A II. világháború (1939 - 1945)
- Téma indítója fip7
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
M
molnibalage
Guest
T
Törölt tag 22302
Guest
Rendkívül érdekes csatorna, ami viszonylag mélyen belemerül a II.VH-s repülőgépek műszaki tulajdonságaiba:
M
molnibalage
Guest
W
Wilson
Guest
1941. Égő egyenruhájú német katona próbál menekülni egy találatot kapott tankból a keleti fronton, a Szovjetunióban....
Napi érdekes - 395
Sziasztok! Remélem jól telt a nyár mindenkinek. Igen, mától teljes gőzzel robog az oldal, mindjárt itt az első Napi érdekes. Vágjunk is bele!1884. A brit Kendall Green biciklis klub tagjai
W
Wilson
Guest
"A keleti front csodatankja" "Amikor a keleti fronton harcoltam, négyszer sebesültem meg.
Az első két sebesülésem 1943-44 telén történt, Narvánál. A mi tankunknak egy bizonyos területet kellett őriznie az erdő szélén. Ebben a szektorban járőröztünk, amikor az orosz 152 mm-es tüzérség tüzelni kezdett ránk. Minden második vagy harmadik orosz lövés után el kellett még kellett változtatnunk a pozíciónkat. Éppen megfigyelő szolgálatot teljesítettem (a toronon kívül álltam), amikor az egyik lövedékük pont a tankunk előtt csapódott be. A robbanás kiszakította a hengert és mozgásképtelenné tette a tankot. Néhány órával később egy zászlóalj-javítóhelyre vontatták bennünket. Miután kijutottunk a tankból a bunkerbe, elhatároztam, hogy kimegyek, és elhozom a tankból az íróeszközeimet, hogy megírjak egy-két levelet. Amikor másodszorra is le akartam szállni a tankról, egy orosz gránát közvetlenül a tankunkba csapódott. A repesz az arcom jobb oldalát találta el - bár nem túl erősen. Az orvos a bunkerben egyszerűen kivette a repeszdarabokat és bekötözte -de nekem még mindig volt néhány repeszdarab a bőröm alatt. A seb nem tett mozgásképtelenné, és azt gondoltam magamban: "Hála az égnek, hogy csak egy kicsit találtak el." Volt egyfajta kellemes érzésem, hogy talán kapok egy sebtapaszt a sebemre, mivel nem állt szándékomban elhagyni a csatateret. Emellett ez volt a bizonyíték arra, hogy frontkatona vagyok.
A második sebesülésem csak néhány nappal később történt. A Leningrádtól délre tervezett offenzíva megindítása előtt a Narva-front mentén manőverekben vettünk részt. E manőverek során egy önjáró löveg (SAU) lövésze voltam. A SAU, bár a 75 mm-es ágyúja csak 24 fokos vízszintes irányban tudott elfordulni, előnye volt, hogy sokkal kisebb sziluettje volt, mint egy tanknak. Kezdett meleg lenni a legénységi fülkében, ezért kinyitottam a kis acéllapot, amely eltakarta azt a lyukat, amelyen keresztül a fegyver optikáját célozták. Már sokszor megtettem ezt korábban is, hogy friss levegő jusson be, de hirtelen géppuskatüzet hallottam, és meleg zsibbadást éreztem a fejemben. A töltő biztos meglátta, mert kiáltott: "Rudyt eltalálták!" A parancsnok utasította a sofőrt, hogy azonnal forduljon meg és hajtson vissza. Később, barátaimmal beszélgetve hallottam tőlük - amikor megláttak, azt hitték, hogy nagyon komolyan megsebesültem annyi vér volt rajtam. Meglepő módon azonban én megsebesültem, míg az önjáró követ sértetlen maradt. Először azt hittük, hogy egy mesterlövész lövedéke volt, amely az önjáró jármű belsejében gellert kapott, de később megtudtam, hogy az egyik gyalogosunk, aki a SAU-nkon ült, MG-34-vel tüzelni kezdett az oroszokra, de lecsúszott a páncélzatról, és több golyót lőtt ki, amelyek eltalálták az optikánkat . Ami még rosszabb, hogy egy helyett két tetanuszinjekciót kaptam, mert az orvos nem tudta, hogy néhány nappal korábban már kaptam injekciót. A második injekcióra fájdalmasan reagáltam. Az egész testem viszketni kezdett, hegek keletkeztek, és úgy éreztem, mintha libabőr kúszna végig a testemen. Erről a második sebesülésről kaptam igazolást, bár nem ellenséges tűz okozta. Megint szerencsém volt, mert néhány nappal ezután a tankom egy "igazi" csata során ráfutott egy aknára és felrobbant.
Az első két sebesülésem 1943-44 telén történt, Narvánál. A mi tankunknak egy bizonyos területet kellett őriznie az erdő szélén. Ebben a szektorban járőröztünk, amikor az orosz 152 mm-es tüzérség tüzelni kezdett ránk. Minden második vagy harmadik orosz lövés után el kellett még kellett változtatnunk a pozíciónkat. Éppen megfigyelő szolgálatot teljesítettem (a toronon kívül álltam), amikor az egyik lövedékük pont a tankunk előtt csapódott be. A robbanás kiszakította a hengert és mozgásképtelenné tette a tankot. Néhány órával később egy zászlóalj-javítóhelyre vontatták bennünket. Miután kijutottunk a tankból a bunkerbe, elhatároztam, hogy kimegyek, és elhozom a tankból az íróeszközeimet, hogy megírjak egy-két levelet. Amikor másodszorra is le akartam szállni a tankról, egy orosz gránát közvetlenül a tankunkba csapódott. A repesz az arcom jobb oldalát találta el - bár nem túl erősen. Az orvos a bunkerben egyszerűen kivette a repeszdarabokat és bekötözte -de nekem még mindig volt néhány repeszdarab a bőröm alatt. A seb nem tett mozgásképtelenné, és azt gondoltam magamban: "Hála az égnek, hogy csak egy kicsit találtak el." Volt egyfajta kellemes érzésem, hogy talán kapok egy sebtapaszt a sebemre, mivel nem állt szándékomban elhagyni a csatateret. Emellett ez volt a bizonyíték arra, hogy frontkatona vagyok.
A második sebesülésem csak néhány nappal később történt. A Leningrádtól délre tervezett offenzíva megindítása előtt a Narva-front mentén manőverekben vettünk részt. E manőverek során egy önjáró löveg (SAU) lövésze voltam. A SAU, bár a 75 mm-es ágyúja csak 24 fokos vízszintes irányban tudott elfordulni, előnye volt, hogy sokkal kisebb sziluettje volt, mint egy tanknak. Kezdett meleg lenni a legénységi fülkében, ezért kinyitottam a kis acéllapot, amely eltakarta azt a lyukat, amelyen keresztül a fegyver optikáját célozták. Már sokszor megtettem ezt korábban is, hogy friss levegő jusson be, de hirtelen géppuskatüzet hallottam, és meleg zsibbadást éreztem a fejemben. A töltő biztos meglátta, mert kiáltott: "Rudyt eltalálták!" A parancsnok utasította a sofőrt, hogy azonnal forduljon meg és hajtson vissza. Később, barátaimmal beszélgetve hallottam tőlük - amikor megláttak, azt hitték, hogy nagyon komolyan megsebesültem annyi vér volt rajtam. Meglepő módon azonban én megsebesültem, míg az önjáró követ sértetlen maradt. Először azt hittük, hogy egy mesterlövész lövedéke volt, amely az önjáró jármű belsejében gellert kapott, de később megtudtam, hogy az egyik gyalogosunk, aki a SAU-nkon ült, MG-34-vel tüzelni kezdett az oroszokra, de lecsúszott a páncélzatról, és több golyót lőtt ki, amelyek eltalálták az optikánkat . Ami még rosszabb, hogy egy helyett két tetanuszinjekciót kaptam, mert az orvos nem tudta, hogy néhány nappal korábban már kaptam injekciót. A második injekcióra fájdalmasan reagáltam. Az egész testem viszketni kezdett, hegek keletkeztek, és úgy éreztem, mintha libabőr kúszna végig a testemen. Erről a második sebesülésről kaptam igazolást, bár nem ellenséges tűz okozta. Megint szerencsém volt, mert néhány nappal ezután a tankom egy "igazi" csata során ráfutott egy aknára és felrobbant.
W
Wilson
Guest
2.
A harmadik sebesülésemet a második frontszolgálat során szereztem, nem sokkal a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet előtt. Tragikus esemény volt, mert nem is az ellenséges tűz okozta. Egy csatában vettünk részt valahol Litvániában, amikor az egyik lövedékünk a csőben maradt - kiderült, hogy hibás volt. Ha egy lövedék elakad a csőben, az utasítások szerint legalább hét másodpercet kell várni, majd eltávolítani a hibás lövedéket, és folytatni kell a tüzelést. Miután elég sokáig vártunk, az önjáró lövegünk parancsnoka elrendelte, hogy a töltényt vegyük ki a csőből - a töltő ezt kézzel végezte. A többiről csak arra emlékszem, hogy fényes, lángokat láttam. Nem hallottam semmit, nem éreztem a robbanást, és őszintén szólva nem értettem, mi történt. Visszanéztem a parancsnokra, és láttam, hogy holtan esett össze. A sofőr kimászott a fülkéjéből, ami az enyém alatt volt, és azt mondta nekem: "Kifelé! Eltaláltak minket!" Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam, és az önjáró löveg alá bújtam, majd a töltő és a sofőr következett. A töltőnek leszakadt a karja, közvetlenül a válla alatt, és amikor megkérdeztem a sofőrt, hogy van-e valamije, amivel el lehet állítani a vérzést, a sebesült felismerte a helyzetét, és elkezdett kiabálni: "A karom, a karom, a karom!". Aztán hallottam, hogy a robbanás villanása miatt átmenetileg megvakult. Én szerencsésebb voltam. Bár néhány napra tábori kórházba kerültem, sebesüléseim csupán néhány repeszdarabból álltak az arcomon (a legnagyobb darab a jobb szemem alatt volt), valamint égési sérülésekből a jobb karomon és az arcom jobb oldalán - de nem voltak túl súlyosak .
A parancsnokunk (Oberleutnant) azonnal meghalt a robbanásban. Ismét nem értettük, mi történt, de később a vizsgálat megállapította, hogy a mi hibás lőszerünk volt az oka. Nyilvánvalóan, amikor a töltő kiakarta venni a csőből az lőszer felrobbant.
A negyedik és egyben utolsó sebesülésem 1944. augusztus 8-án történt, egy gyönyörű nyári napon, a litvániai Raseinėnaitól két mérföldre. A mi rohamlövegünket, mint a század vezető SAU-ját, őrjáratra küldték, hogy vizsgálja meg az oroszok tevékenységét Raseinen környékén. Ahogy egy dombon néhány bokor mögé bújtunk, láttam, hogy egy orosz T-34-es harckocsi épp előttünk halad át a völgyön átlósan. Az első lövést az orosz tankra adtam le, és abban a pillanatban láttam, hogy tizenegy óra irányából nagy sebességgel közeledik felénk egy csillogó tárgy. Amikor leírják, hogy mi történt a csatában, az sokáig tart, de a valóságban szinte azonnal történt. Csak annyit tudtam, hogy veszély közeledik, és mielőtt felkiáltottam volna, hogy "Figyelem!", egy fényes villanás következett, aztán semmi, se hang, se robbanás. Mint egy robot kúsztam ki a SAU-ból. Magamhoz tértem, és az önjáró jármű mögé térdeltem. Láttam, hogy a sofőr is térdre rogyott előttem. - Mi történt? - Kérdeztem tőle. - Eltalált minket egy gránát! Amikor megkérdeztem, hogy hol vannak a többiek, azt mondta: - Mindannyian halottak. Amint a SAU motorja felsziszegett és elhallgatott, nyögést hallottam, és szóltam a sofőrnek: - Azt hiszem, az egyikük életben van, segítsünk neki. Amikor mindketten felugrottunk a jármű hátuljára felfedeztük, hogy a töltő él, de pisztoly volt a kezében, és éppen le akarta lőni magát. Ez gyakran megtörtént olyan harckocsizókkal, akik látva, hogy a tankot találat érte, és nem tudták elhagyni, inkább öngyilkosságot követtek el, mint lassú tűzhalált vagy az oroszok általi fogságba esést. Gyorsan kiütöttem a kezéből a fegyvert, és szóltam a sofőrnek: "Segíts kiszedni őt." Megpróbáltuk ezt, de azt tapasztaltuk, hogy nem tudjuk mozgatni, mert az SAU belsejében minden elgörbült, és a lábai beszorultak. Ekkor hallottuk a parancsnokunk nyögését. Átmentünk az önjáró löveg bal oldalára, és láttuk, hogy ő is szilárdan a roncsok közé szorult, akárcsak a töltő. Ebben a pillanatban az orosz géppuska tüzelni kezdett az álló járművünkre, és ahogyan azt tanították, leugrottunk az önjáró járműről, és elbújtunk mögé.
Ezután már sokkal rosszabbul láttam, ezért megkérdeztem a sofőrt: "Lát valamit?". - ami azt jelenti: "Látod még?" Nyilván azt hitte, hogy azt kérdeztem tőle, lát-e oroszokat, mert azt válaszolta: "Nem". Jó, gondoltam, ebben az esetben segítek, de amikor közöltem vele a szándékomat, azt mondta: "Szörnyen nézel ki, a kezed és az arcod!". Csak ebben a pillanatban vettem észre, hogy megsérültem. Mindkét kezem megégett - a jobb kezem olyannyira, hogy a bőr felhúzódott. Az ingem teljesen megégett a jobb karom oldalán, és amikor az arcomhoz és a fejemhez értem, csak egy ragacsos masszát éreztem. Ráadásul a hajam is teljesen megégett, és az arcomon végigfolyt a vér. Tekintettel a sebeim kiterjedésére, lehetetlen volt elhinni, hogy csak a sérülésemről való beszámolóval tudatosult bennem, hogy valami baj van velem! A felismeréssel együtt járt a fájdalom is, és rájöttem, hogy a kezem kínjait csak úgy tudom enyhíteni, ha fent tartom őket. Így hát lesétáltam a dombon, alig látva a nyomokat, amelyeket a harcjárművünk hagyott a fűben, a kavicsbánya felé, ahol biztonság és segítség várt rám. Ekkor már csak tejszerű foltokat láttam a szemem előtt. Ekkor hallottam, hogy valaki kérdezi: "Ki az?". - Rudy, az 5141-ből" - válaszoltam. - Istenem - kiáltott fel a láthatatlan bajtárs -, él még valaki? - Igen - válaszoltam -, még hárman megsérültek, de nem tudjuk kihozni őket, és segítségre van szükségük. - Oké - mondta -, megyünk hozzájuk! Ekkor már alig láttam valamit, ezért kiabáltam: - Vak vagyok! - Maradjatok itt, jön a segítség! - válaszoltak nekem.
A harmadik sebesülésemet a második frontszolgálat során szereztem, nem sokkal a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet előtt. Tragikus esemény volt, mert nem is az ellenséges tűz okozta. Egy csatában vettünk részt valahol Litvániában, amikor az egyik lövedékünk a csőben maradt - kiderült, hogy hibás volt. Ha egy lövedék elakad a csőben, az utasítások szerint legalább hét másodpercet kell várni, majd eltávolítani a hibás lövedéket, és folytatni kell a tüzelést. Miután elég sokáig vártunk, az önjáró lövegünk parancsnoka elrendelte, hogy a töltényt vegyük ki a csőből - a töltő ezt kézzel végezte. A többiről csak arra emlékszem, hogy fényes, lángokat láttam. Nem hallottam semmit, nem éreztem a robbanást, és őszintén szólva nem értettem, mi történt. Visszanéztem a parancsnokra, és láttam, hogy holtan esett össze. A sofőr kimászott a fülkéjéből, ami az enyém alatt volt, és azt mondta nekem: "Kifelé! Eltaláltak minket!" Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam, és az önjáró löveg alá bújtam, majd a töltő és a sofőr következett. A töltőnek leszakadt a karja, közvetlenül a válla alatt, és amikor megkérdeztem a sofőrt, hogy van-e valamije, amivel el lehet állítani a vérzést, a sebesült felismerte a helyzetét, és elkezdett kiabálni: "A karom, a karom, a karom!". Aztán hallottam, hogy a robbanás villanása miatt átmenetileg megvakult. Én szerencsésebb voltam. Bár néhány napra tábori kórházba kerültem, sebesüléseim csupán néhány repeszdarabból álltak az arcomon (a legnagyobb darab a jobb szemem alatt volt), valamint égési sérülésekből a jobb karomon és az arcom jobb oldalán - de nem voltak túl súlyosak .
A parancsnokunk (Oberleutnant) azonnal meghalt a robbanásban. Ismét nem értettük, mi történt, de később a vizsgálat megállapította, hogy a mi hibás lőszerünk volt az oka. Nyilvánvalóan, amikor a töltő kiakarta venni a csőből az lőszer felrobbant.
A negyedik és egyben utolsó sebesülésem 1944. augusztus 8-án történt, egy gyönyörű nyári napon, a litvániai Raseinėnaitól két mérföldre. A mi rohamlövegünket, mint a század vezető SAU-ját, őrjáratra küldték, hogy vizsgálja meg az oroszok tevékenységét Raseinen környékén. Ahogy egy dombon néhány bokor mögé bújtunk, láttam, hogy egy orosz T-34-es harckocsi épp előttünk halad át a völgyön átlósan. Az első lövést az orosz tankra adtam le, és abban a pillanatban láttam, hogy tizenegy óra irányából nagy sebességgel közeledik felénk egy csillogó tárgy. Amikor leírják, hogy mi történt a csatában, az sokáig tart, de a valóságban szinte azonnal történt. Csak annyit tudtam, hogy veszély közeledik, és mielőtt felkiáltottam volna, hogy "Figyelem!", egy fényes villanás következett, aztán semmi, se hang, se robbanás. Mint egy robot kúsztam ki a SAU-ból. Magamhoz tértem, és az önjáró jármű mögé térdeltem. Láttam, hogy a sofőr is térdre rogyott előttem. - Mi történt? - Kérdeztem tőle. - Eltalált minket egy gránát! Amikor megkérdeztem, hogy hol vannak a többiek, azt mondta: - Mindannyian halottak. Amint a SAU motorja felsziszegett és elhallgatott, nyögést hallottam, és szóltam a sofőrnek: - Azt hiszem, az egyikük életben van, segítsünk neki. Amikor mindketten felugrottunk a jármű hátuljára felfedeztük, hogy a töltő él, de pisztoly volt a kezében, és éppen le akarta lőni magát. Ez gyakran megtörtént olyan harckocsizókkal, akik látva, hogy a tankot találat érte, és nem tudták elhagyni, inkább öngyilkosságot követtek el, mint lassú tűzhalált vagy az oroszok általi fogságba esést. Gyorsan kiütöttem a kezéből a fegyvert, és szóltam a sofőrnek: "Segíts kiszedni őt." Megpróbáltuk ezt, de azt tapasztaltuk, hogy nem tudjuk mozgatni, mert az SAU belsejében minden elgörbült, és a lábai beszorultak. Ekkor hallottuk a parancsnokunk nyögését. Átmentünk az önjáró löveg bal oldalára, és láttuk, hogy ő is szilárdan a roncsok közé szorult, akárcsak a töltő. Ebben a pillanatban az orosz géppuska tüzelni kezdett az álló járművünkre, és ahogyan azt tanították, leugrottunk az önjáró járműről, és elbújtunk mögé.
Ezután már sokkal rosszabbul láttam, ezért megkérdeztem a sofőrt: "Lát valamit?". - ami azt jelenti: "Látod még?" Nyilván azt hitte, hogy azt kérdeztem tőle, lát-e oroszokat, mert azt válaszolta: "Nem". Jó, gondoltam, ebben az esetben segítek, de amikor közöltem vele a szándékomat, azt mondta: "Szörnyen nézel ki, a kezed és az arcod!". Csak ebben a pillanatban vettem észre, hogy megsérültem. Mindkét kezem megégett - a jobb kezem olyannyira, hogy a bőr felhúzódott. Az ingem teljesen megégett a jobb karom oldalán, és amikor az arcomhoz és a fejemhez értem, csak egy ragacsos masszát éreztem. Ráadásul a hajam is teljesen megégett, és az arcomon végigfolyt a vér. Tekintettel a sebeim kiterjedésére, lehetetlen volt elhinni, hogy csak a sérülésemről való beszámolóval tudatosult bennem, hogy valami baj van velem! A felismeréssel együtt járt a fájdalom is, és rájöttem, hogy a kezem kínjait csak úgy tudom enyhíteni, ha fent tartom őket. Így hát lesétáltam a dombon, alig látva a nyomokat, amelyeket a harcjárművünk hagyott a fűben, a kavicsbánya felé, ahol biztonság és segítség várt rám. Ekkor már csak tejszerű foltokat láttam a szemem előtt. Ekkor hallottam, hogy valaki kérdezi: "Ki az?". - Rudy, az 5141-ből" - válaszoltam. - Istenem - kiáltott fel a láthatatlan bajtárs -, él még valaki? - Igen - válaszoltam -, még hárman megsérültek, de nem tudjuk kihozni őket, és segítségre van szükségük. - Oké - mondta -, megyünk hozzájuk! Ekkor már alig láttam valamit, ezért kiabáltam: - Vak vagyok! - Maradjatok itt, jön a segítség! - válaszoltak nekem.
W
Wilson
Guest
3.
Később azt mondták, hogy az egyik tank kijött a csatából, és biztonságba húzta az SAU-t és a legénységet. Elvesztettem az eszméletemet, és csak arra emlékszem, hogy valaki beszélt hozzám, én pedig egy kempingágyon feküdtem - vagy inkább a földön. Nem értettem, mit mondott nekem. A Verwundetenkarte szerint a káplán végezte rajtam az utolsó kenetet. Az én és a töltő állapota olyan súlyos volt, hogy úgy döntöttek, hogy rajtunk már nem lehet segíteni, és mivel arra számítottak, hogy hamarosan meghalunk, inkább egy tábori kórházban hagytak minket, minthogy Németországba küldjenek. Két hét elteltével, amely alatt még mindig eszméletlen voltam, az egészségi állapotom javulni kezdett, és emlékszem, hogy akkor tértem magamhoz, amikor éppen kiraktak egy katonai vonatból Drezdában, Németországban.
A csata előtt, amely majdnem az életembe került, meséltek nekünk egy új orosz tankról, a Joszif Sztálinról, amely negyvenhat tonnát nyomott, és 122 mm-es lövedéket lőtt ki. Vastag (120 mm-es) ferde páncélzatának köszönhetően a 75 mm-es lövedékeink egyszerűen lepattantak a róla, hacsak nem oldalról és nagyon közelről lőttünk rá. Amikor a völgyben a T-34-re lőttem, nem tudtam, hogy arrébb, az erdő szélén több ilyen szörnyeteg várakozik. Alighogy meghúztam a "ravaszt", az orosz behemót tüzelni kezdett. Az oroszok az első lövéssel eltalálták az önjáró járművünket. Egy lövedék a cső és a fegyver maszkja között találta el a gépünket. Kiszakította az ágyút, ahol becsapódott, és behatolt a harckocsi belsejébe ahol felrobbant, és a betöltött lövedékünk felrobbant. Ezt követte a teljes lőszer készletünk felrobbanása. Egy szemtanú szerint a rohamlövegünk páncélozott tetejét egy 100 méter magasra emelkedő lánghullám lökte ki a helyéről. Biztos vagyok benne, hogy ez túlzás, mert valóban jelentős erő kellett ahhoz, hogy ezt a hatalmas acéltetőt leszakítsa és a levegőbe emelje.
Nyilvánvalóan nem volt hiábavaló a bambergi és rustenburgi kiképzésem arról, hogyan kell fel- és leugrani egy tankról, mert öntudatlanul is ki tudtam mászni a tankból, és el tudtam bújni mögötte. Mivel a rohamlövegünk teljesen megsemmisült, és a legénységünk csodával határos módon túlélte, járművünket "a keleti front csodatévő tankjának" nevezték el.
A sofőrünk, aki viszonylag sértetlenül megúszta ezt a veszekedést, öt napig nem tudott beszélni. Úgy tudom, teljesen elmerült a saját gondolatvilágában.
Később egy másik tank vezetésére osztották be. Az első napon, amikor visszatért a frontra, éppen egy fahídon vezette a tankját, amikor a híd beszakadt alatta. A személyzet többi tagja szerencsére kint ült; a vezető azonban a tank elején lévő fülkéjében volt. Amikor a harckocsi a híd alá esett, felborult és a vízbe zuhant. Az egyetlen áldozat a sofőröm volt, aki megfulladt, mert nem tudott kijutni az elsüllyedt járműből. Többszöri sebesülésemért megkaptam a Verwundeten Abzeichen ezüstérmet. Ezt a jelvényt minden olyan katona megkapta, aki háromnál többször sebesült meg, vagy elvesztette a karját, a lábát, a szemét vagy teljesen megsüketült. Megkaptam a Panzerkampf Abzeichen (harckocsitámadásért járó kitüntetést) is, amiért legalább három sikeres harckocsicsatában vettem részt. Ezt a kitüntetést szintén a páncélosok elleni páncéltörő tüzérség elleni harcban való részvételért kapta. A harmadik és legrangosabb kitüntetésem a Kreuz II Klasse ("Vaskereszt" második osztály) volt. Ezt a kitüntetést a kötelességen túli bátorságért adták, és nagy megtiszteltetés volt, ha a kitüntetett altiszti rangnál alacsonyabb rangú volt (mint én). Jelöltek az első osztályú Vaskeresztre, de valamiért nem kaptam meg ezt a kitüntetést. A kitüntetéseimet azonban elsősorban azért kaptam, mert összesen hat orosz tankot semmisítettem meg - kettőt külön-külön, a maradék négyet pedig egyetlen tankcsatában. Négy orosz tankot találtam el egy ütközetben, amikor körülbelül húsz orosz tank próbált áttörni a védelmi vonalunkon az észtországi Narva közelében. Valahogy sikerült mind a négyet eltalálnom néhány perc alatt, míg az egyik tankunk ugyanennyi idő alatt még kettőt elpusztított. Közben a páncéltörő ütegünk sikeresen megsemmisített négy további orosz tankot. Miután húsz tankjukból tízet elvesztettek, az oroszok visszavonultak az erdőbe. Voltak más esetek is, amelyek miatt bátor és hűséges katonaként szereztem hírnevet a bajtársaimnak, ami együttesen volt az oka ennek a kitüntetésnek" .
(Rudolf Salvermoser altiszt emlékirataiból, a Grossdeutschland hadosztály altisztje).
Colonelcassad
Később azt mondták, hogy az egyik tank kijött a csatából, és biztonságba húzta az SAU-t és a legénységet. Elvesztettem az eszméletemet, és csak arra emlékszem, hogy valaki beszélt hozzám, én pedig egy kempingágyon feküdtem - vagy inkább a földön. Nem értettem, mit mondott nekem. A Verwundetenkarte szerint a káplán végezte rajtam az utolsó kenetet. Az én és a töltő állapota olyan súlyos volt, hogy úgy döntöttek, hogy rajtunk már nem lehet segíteni, és mivel arra számítottak, hogy hamarosan meghalunk, inkább egy tábori kórházban hagytak minket, minthogy Németországba küldjenek. Két hét elteltével, amely alatt még mindig eszméletlen voltam, az egészségi állapotom javulni kezdett, és emlékszem, hogy akkor tértem magamhoz, amikor éppen kiraktak egy katonai vonatból Drezdában, Németországban.
A csata előtt, amely majdnem az életembe került, meséltek nekünk egy új orosz tankról, a Joszif Sztálinról, amely negyvenhat tonnát nyomott, és 122 mm-es lövedéket lőtt ki. Vastag (120 mm-es) ferde páncélzatának köszönhetően a 75 mm-es lövedékeink egyszerűen lepattantak a róla, hacsak nem oldalról és nagyon közelről lőttünk rá. Amikor a völgyben a T-34-re lőttem, nem tudtam, hogy arrébb, az erdő szélén több ilyen szörnyeteg várakozik. Alighogy meghúztam a "ravaszt", az orosz behemót tüzelni kezdett. Az oroszok az első lövéssel eltalálták az önjáró járművünket. Egy lövedék a cső és a fegyver maszkja között találta el a gépünket. Kiszakította az ágyút, ahol becsapódott, és behatolt a harckocsi belsejébe ahol felrobbant, és a betöltött lövedékünk felrobbant. Ezt követte a teljes lőszer készletünk felrobbanása. Egy szemtanú szerint a rohamlövegünk páncélozott tetejét egy 100 méter magasra emelkedő lánghullám lökte ki a helyéről. Biztos vagyok benne, hogy ez túlzás, mert valóban jelentős erő kellett ahhoz, hogy ezt a hatalmas acéltetőt leszakítsa és a levegőbe emelje.
Nyilvánvalóan nem volt hiábavaló a bambergi és rustenburgi kiképzésem arról, hogyan kell fel- és leugrani egy tankról, mert öntudatlanul is ki tudtam mászni a tankból, és el tudtam bújni mögötte. Mivel a rohamlövegünk teljesen megsemmisült, és a legénységünk csodával határos módon túlélte, járművünket "a keleti front csodatévő tankjának" nevezték el.
A sofőrünk, aki viszonylag sértetlenül megúszta ezt a veszekedést, öt napig nem tudott beszélni. Úgy tudom, teljesen elmerült a saját gondolatvilágában.
Később egy másik tank vezetésére osztották be. Az első napon, amikor visszatért a frontra, éppen egy fahídon vezette a tankját, amikor a híd beszakadt alatta. A személyzet többi tagja szerencsére kint ült; a vezető azonban a tank elején lévő fülkéjében volt. Amikor a harckocsi a híd alá esett, felborult és a vízbe zuhant. Az egyetlen áldozat a sofőröm volt, aki megfulladt, mert nem tudott kijutni az elsüllyedt járműből. Többszöri sebesülésemért megkaptam a Verwundeten Abzeichen ezüstérmet. Ezt a jelvényt minden olyan katona megkapta, aki háromnál többször sebesült meg, vagy elvesztette a karját, a lábát, a szemét vagy teljesen megsüketült. Megkaptam a Panzerkampf Abzeichen (harckocsitámadásért járó kitüntetést) is, amiért legalább három sikeres harckocsicsatában vettem részt. Ezt a kitüntetést szintén a páncélosok elleni páncéltörő tüzérség elleni harcban való részvételért kapta. A harmadik és legrangosabb kitüntetésem a Kreuz II Klasse ("Vaskereszt" második osztály) volt. Ezt a kitüntetést a kötelességen túli bátorságért adták, és nagy megtiszteltetés volt, ha a kitüntetett altiszti rangnál alacsonyabb rangú volt (mint én). Jelöltek az első osztályú Vaskeresztre, de valamiért nem kaptam meg ezt a kitüntetést. A kitüntetéseimet azonban elsősorban azért kaptam, mert összesen hat orosz tankot semmisítettem meg - kettőt külön-külön, a maradék négyet pedig egyetlen tankcsatában. Négy orosz tankot találtam el egy ütközetben, amikor körülbelül húsz orosz tank próbált áttörni a védelmi vonalunkon az észtországi Narva közelében. Valahogy sikerült mind a négyet eltalálnom néhány perc alatt, míg az egyik tankunk ugyanennyi idő alatt még kettőt elpusztított. Közben a páncéltörő ütegünk sikeresen megsemmisített négy további orosz tankot. Miután húsz tankjukból tízet elvesztettek, az oroszok visszavonultak az erdőbe. Voltak más esetek is, amelyek miatt bátor és hűséges katonaként szereztem hírnevet a bajtársaimnak, ami együttesen volt az oka ennek a kitüntetésnek" .
(Rudolf Salvermoser altiszt emlékirataiból, a Grossdeutschland hadosztály altisztje).
Colonelcassad
Igen volt DMR variánsa.Berlin , 1945. Az ott optika az STG-n?
Sokáig vaciláltam, hogy ez II. Világháború e, vagy valahova máshova tartozik, de vágül itt kötött ki. Majd valaki átrakja ha nem itt a helye. Szóval, ez egy gondolatkísárlet, a mi lett volna ha nem lett volna II. Világháború? Tudom, a történelemben nincs ha, de most egy kicsit tegyük ezt félre. Szóval, a legtöbb ember azt mondaná erre, hogy az egy fantasztikusan jó dolog lett volna. Nincs európai és ázsiai várzivatar, nem hal meg tök feleslegesen x tízmillió ember, nincs holokauszt, nincs Drezda, Hamburg, nem radírozzuk le a történelmi emlékeink jelentős részét a térképről, nem ül nagyafater éveket egy szibériai hadifogolytáborban, hogy a civilizációs jelentőségűtől a személyesig hozzak példákat. Szóval akkor mindenki happy, kitört a boldogság.
Szerintem meg egy pillanatra el kellene ezen gondolkozni. Szerintem jó esély van rá, hogyha mindez nem történik meg, és nem egy (2) gombafelhőben végződik az egész, akkor most sanszosan az a pár túlélő valahol a kőkorszak szintjén gyűjtögetne élelmet magának valahol a romok közt, nagy csatában a patkányokkal.
Ha csak pár évvel ugrunk előre, mindenféle világháború nélkül, akkor valószínűleg majd mindenki eljut az atombombáig. Ha nincs a háború, akkor viszont az egész tapasztalat elmarad. Nem tudjuk, hogy megynerhetőnek tartanak e egy atomháborút. És persze ha túljutnak a kezdeti éveken akkor valószínűleg eljutnak annak a felismeréséig, hogy nem, de az elején még ez nem lett volna ennyire egyrtelmű. És ez nagyon veszélyes helyzetet teremtett volna. Mert a szembenállás a kelet és a nyugat közt meglett volna így is. Nem hiszem, hogy ne vetették volna be és az elindította volna azt a láncreakciót, aminek a vége elég csúnya lett volna.
Csakhogy akkor most marad a kérdés, a II. Világháború akkor rossz volt, vagy nem?
Szerintem meg egy pillanatra el kellene ezen gondolkozni. Szerintem jó esély van rá, hogyha mindez nem történik meg, és nem egy (2) gombafelhőben végződik az egész, akkor most sanszosan az a pár túlélő valahol a kőkorszak szintjén gyűjtögetne élelmet magának valahol a romok közt, nagy csatában a patkányokkal.
Ha csak pár évvel ugrunk előre, mindenféle világháború nélkül, akkor valószínűleg majd mindenki eljut az atombombáig. Ha nincs a háború, akkor viszont az egész tapasztalat elmarad. Nem tudjuk, hogy megynerhetőnek tartanak e egy atomháborút. És persze ha túljutnak a kezdeti éveken akkor valószínűleg eljutnak annak a felismeréséig, hogy nem, de az elején még ez nem lett volna ennyire egyrtelmű. És ez nagyon veszélyes helyzetet teremtett volna. Mert a szembenállás a kelet és a nyugat közt meglett volna így is. Nem hiszem, hogy ne vetették volna be és az elindította volna azt a láncreakciót, aminek a vége elég csúnya lett volna.
Csakhogy akkor most marad a kérdés, a II. Világháború akkor rossz volt, vagy nem?
W
Wilson
Guest
1940. szeptember 15 -én zajlott le a második világháború egyik legfontosabb csatája. Az angliai légi csatában ezen a napon fordulópont következett be.....
A tanulmány szerint (AD1045347.pdf (dtic.mil) rohamtempóban fejlesztették ki a normandia tapasztalatok alapján és az első 2000 darab M93 lőszert (T40) kísérleti céllal 1944. szeptember 11-én adták át a csapatoknak.
Elsősorban a harckocsivadászok kaptak, a harckocsik csak jóval később.
Feltételezem a vontatott pct. ágyúknak is jutott belőle.
Mintha lett volna már. ?
index.hu
A nácik mesterséges kontinenssel védték volna Európát
Új földrészt kívántak létrehozni a Földközi-tenger kiszárításával.
index.hu
G
Galthran
Guest
az utolsó rádióüzenet a szabad Lengyelországból
Jeszcze Polska nie zginęła. Niech żyje Polska!
Jeszcze Polska nie zginęła. Niech żyje Polska!
M
molnibalage
Guest
Szóval a dekadens Nyugaton vannak mogyorótorta-restaurátorok: https://index.hu/belfold/2021/09/19/nemetorszag-lubeck-regeszet-mogyoro-torta/