Csendben átrohantunk egy nemzeti emléknapon. Személy szerint én nem szeretem, hogy mindig csak a verességeinkre emlékezünk, és ezért sokan úgy gondolják, hogy sose nyertünk, és valahogy a lelkekbe ivódik, hogy nincs is esélyünk. Ugyanakkor Arad emléke fontos, mert megmutatja milyen irgalmatlan ereje lehet a magyarságnak. A 13ak nagyobb része nem is bírta a nyelvünket, volt közöttük osztrák főnemes, és mégis, hogy megtarthassa a királynak tett esküjét megszegte a császárnak szólót, és minket választott. Ilyenkor mindig eszembe jut egy Vajdasági barátom, akinek apja anyja szerb, de ő magát magyarnak tartja, és az a rengeteg ember akik az én életem alatt is annyira közel kerültek hozzánk, hogy tulajdonképpen már magyarok. Elég csak a szaphoroi csoda után a Himnuszt sírva éneklő kanadaira gondolni, vagy KEBre, aki a magyar női kézilabda válogatott mezében nyugszik. Ez az erő, az ami jövőt ad nekünk, és engem erre emlékeztet az aradi bitó. Ezért, bár a bennem élő, ne a verességre emlékezzünk lázadója nem emgedte, hogy 6.án írjam meg ezt, így kis késéssel egy versel szeretnék emléket állítani nekik:
vitéz Somogyváry Gyula:
A díszmenet
Megállt a hóhér " szalutált,
letelt a szörnyű óra"
Némán merednek a szemek
a hosszú sor bitóra.
Arad felett holló repül
és döbbent iszonyat,
borzongva áll az ezredes
s a hű császári had"
Nincsen egy hang, egy rezdülés,
csak dermedt rémület,
Aulich lábánál sír a pap,
mint megvert kisgyerek"
Sarkonfordul az ezredes,
recseg parancsszava:
"A batalion bevonul,
irány: a laktanya!
Okuljon tiszt és közlegény;
íme kilenc bitó,
emígy bűnhődik " értitek? "
mindegyik lázadó!"
Kengyelbe lép, lovára száll,
elvágtat, mint a szél
s nyomában vezényszó üvölt
s dobok pergése kél.
Négy század morva gyalogos
némán továbbvonul,
a "lázadók" oly csendesek,
csak függnek szótlanul"
Két század áll még csendesen,
az indulásra várva
és nézi, hogyan leng, libeg
hős Damjanich szakálla.
De szó riad és kard süvít
s a két század is dobban
s két század lengyel regruta
megindul hosszú sorban.
Se kürt, se dob, se szó, se hang,
a fejek földre szegve,
sohse volt még ily gyászos had
a császári seregbe!
De lám, hogy íme odaér
a bitósor elébe,
kifeszül minden puskaszíj
a lengyelek kezébe,
kifeszül minden szál derék
s mintha parancs lett volna:
úgy lendül jobbra minden arc
s néz a bitófa-sorra.
És döngve megdobban a föld,
mintha pöröllyel vágnák,
négyszáz bakancs dübörgeti
az őszi tarló hátát!
Hőkölnek mind a tiszt urak,
de egy se szól egy szót se
be jó is, hogy az ezredes
már elment, mily szerencse!
S a tiszt urak, őrmesterek,
dobosok, trombitások
épp úgy verik a talpukat,
akár a köz-subások.
Döngő léptekkel úgy megyen
a néma díszmenet,
hogy aki látja, felzokog
s az arcán könny pereg.
Se kürt, se dob, se szó, se hang
a dérütött juhszélen,
csak mintha" a holt Damjanich
bókolgatna a szélben"
Se kürt" se dob" se szó" se hang"
S a kétszáz regruta
úgy veri ott a defilét,
hogy nézni is csuda.
Szájuk remeg, szemükbe könny,
arcuk halotti sápadt,
de ilyen díszes parádét
még császárnak se vágtak!