig kizárólag légi hadjáratot folytatnak (Irak, Jugoszlávia, Líbia), szárazföldi csapataik ebben a szakaszban nem vesznek részt harci cselekményekben, ami lehetővé teszi, hogy a repülés minimális kockázattal járjon.
De ezt a pontot is meg kell értenünk. Igen, a repülőgépek és helikopterek elvesztése, valamint a pilóták halála és elfogása nagy visszhangot kelt. A repülés szerepe a háborúban azonban olyan nagy, hogy a szárazföldi csapatok harci műveleteire gyakorolt hatása gyakran többszörösen meghaladja a repülőgépek és a repülő személyzet anyagi és erkölcsi veszteségeit.
