Kis Királytigris mozgatás Fort Benningben, 4k-ban. Szegény tréler.
A II. világháború (1939 - 1945)
- Téma indítója fip7
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
M
molnibalage
Guest
Kuruc.info - A Luftwaffe technológiája: a Focke-Wulf 190-es technikai fejlesztései
Számos szakértő szerint a legjobb világháborús vadászrepülőgép volt.
Kuruc.info - A BMW 801 motor D-2 verziójának és a Focke-Wulf 190-esnek az egyes technikai jellemzői
A Harmadik Birodalom egyik leghatásosabb repülőgépmotorja a BMW 801 volt. Ez több technikai fejlesztést is tartalmazott, ami hozzájárult a Focke-Wulf 190-es teljesítményéhez. Mostani cikkünkben a D-2 verzió egyes jellemzőit mutatjuk be. Emellett szó lesz a Focke-Wulf 190-es jellemzőiről is. A...
A kutya, aki a második világháború egyetlen négylábú hadifoglya volt: többször is a legénység védelmére kelt
Judy élete során számos katona életét mentette meg bátorságával. Emellett pedig ő volt az egyetlen négylábú hadifogoly.
www.azenkutyam.hu
T
Törölt tag 1711
Guest
II. Világháborús Hadijátékok
Játékok témájú esemény Komárom (Komárom-Esztergom megye) területén Monostori Erőd szervezésében, szombat, október 2 2021. 2,1 E érdeklődő és 466 ember ott lesz.
www.facebook.com
W
Wilson
Guest
A délnyugati front veresége: egy katasztrófa anatómiája....
80 évvel ezelőtt, 1941 szeptemberének végén ért véget a második világháború egyik legepikusabb csatája, a kijevi csata. Négy szovjet hadsereget, valamint a Délnyugati Front parancsnokait bekerítették és megsemmisítették. Német adatok szerint 665 000 ember esett fogságba. A megadott szovjet adatok szerint a délnyugati front vesztesége 628 ezer ember volt. Csak mintegy 15 ezer harcosnak és parancsnoknak sikerült kimenekülnie a bekerítésből és eljutnia a sajátjaihoz. A foglyok számában mutatkozó különbség azzal magyarázható, hogy a németek mindenkit elfogtak, aki bármilyen egyenruhát viselt (milicisták, vasutasok stb.), és a gyanús, civil ruhás embereket is. Egy ilyen nagyszabású összeomlás okait érdemes közelebbről megvizsgálni.
Nehéz dió volt , amit a németeknek fel kellett törni.1941 augusztusának közepén a németek majdnem bevették Kijevet. A Zsuljanij-Goloszejevó térségében áttörték a szovjet védelmet, de a szovjetek sikeres ellentámadást vezettek és visszaverték őket, ami után a kijevi front stabilizálódott. Az ukrán főváros védelme, amely a kijevi fronton alapult, meglehetősen félelmetesnek tűnt, és nagy erőfeszítéseket követelt a támadó német erők részéről. Zsukov marsall emlékiratainak azon passzusa, miszerint július végén közölte Sztálinnal, hogy Kijevet fel kell adni, amiért állítólag eltávolították az RKKA vezérkari főnöki posztjáról, megkérdőjelezhető.
Kijevet az a német 6. hadsereg próbálta frontálisan megrohamozni, amelyet Sztálingrádnál hamarosan megsemmisítettek. Kijevet közvetlenül védte a szovjet 37. hadsereg, amelynek parancsnoka Vlaszov tábornok volt. Ő és katonái szeptember 18-ról 19-re virradó éjjel utolsóként hagyták el a várost.
1941. augusztus 18-án a német szárazföldi erők főparancsnoksága előterjesztette a Moszkva elleni támadási tervet.
Hitler azonban ezt elutasította, és egy másik kiemelt célt tűzött ki: bekeríteni és megsemmisíteni a szovjet csapatok egy nagy csoportját Ukrajnában. A Moszkvát célba vevő német katonai parancsnokok közül sokakat kellemetlenül lepte meg ez a fordulat. Különösen elégedetlen volt a 2. páncéloscsoport parancsnoka, Guderian tábornok. Megpróbálta meggyőzni főparancsnokát, hogy Moszkva fontosabb. Hitler azonban azt mondta, hogy "Ukrajna nyersanyag- és élelmiszerforrásai létfontosságúak a háború folytatásához", és panaszkodott, hogy "tábornokai semmit sem értenek a hadigazdasághoz". Hosszas vita után Hitler kategorikusan követelte, hogy a Kijevet védő szovjet csapatokat támadják hátba. 1941 augusztusának végén Guderian tankjai Moszkva megtámadása helyett dél felé fordultak. A páncélos tábornok szerint "Konotop" (kb. 180 km) volt az offenzíva kezdeti céljaként megadva. A németek már szeptember 7-én Konotopnál voltak, és szeptember 10-én, mintegy 250 km-t megtéve, elfoglalták Romny városát, amely a délnyugati front mélyén volt. Ekkorra Kijevtől északkeletre a németek a Desna folyót erőltették, a déli szárnyon pedig Kremencsugnál elfoglaltak egy hídfőállást, ahová Kleist tábornok egyik harckocsicsoportja vonult... Az "üst" bezárult.
Szeptember 10-11-én éjjel a Délnyugati Front katonai tanácsa arra a következtetésre jutott, hogy a rendelkezésre álló erőkkel lehetetlen a Dnyeper mentén tartani a védelmet és visszaverni a hátországból történő áttörést, ezért vissza kell vonulni. Moszkvából azonban szigorúan azt a tanácsot kapták, hogy "végre ne a visszavonulási vonalakat keressék, hanem az ellenállás módját".
Közben szeptember 12-én a németek a kremencsugi hídfőből támadást indítottak, és szeptember 15-re a bekerítés Lokhvitsa közelében bezárult. Szeptember 16-án Timosenko marsall, a Délnyugati Front (Poltavában állomásozó) parancsnoka Baghramjan tábornokon keresztül kiadta a parancsot, hogy hagyják el Kijevet, vonuljanak a hátsó védelmi vonalra, és verjék meg a hátulról áttört németeket. Baghramyan elrepült a Délnyugati Front főhadiszállására (Piryatin körzet), de nem hozott írásos parancsot. Kirponos nem volt hajlandó követni a szóbeli parancsot! Ismét elkezdett engedélyt kérni a visszavonulásra, és csak szeptember 17-én este döntött úgy, hogy kiadja a parancsot Kijev elhagyására és visszavonulásra a Psel folyó vonaláig.
Szeptember 18-án éjjel Moszkvából engedélyt kaptak a visszavonulásra. A visszavonulásból menekülés lesz Timosenko marsall visszavonulási parancsa, hogy megsemmisítse a hátulról áttört ellenséges egységeket, teljesen logikusnak tűnik. A németek itt még nem voltak túlerőben , és ekkor még nem sikerült megszilárdítaniuk a bekerítést (és a harcok legvégéig nem hoztak létre összefüggő bekerítési frontot). Ebben a helyzetben a Kirponosz tábornok frontja számára a fő problémát az irányítás elvesztése jelentette.
Volkotrubenko tábornok, akinek szerencséje volt, hogy kijutott a bekerítésből, így írja le a Pirjatinból való visszavonulást: "1941.09.18-án ki 6.00 órakor az összes jármű és embertömeg alakzatban és alakzat nélkül (5. és 21. hadsereg) kaotikusan rohant kelet felé. Az egymással összekeveredett harci egységek és szállítmányok egyre kezelhetetlenebbé váltak. És az ellenséges légirő, tüzérség, tankok és gépesített gyalogság csapásai alatt (a németek azonnal elkezdték a nagy bekerítést több kisebbre bontani) a rosszul szervezett visszavonulás rendezetlen meneküléssé változott.
Nagyon hamar alig 2 ezer ember maradt Kirponosz parancsnoksága alatt: géppuskás század, a front adminisztrációja (parancsnoksága), amelynek tisztjei zászlóaljat alkottak, az 5. hadsereg parancsnoksága... Mindenkiből, akit csak meg tudtak állítani, igyekeztek harci csoportokat alakítani, de, mint később Bagramjan tábornok megjegyezte, "az új csapatok csak 3-4 órát éltek meg. A parancsnoki állomány közvetlen beleegyezésével az "alakulat" személyzete egyenként és csoportosan, titokban és nyilvánvalóan minden irányban szétszóródott, és megpróbált kelet felé menni, hogy a bekerítésből kiszabaduljon". A helyzetet súlyosbította, hogy a Vörös Hadsereg sok embere - mozgósított helyiek - egyszerűen szétszéledtek az otthonaikba
Érthető a határozatlanság, amellyel Kirponosz ebben a kritikus helyzetben cselekedett. Még 1941. július 28-án jött Sztálin nyilatkozata a nyugati front volt parancsnokának, Pavlov vezérezredesnek és Klimovszkij, Grigorjev, Korobkov tábornokoknak a kivégzéséről - gyávaság, tétlenség, megfontoltság hiánya, a csapatok összeomlása miatt. Ráadásul a biztonsági szolgálatok komisszárja, Mihajev, aki Pavlov ügyével volt megbízva, összegyűjtötte és elküldte a Kremlnek a Kirponoszra vonatkozó "mocskot"! Ezt követően Mihajevet azonnal kinevezték a Délnyugati Front NKVD Különleges Osztályának vezetőjévé! Ilyen helyzetben a délnyugati front parancsnokának a biztosítási szándéka teljesen indokoltnak tűnik.
Egyébként Kirponosz tábornok és Mihejev meghaltak a csatában, áttörve a bekerítésen.
A karrierépítés áldozata.
Amint azt sok kortárs megjegyezte, Kirponosz vezérezredes gyenge katonai parancsnoknak bizonyult, alkalmatlan a frontparancsnoki posztra (személyes bátorságát senki sem vonta kétségbe). Feltételezhetjük, hogy ennek oka az 1940 és 1941 közötti túl gyors karrierje volt.
Kirponosz hosszú ideig (1934-1939) a kazanyi gyalogsági iskola vezetője volt. 1939 novemberében dandárparancsnokból kommandós lett, és hamarosan kitüntette magát Vyborg bevételénél, ami után karrierje az egekbe szökött. 1940 áprilisában már hadtestparancsnok volt, két hónappal később a leningrádi katonai körzet parancsnoka (altábornagy), 1941 elején pedig a kijevi körzeté (vezérezredes). Másfél év alatt dandárparancsnokból a kerületi front parancsnokává emelkedett, tulajdonképpen átugorva a ranglétrán több lépcsőfokot
Guderian tábornok szerint: "A Kijevért folytatott harcok kétségtelenül nagy taktikai sikert jelentettek. Kétséges azonban, hogy ez a taktikai siker stratégiai jelentőségű is volt-e."
Ezt követően sok német parancsnok azon kesergett, hogy a kijevi nagy győzelem hamarosan ugyanolyan nagyarányú vereségbe csapott át Moszkvánál. Azt mondták, hogy a moszkvai invázió túl későn kezdődött (1941. szeptember 30. - október 2.), és nem volt idejük elfoglalni a szovjet fővárost a fagyok beállta előtt. És általában véve maga a villámháború koncepciója inkább az ellenséges főerők legyőzését és Moszkva elfoglalását követelte meg, mint a gazdasági erőforrások elfoglalását.
Ebben az érvelésben azonban nem minden olyan vitathatatlan. A hírhedt "konotopi pivot" nélkül a délnyugat-oroszországi nagy erők csoportja (1941 szeptember elején mintegy 755 ezer fő) csapást mérhetett volna a Moszkva felé előrenyomuló német csapatok szárnyára és hátára. Így a németek győzelmeik csúcsán olyan helyzetébe kerültek, ahonnan nem találtak kiutat.
Dmytro Shurkhalo
80 évvel ezelőtt, 1941 szeptemberének végén ért véget a második világháború egyik legepikusabb csatája, a kijevi csata. Négy szovjet hadsereget, valamint a Délnyugati Front parancsnokait bekerítették és megsemmisítették. Német adatok szerint 665 000 ember esett fogságba. A megadott szovjet adatok szerint a délnyugati front vesztesége 628 ezer ember volt. Csak mintegy 15 ezer harcosnak és parancsnoknak sikerült kimenekülnie a bekerítésből és eljutnia a sajátjaihoz. A foglyok számában mutatkozó különbség azzal magyarázható, hogy a németek mindenkit elfogtak, aki bármilyen egyenruhát viselt (milicisták, vasutasok stb.), és a gyanús, civil ruhás embereket is. Egy ilyen nagyszabású összeomlás okait érdemes közelebbről megvizsgálni.
Nehéz dió volt , amit a németeknek fel kellett törni.1941 augusztusának közepén a németek majdnem bevették Kijevet. A Zsuljanij-Goloszejevó térségében áttörték a szovjet védelmet, de a szovjetek sikeres ellentámadást vezettek és visszaverték őket, ami után a kijevi front stabilizálódott. Az ukrán főváros védelme, amely a kijevi fronton alapult, meglehetősen félelmetesnek tűnt, és nagy erőfeszítéseket követelt a támadó német erők részéről. Zsukov marsall emlékiratainak azon passzusa, miszerint július végén közölte Sztálinnal, hogy Kijevet fel kell adni, amiért állítólag eltávolították az RKKA vezérkari főnöki posztjáról, megkérdőjelezhető.
Kijevet az a német 6. hadsereg próbálta frontálisan megrohamozni, amelyet Sztálingrádnál hamarosan megsemmisítettek. Kijevet közvetlenül védte a szovjet 37. hadsereg, amelynek parancsnoka Vlaszov tábornok volt. Ő és katonái szeptember 18-ról 19-re virradó éjjel utolsóként hagyták el a várost.
1941. augusztus 18-án a német szárazföldi erők főparancsnoksága előterjesztette a Moszkva elleni támadási tervet.
Hitler azonban ezt elutasította, és egy másik kiemelt célt tűzött ki: bekeríteni és megsemmisíteni a szovjet csapatok egy nagy csoportját Ukrajnában. A Moszkvát célba vevő német katonai parancsnokok közül sokakat kellemetlenül lepte meg ez a fordulat. Különösen elégedetlen volt a 2. páncéloscsoport parancsnoka, Guderian tábornok. Megpróbálta meggyőzni főparancsnokát, hogy Moszkva fontosabb. Hitler azonban azt mondta, hogy "Ukrajna nyersanyag- és élelmiszerforrásai létfontosságúak a háború folytatásához", és panaszkodott, hogy "tábornokai semmit sem értenek a hadigazdasághoz". Hosszas vita után Hitler kategorikusan követelte, hogy a Kijevet védő szovjet csapatokat támadják hátba. 1941 augusztusának végén Guderian tankjai Moszkva megtámadása helyett dél felé fordultak. A páncélos tábornok szerint "Konotop" (kb. 180 km) volt az offenzíva kezdeti céljaként megadva. A németek már szeptember 7-én Konotopnál voltak, és szeptember 10-én, mintegy 250 km-t megtéve, elfoglalták Romny városát, amely a délnyugati front mélyén volt. Ekkorra Kijevtől északkeletre a németek a Desna folyót erőltették, a déli szárnyon pedig Kremencsugnál elfoglaltak egy hídfőállást, ahová Kleist tábornok egyik harckocsicsoportja vonult... Az "üst" bezárult.
Szeptember 10-11-én éjjel a Délnyugati Front katonai tanácsa arra a következtetésre jutott, hogy a rendelkezésre álló erőkkel lehetetlen a Dnyeper mentén tartani a védelmet és visszaverni a hátországból történő áttörést, ezért vissza kell vonulni. Moszkvából azonban szigorúan azt a tanácsot kapták, hogy "végre ne a visszavonulási vonalakat keressék, hanem az ellenállás módját".
Közben szeptember 12-én a németek a kremencsugi hídfőből támadást indítottak, és szeptember 15-re a bekerítés Lokhvitsa közelében bezárult. Szeptember 16-án Timosenko marsall, a Délnyugati Front (Poltavában állomásozó) parancsnoka Baghramjan tábornokon keresztül kiadta a parancsot, hogy hagyják el Kijevet, vonuljanak a hátsó védelmi vonalra, és verjék meg a hátulról áttört németeket. Baghramyan elrepült a Délnyugati Front főhadiszállására (Piryatin körzet), de nem hozott írásos parancsot. Kirponos nem volt hajlandó követni a szóbeli parancsot! Ismét elkezdett engedélyt kérni a visszavonulásra, és csak szeptember 17-én este döntött úgy, hogy kiadja a parancsot Kijev elhagyására és visszavonulásra a Psel folyó vonaláig.
Szeptember 18-án éjjel Moszkvából engedélyt kaptak a visszavonulásra. A visszavonulásból menekülés lesz Timosenko marsall visszavonulási parancsa, hogy megsemmisítse a hátulról áttört ellenséges egységeket, teljesen logikusnak tűnik. A németek itt még nem voltak túlerőben , és ekkor még nem sikerült megszilárdítaniuk a bekerítést (és a harcok legvégéig nem hoztak létre összefüggő bekerítési frontot). Ebben a helyzetben a Kirponosz tábornok frontja számára a fő problémát az irányítás elvesztése jelentette.
Volkotrubenko tábornok, akinek szerencséje volt, hogy kijutott a bekerítésből, így írja le a Pirjatinból való visszavonulást: "1941.09.18-án ki 6.00 órakor az összes jármű és embertömeg alakzatban és alakzat nélkül (5. és 21. hadsereg) kaotikusan rohant kelet felé. Az egymással összekeveredett harci egységek és szállítmányok egyre kezelhetetlenebbé váltak. És az ellenséges légirő, tüzérség, tankok és gépesített gyalogság csapásai alatt (a németek azonnal elkezdték a nagy bekerítést több kisebbre bontani) a rosszul szervezett visszavonulás rendezetlen meneküléssé változott.
Nagyon hamar alig 2 ezer ember maradt Kirponosz parancsnoksága alatt: géppuskás század, a front adminisztrációja (parancsnoksága), amelynek tisztjei zászlóaljat alkottak, az 5. hadsereg parancsnoksága... Mindenkiből, akit csak meg tudtak állítani, igyekeztek harci csoportokat alakítani, de, mint később Bagramjan tábornok megjegyezte, "az új csapatok csak 3-4 órát éltek meg. A parancsnoki állomány közvetlen beleegyezésével az "alakulat" személyzete egyenként és csoportosan, titokban és nyilvánvalóan minden irányban szétszóródott, és megpróbált kelet felé menni, hogy a bekerítésből kiszabaduljon". A helyzetet súlyosbította, hogy a Vörös Hadsereg sok embere - mozgósított helyiek - egyszerűen szétszéledtek az otthonaikba
Érthető a határozatlanság, amellyel Kirponosz ebben a kritikus helyzetben cselekedett. Még 1941. július 28-án jött Sztálin nyilatkozata a nyugati front volt parancsnokának, Pavlov vezérezredesnek és Klimovszkij, Grigorjev, Korobkov tábornokoknak a kivégzéséről - gyávaság, tétlenség, megfontoltság hiánya, a csapatok összeomlása miatt. Ráadásul a biztonsági szolgálatok komisszárja, Mihajev, aki Pavlov ügyével volt megbízva, összegyűjtötte és elküldte a Kremlnek a Kirponoszra vonatkozó "mocskot"! Ezt követően Mihajevet azonnal kinevezték a Délnyugati Front NKVD Különleges Osztályának vezetőjévé! Ilyen helyzetben a délnyugati front parancsnokának a biztosítási szándéka teljesen indokoltnak tűnik.
Egyébként Kirponosz tábornok és Mihejev meghaltak a csatában, áttörve a bekerítésen.
A karrierépítés áldozata.
Amint azt sok kortárs megjegyezte, Kirponosz vezérezredes gyenge katonai parancsnoknak bizonyult, alkalmatlan a frontparancsnoki posztra (személyes bátorságát senki sem vonta kétségbe). Feltételezhetjük, hogy ennek oka az 1940 és 1941 közötti túl gyors karrierje volt.
Kirponosz hosszú ideig (1934-1939) a kazanyi gyalogsági iskola vezetője volt. 1939 novemberében dandárparancsnokból kommandós lett, és hamarosan kitüntette magát Vyborg bevételénél, ami után karrierje az egekbe szökött. 1940 áprilisában már hadtestparancsnok volt, két hónappal később a leningrádi katonai körzet parancsnoka (altábornagy), 1941 elején pedig a kijevi körzeté (vezérezredes). Másfél év alatt dandárparancsnokból a kerületi front parancsnokává emelkedett, tulajdonképpen átugorva a ranglétrán több lépcsőfokot
Guderian tábornok szerint: "A Kijevért folytatott harcok kétségtelenül nagy taktikai sikert jelentettek. Kétséges azonban, hogy ez a taktikai siker stratégiai jelentőségű is volt-e."
Ezt követően sok német parancsnok azon kesergett, hogy a kijevi nagy győzelem hamarosan ugyanolyan nagyarányú vereségbe csapott át Moszkvánál. Azt mondták, hogy a moszkvai invázió túl későn kezdődött (1941. szeptember 30. - október 2.), és nem volt idejük elfoglalni a szovjet fővárost a fagyok beállta előtt. És általában véve maga a villámháború koncepciója inkább az ellenséges főerők legyőzését és Moszkva elfoglalását követelte meg, mint a gazdasági erőforrások elfoglalását.
Ebben az érvelésben azonban nem minden olyan vitathatatlan. A hírhedt "konotopi pivot" nélkül a délnyugat-oroszországi nagy erők csoportja (1941 szeptember elején mintegy 755 ezer fő) csapást mérhetett volna a Moszkva felé előrenyomuló német csapatok szárnyára és hátára. Így a németek győzelmeik csúcsán olyan helyzetébe kerültek, ahonnan nem találtak kiutat.
Dmytro Shurkhalo
W
Wilson
Guest
"Fekete május".....
Részlet Zurze Herbert Werner hadnagy "Acélkoporsók" című művéből, aki a leírt időszakban az U-230-as hajó első őrtisztje volt. Jól mutatja, mit kellett elviselniük a német tengeralattjárósoknak az 1943-as "fekete május" idején, amikor a havi veszteségek száma átlépte a 40 tengeralattjárót, és több tucatnyi további tengeralattjáró súlyosan megrongálódott.
"Amint a tengeralattjáró eltűnt a víz alatt, a hanghullámok a romboló motorjainak és hajócsavarjainak mennydörgő morajlásával együtt csapódtak az acéltestbe. A dübörgés olyan gyorsan erősödött, és olyan fülsiketítő volt, hogy megdermedtünk a helyünkön. Az U-230 tovább süllyedt. De túl lassan süllyedt ahhoz, hogy elkerüljük a mélységi bombák veszélyes hatásait.
Félelmetes robbanás szórta szét a tengervizet. Hat robbanássorozat rázta meg a hajót,és szószerint kidobta a vízből, és a tenger felszínére kényszerítette,kiszolgáltatva a tengeralattjárót a négy brit romboló kegyelmének. Az U-230 hajócsavarjai csúcssebességgel pörögtek. Egy pillanatra minden elcsendesedett. A britek elképedve megdermedtek. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a tengeralattjáró orra a vízbe merült, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az óceán vizében.
Egy újabb mélységi bombasorozat megemelte a tengeralattjáró tatját. Az U-230-as felett elvesztettük az irányítást, a hajó megpördült és egyre mélyebbre süllyedt. A hajó 60 fokos trimmeléssel 250 méter mélyre merült, mielőtt Friedrichnek (az U-230 főmérnökének) sikerült megállítania a merülést. A víz alatt 230 méteres mélységben mozogva azt hittük, hogy éppen az ellenség bombázási zónája alatt vagyunk, és igyekeztünk kijutni a zónából. Ismét arra voltunk kényszerítve, hogy a lehető legnagyobb mélységbe merüljünk.
16.57. Az óceán felszínén tisztán hallható csobbanások figyelmeztettek bennünket a mélységi bombák újabb sorozatának ledobására. Huszonnégy mélységi bomba rövid időközönként egymás után robbant fel. Fülsiketítő zúgás borította el a hajónkat. A robbanáshullám ismét élesen az óceán fenekének irányába taszította, miközben a robbanások végtelen visszhangja végiggördült a vízoszlopon.
17.16. A mélységi bombák újabb sorozata megdöbbentett minket, és megdermedtünk. A robbanáshullám hatására a hajó erősen megdőlt. Az acél hajótest zörgött és nyikorgott, a szelepek kinyíltak, a kormánylapát tömítései szivárogtak, és hamarosan a tatfenék megtelt vízzel. A szivattyúk könyörtelenül pumpáltak,de a periszkóp tömítései is meglazultak, és a víz beszivárgott a hengerekbe. Mindenütt folyt a víz.A víz súlya alatt a hajó a mélybe süllyedt. Közben a konvoj pontosan fölötte tartózkodott.
17.40. A dübörgés elérte a határt. Egy váratlan hullámzás figyelmeztetett minket, hogy 10-15 másodpercünk van, hogy levegőhöz jussunk az újabb robbanássorozat előtt. Majdnem elkaptak minket. Miközben a robbanások visszhangja elterjedt az óceán mélyén, a konvoj nagyobbik része nyugodtan elhaladt azon hely felett, ahol a hajónkat "kínozták". Elképzeltem, ahogy a transzportok köröznek a kísérők csoportja körül, akik megpróbálnak elpusztítani minket. Talán vállalnunk kellett volna a mélyebb merülés kockázatát. Nem tudtam, hol van a határa, annak ahol az acéltest szétreped a víztömeg nyomása alatt. Ezt senki sem tudta. Azok, akik a hajót tervezték, óvakodtak attól, hogy beszéljenek róla. Több órán át tűrtük ezt a "kivégzést", és fokozatosan sodródtunk a mélybe. A 24 mélységi bombábólj álló sorozat robbanásai 20 percenként megrázták a hajónkat. Egy idő után úgy tűnt, hogy a mélységi bombázásnak vége. Éppen akkor történt, amikor a kísérők megfordultak, hogy elfoglalják helyüket a konvoj védelmében. De az üdvösség reménye nem sokáig élt. A vadászok csak a kísérők egy másik csoportjának engedték át a jogot, hogy végezzenek velünk, akik a szállítóhajók armadájának a nyomában haladtak.
20.00. Újabb mélyvizi bombák, majd egy második, és egy harmadik... Tehetetlenül lebegünk 265 méteres mélységben. Idegeink feszültek voltak, bőrünk és izmaink érzéketlenek voltak a hidegre, az idegfeszültségre és a félelemre. A várakozás bénító gyötrelme megfosztott minket időérzékünktől és étvágyunktól. A hajó alja tele volt vízzel, gázolajjal és vizelettel. A mosdókagylóink szorosan zárva voltak. Használatuk azonnali halált jelentett volna, mivel a hatalmas külső nyomás nem tette volna lehetővé a vízáramlás szabályozását. Konzerveket osztogattak, hogy a legénység feltölthesse erejét. A hulladék, az izzadság és a gázolaj szaga kiegészült a bomló elektrolit bűzével. A megnövekedett páratartalomtól vízcseppek kondenzálódtak az acéltest hideg felületén, és lecsöpögtek az alján, átfolytak a csöveken, és nedvességgel itatták át a ruházatukat. Éjfélkor a parancsnok rájött, hogy a britek nem fogják abbahagyni a bombázást, és elrendelte a szigetelő gázálarcok kiosztását, hogy az emberek könnyebben lélegezhessenek. Hamarosan minden tengeralattjárós egy nagy fémdobozt akasztott a mellkasára, amelyből a tengeralattjárósok szájához egy gumitömlő, valamint egy orrcsipesz vezetett. Mégis a legjobbakat reméltük.
Május 13. 01.00-ig több mint 200 mélységi bombát dobtak le ránk. Többször is trükkökhöz folyamodtunk, hogy elkerüljük a bombázást. A könnyű hajótest szelepén keresztül időszakosan légbuborékok tömege szabadult fel. A buborékhalmazok, amelyeket az áramlat magával ragadott, nagy, kompakt tömegként tükrözték vissza az Asdik impulzusait. A vadászok azonban csak kétszer dőltek be a trükknek, és mindkétszer legalább egy kísérőt közvetlenül felettünk hagytak. Miután kudarcot vallottunk, feladtuk a játékot, és arra koncentráltunk, hogy kíméljük az "erőnket" a sűrített levegőnket és fogyatkozó oxigénkészleteinket.
04.00. A hajó 275 méter mélyre süllyedt. 12 órán keresztül bombáztak minket a menekülés minden reménye nélkül. Május 13-án volt a születésnapom, és azon tűnődtem, vajon ez lesz-e az utolsó napom. Meddig számíthattunk a szerencsére?
08.00. A bombázás nem csillapodott. A vízszint a fenéken a lemezek fölé emelkedett. A víz a lábamhoz fröccsent. Ebben a mélységben a fenékről vizet szivattyúzó szivattyúk használhatatlannak bizonyultak. Minden robbanás után a főszerelő sűrített levegőt pumpált a tartályokba, hogy a felhajtóerő megmaradjon.
12.00. A süllyedő hajó trimmjének a szöge meredeken megnőtt. A sűrített levegőkészletünk fenyegetően lecsökkent, és a hajó még mélyebbre süllyedt.
20.00. A fülledtség fokozódott, különösen, amikor a gázálarcokon keresztül lélegeztünk. Úgy tűnt, mintha maga az ördög dörömbölne a hajó acéltestébe, amely nyikorgott és zörgött a hihetetlen nyomás alatt.
22.00. Az alkonyat beálltával a bombázás fokozódott. A dühödt támadások, amelyek között egyre rövidebb idő telt el, azt mutatták, hogy az ellenség türelmét kezdte elveszíteni.
Május 14. Éjfélkor megközelítettük a hajó és a legénység túlélési határát. Elértük a 280 méteres mélységet, és tovább süllyedtünk. Elkezdtem utat törni magamnak a központi folyosón, lökdösve és ringatva az embereket, kényszerítve őket, hogy ébren maradjanak. Aki elaludt, talán soha többé nem ébred fel.
03.00. A bombázás dübörgése azonban eredménytelenül folytatódott. A víznyomás jobban fenyegetett minket, mint a mélységi bombák. Ahogy az utolsó robbanás dübörgése elhalt, a távozó kísérőhajók propellereinek hangja hallatszott. Sokáig hallgattuk, és nem tudtuk elhinni, hogy Tomék abbahagyták a vadászatot.
04.30. Több mint egy órán keresztül csendben maradtunk. A szerencsének nem lehetett hinni. Biztosra kellett mennünk. Bekapcsoltuk a sótalanítót. Fentről nem érkezett reakció. A főmérnöknek a maradék sűrített levegő és az akkumulátorok segítségével sikerült méterről méterre megemelnie a hajót. Aztán, mivel nem tudta irányítani a hajó femelkedését, Friedrich jajveszékelve hagyta szabadon felemelkedni a tengeralattjárót:
- A hajó gyorsan felszínre tör... 50 méter... a hajó a felszínen van!
Az U-230 utat tört magának a friss levegő és az élet felé. A hídra siettünk. Az éjszaka, az ég és az óceán kimondhatatlan szépsége vett körül minket. A csillagok fényesen ragyogtak az éjszakai égbolton. Enyhe szellő fújt. Az újjászületés érzése teljes volt. Egy pillanattal ezelőtt még nem hittük abban, hogy életben maradunk. Végül is a halál 35 szörnyű órán át tartott minket vasmarkában.
A friss, oxigéndús levegő végzetes hatással volt rám. Majdnem elájultam, letérdeltem, és a híd korlátjának ütköztem. Hosszú ideig maradtam ebben az állapotban, mire visszatért az erőm. A parancsnok is gyorsan "felépült$, és gratuláltunk egymásnak a csodálatos szabaduláshoz.
Colonelcassad
Részlet Zurze Herbert Werner hadnagy "Acélkoporsók" című művéből, aki a leírt időszakban az U-230-as hajó első őrtisztje volt. Jól mutatja, mit kellett elviselniük a német tengeralattjárósoknak az 1943-as "fekete május" idején, amikor a havi veszteségek száma átlépte a 40 tengeralattjárót, és több tucatnyi további tengeralattjáró súlyosan megrongálódott.
"Amint a tengeralattjáró eltűnt a víz alatt, a hanghullámok a romboló motorjainak és hajócsavarjainak mennydörgő morajlásával együtt csapódtak az acéltestbe. A dübörgés olyan gyorsan erősödött, és olyan fülsiketítő volt, hogy megdermedtünk a helyünkön. Az U-230 tovább süllyedt. De túl lassan süllyedt ahhoz, hogy elkerüljük a mélységi bombák veszélyes hatásait.
Félelmetes robbanás szórta szét a tengervizet. Hat robbanássorozat rázta meg a hajót,és szószerint kidobta a vízből, és a tenger felszínére kényszerítette,kiszolgáltatva a tengeralattjárót a négy brit romboló kegyelmének. Az U-230 hajócsavarjai csúcssebességgel pörögtek. Egy pillanatra minden elcsendesedett. A britek elképedve megdermedtek. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a tengeralattjáró orra a vízbe merült, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az óceán vizében.
Egy újabb mélységi bombasorozat megemelte a tengeralattjáró tatját. Az U-230-as felett elvesztettük az irányítást, a hajó megpördült és egyre mélyebbre süllyedt. A hajó 60 fokos trimmeléssel 250 méter mélyre merült, mielőtt Friedrichnek (az U-230 főmérnökének) sikerült megállítania a merülést. A víz alatt 230 méteres mélységben mozogva azt hittük, hogy éppen az ellenség bombázási zónája alatt vagyunk, és igyekeztünk kijutni a zónából. Ismét arra voltunk kényszerítve, hogy a lehető legnagyobb mélységbe merüljünk.
16.57. Az óceán felszínén tisztán hallható csobbanások figyelmeztettek bennünket a mélységi bombák újabb sorozatának ledobására. Huszonnégy mélységi bomba rövid időközönként egymás után robbant fel. Fülsiketítő zúgás borította el a hajónkat. A robbanáshullám ismét élesen az óceán fenekének irányába taszította, miközben a robbanások végtelen visszhangja végiggördült a vízoszlopon.
17.16. A mélységi bombák újabb sorozata megdöbbentett minket, és megdermedtünk. A robbanáshullám hatására a hajó erősen megdőlt. Az acél hajótest zörgött és nyikorgott, a szelepek kinyíltak, a kormánylapát tömítései szivárogtak, és hamarosan a tatfenék megtelt vízzel. A szivattyúk könyörtelenül pumpáltak,de a periszkóp tömítései is meglazultak, és a víz beszivárgott a hengerekbe. Mindenütt folyt a víz.A víz súlya alatt a hajó a mélybe süllyedt. Közben a konvoj pontosan fölötte tartózkodott.
17.40. A dübörgés elérte a határt. Egy váratlan hullámzás figyelmeztetett minket, hogy 10-15 másodpercünk van, hogy levegőhöz jussunk az újabb robbanássorozat előtt. Majdnem elkaptak minket. Miközben a robbanások visszhangja elterjedt az óceán mélyén, a konvoj nagyobbik része nyugodtan elhaladt azon hely felett, ahol a hajónkat "kínozták". Elképzeltem, ahogy a transzportok köröznek a kísérők csoportja körül, akik megpróbálnak elpusztítani minket. Talán vállalnunk kellett volna a mélyebb merülés kockázatát. Nem tudtam, hol van a határa, annak ahol az acéltest szétreped a víztömeg nyomása alatt. Ezt senki sem tudta. Azok, akik a hajót tervezték, óvakodtak attól, hogy beszéljenek róla. Több órán át tűrtük ezt a "kivégzést", és fokozatosan sodródtunk a mélybe. A 24 mélységi bombábólj álló sorozat robbanásai 20 percenként megrázták a hajónkat. Egy idő után úgy tűnt, hogy a mélységi bombázásnak vége. Éppen akkor történt, amikor a kísérők megfordultak, hogy elfoglalják helyüket a konvoj védelmében. De az üdvösség reménye nem sokáig élt. A vadászok csak a kísérők egy másik csoportjának engedték át a jogot, hogy végezzenek velünk, akik a szállítóhajók armadájának a nyomában haladtak.
20.00. Újabb mélyvizi bombák, majd egy második, és egy harmadik... Tehetetlenül lebegünk 265 méteres mélységben. Idegeink feszültek voltak, bőrünk és izmaink érzéketlenek voltak a hidegre, az idegfeszültségre és a félelemre. A várakozás bénító gyötrelme megfosztott minket időérzékünktől és étvágyunktól. A hajó alja tele volt vízzel, gázolajjal és vizelettel. A mosdókagylóink szorosan zárva voltak. Használatuk azonnali halált jelentett volna, mivel a hatalmas külső nyomás nem tette volna lehetővé a vízáramlás szabályozását. Konzerveket osztogattak, hogy a legénység feltölthesse erejét. A hulladék, az izzadság és a gázolaj szaga kiegészült a bomló elektrolit bűzével. A megnövekedett páratartalomtól vízcseppek kondenzálódtak az acéltest hideg felületén, és lecsöpögtek az alján, átfolytak a csöveken, és nedvességgel itatták át a ruházatukat. Éjfélkor a parancsnok rájött, hogy a britek nem fogják abbahagyni a bombázást, és elrendelte a szigetelő gázálarcok kiosztását, hogy az emberek könnyebben lélegezhessenek. Hamarosan minden tengeralattjárós egy nagy fémdobozt akasztott a mellkasára, amelyből a tengeralattjárósok szájához egy gumitömlő, valamint egy orrcsipesz vezetett. Mégis a legjobbakat reméltük.
Május 13. 01.00-ig több mint 200 mélységi bombát dobtak le ránk. Többször is trükkökhöz folyamodtunk, hogy elkerüljük a bombázást. A könnyű hajótest szelepén keresztül időszakosan légbuborékok tömege szabadult fel. A buborékhalmazok, amelyeket az áramlat magával ragadott, nagy, kompakt tömegként tükrözték vissza az Asdik impulzusait. A vadászok azonban csak kétszer dőltek be a trükknek, és mindkétszer legalább egy kísérőt közvetlenül felettünk hagytak. Miután kudarcot vallottunk, feladtuk a játékot, és arra koncentráltunk, hogy kíméljük az "erőnket" a sűrített levegőnket és fogyatkozó oxigénkészleteinket.
04.00. A hajó 275 méter mélyre süllyedt. 12 órán keresztül bombáztak minket a menekülés minden reménye nélkül. Május 13-án volt a születésnapom, és azon tűnődtem, vajon ez lesz-e az utolsó napom. Meddig számíthattunk a szerencsére?
08.00. A bombázás nem csillapodott. A vízszint a fenéken a lemezek fölé emelkedett. A víz a lábamhoz fröccsent. Ebben a mélységben a fenékről vizet szivattyúzó szivattyúk használhatatlannak bizonyultak. Minden robbanás után a főszerelő sűrített levegőt pumpált a tartályokba, hogy a felhajtóerő megmaradjon.
12.00. A süllyedő hajó trimmjének a szöge meredeken megnőtt. A sűrített levegőkészletünk fenyegetően lecsökkent, és a hajó még mélyebbre süllyedt.
20.00. A fülledtség fokozódott, különösen, amikor a gázálarcokon keresztül lélegeztünk. Úgy tűnt, mintha maga az ördög dörömbölne a hajó acéltestébe, amely nyikorgott és zörgött a hihetetlen nyomás alatt.
22.00. Az alkonyat beálltával a bombázás fokozódott. A dühödt támadások, amelyek között egyre rövidebb idő telt el, azt mutatták, hogy az ellenség türelmét kezdte elveszíteni.
Május 14. Éjfélkor megközelítettük a hajó és a legénység túlélési határát. Elértük a 280 méteres mélységet, és tovább süllyedtünk. Elkezdtem utat törni magamnak a központi folyosón, lökdösve és ringatva az embereket, kényszerítve őket, hogy ébren maradjanak. Aki elaludt, talán soha többé nem ébred fel.
03.00. A bombázás dübörgése azonban eredménytelenül folytatódott. A víznyomás jobban fenyegetett minket, mint a mélységi bombák. Ahogy az utolsó robbanás dübörgése elhalt, a távozó kísérőhajók propellereinek hangja hallatszott. Sokáig hallgattuk, és nem tudtuk elhinni, hogy Tomék abbahagyták a vadászatot.
04.30. Több mint egy órán keresztül csendben maradtunk. A szerencsének nem lehetett hinni. Biztosra kellett mennünk. Bekapcsoltuk a sótalanítót. Fentről nem érkezett reakció. A főmérnöknek a maradék sűrített levegő és az akkumulátorok segítségével sikerült méterről méterre megemelnie a hajót. Aztán, mivel nem tudta irányítani a hajó femelkedését, Friedrich jajveszékelve hagyta szabadon felemelkedni a tengeralattjárót:
- A hajó gyorsan felszínre tör... 50 méter... a hajó a felszínen van!
Az U-230 utat tört magának a friss levegő és az élet felé. A hídra siettünk. Az éjszaka, az ég és az óceán kimondhatatlan szépsége vett körül minket. A csillagok fényesen ragyogtak az éjszakai égbolton. Enyhe szellő fújt. Az újjászületés érzése teljes volt. Egy pillanattal ezelőtt még nem hittük abban, hogy életben maradunk. Végül is a halál 35 szörnyű órán át tartott minket vasmarkában.
A friss, oxigéndús levegő végzetes hatással volt rám. Majdnem elájultam, letérdeltem, és a híd korlátjának ütköztem. Hosszú ideig maradtam ebben az állapotban, mire visszatért az erőm. A parancsnok is gyorsan "felépült$, és gratuláltunk egymásnak a csodálatos szabaduláshoz.
Colonelcassad
W
Wilson
Guest
Nem harckocsi vagy önjáró jármű.
Sd.Kfz.234. "A Puma nem harckocsi vagy önjáró jármű volt a Wehrmachtban, hanem egy nehéz páncélozott jármű. Több kutató szerint pedig a második világháború legsikeresebb páncélozott járműve volt. Már csak azért is, mert a szovjet és az amerikai tankokkal - nem csak a könnyű, de még a közepes tankokkal is - felvehette a versenyt.
A németek megfelelőnek értékelték a négy tengelyes alváz előnyeit, és 1941-1943-ban egy sor páncélozott járművet hoztak létre Sd.Kfz.234 ilyen alvázon. "Puma" (1943-ban mutatták be) ebben a sorozatban Sd.Kfz.234/2 néven szerepelt, és mint a sorozat többi páncélozott járműve, kiváló terepjáró képességgel (a négy hajtótengelynek köszönhetően), kétszeres független felfüggesztéssel és hihetetlen manőverezőképességgel rendelkezett - mind a nyolc kerék elfordítható volt. Ezek a a járművek egyébként hátramenetben ugyanolyan sebességgel tudtak haladni.
Különösen a Puma különbözött a sorozat többi páncélozott járművétől az erősebb páncélzatával (30 mm-es homlokpáncélzat) és a soha el nem adott Leopard könnyű harckocsiból származó toronyával (amelyből a parancsnoki tornyot eltávolították),és az 50 mm-es lövegével, amely jó páncéltörő képességgel rendelkezett.
A németeknél egyértelműen jelen van az állattudomány iránt érzett szenvedély, amikor páncélozott járműveiket elnevezték. Legalábbis a Nagy Honvédő Háború második felében. Mindenki ismeri a "tigriseket", "párducokat", "elefántokat" (azaz "elefántokat").
Sd.Kfz.234/2 "Puma".
Általánosságban elmondható, hogy felderítő páncélozott járműként a Puma több mint kielégítőnek bizonyult: elegendő tűzerővel rendelkezett mind a gyalogság, mind a legtöbb ellenséges páncélozott jármű ellen. A "Pumák" gyártását azonban 1944-ben leállították. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a lövegekhez gyártott, nagy páncéltörő képességű, kaliber alatti lövedékek gyártását beszüntették, másrészt pedig azzal, hogy Németország ellenfelei megerősítették a harckocsik páncélzatát. Például 1944-re csökkentették a könnyű harckocsik gyártását, és növelték a T-34 páncélzatát, új nehéz harckocsikat, a JS-2-t építettek. Ennek eredményeként összesen 101 "Pumát" gyártottak (1943-ban csak 7-et, 1944-ben a maradék 94-et).
Colonelcassad
Sd.Kfz.234. "A Puma nem harckocsi vagy önjáró jármű volt a Wehrmachtban, hanem egy nehéz páncélozott jármű. Több kutató szerint pedig a második világháború legsikeresebb páncélozott járműve volt. Már csak azért is, mert a szovjet és az amerikai tankokkal - nem csak a könnyű, de még a közepes tankokkal is - felvehette a versenyt.
A németek megfelelőnek értékelték a négy tengelyes alváz előnyeit, és 1941-1943-ban egy sor páncélozott járművet hoztak létre Sd.Kfz.234 ilyen alvázon. "Puma" (1943-ban mutatták be) ebben a sorozatban Sd.Kfz.234/2 néven szerepelt, és mint a sorozat többi páncélozott járműve, kiváló terepjáró képességgel (a négy hajtótengelynek köszönhetően), kétszeres független felfüggesztéssel és hihetetlen manőverezőképességgel rendelkezett - mind a nyolc kerék elfordítható volt. Ezek a a járművek egyébként hátramenetben ugyanolyan sebességgel tudtak haladni.
Különösen a Puma különbözött a sorozat többi páncélozott járművétől az erősebb páncélzatával (30 mm-es homlokpáncélzat) és a soha el nem adott Leopard könnyű harckocsiból származó toronyával (amelyből a parancsnoki tornyot eltávolították),és az 50 mm-es lövegével, amely jó páncéltörő képességgel rendelkezett.
A németeknél egyértelműen jelen van az állattudomány iránt érzett szenvedély, amikor páncélozott járműveiket elnevezték. Legalábbis a Nagy Honvédő Háború második felében. Mindenki ismeri a "tigriseket", "párducokat", "elefántokat" (azaz "elefántokat").
Sd.Kfz.234/2 "Puma".
Általánosságban elmondható, hogy felderítő páncélozott járműként a Puma több mint kielégítőnek bizonyult: elegendő tűzerővel rendelkezett mind a gyalogság, mind a legtöbb ellenséges páncélozott jármű ellen. A "Pumák" gyártását azonban 1944-ben leállították. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a lövegekhez gyártott, nagy páncéltörő képességű, kaliber alatti lövedékek gyártását beszüntették, másrészt pedig azzal, hogy Németország ellenfelei megerősítették a harckocsik páncélzatát. Például 1944-re csökkentették a könnyű harckocsik gyártását, és növelték a T-34 páncélzatát, új nehéz harckocsikat, a JS-2-t építettek. Ennek eredményeként összesen 101 "Pumát" gyártottak (1943-ban csak 7-et, 1944-ben a maradék 94-et).
Colonelcassad
Kuruc.info - A Luftwaffe technológiája: a Focke-Wulf 190-es technikai fejlesztései
Számos szakértő szerint a legjobb világháborús vadászrepülőgép volt.kuruc.info
Kuruc.info - A BMW 801 motor D-2 verziójának és a Focke-Wulf 190-esnek az egyes technikai jellemzői
A Harmadik Birodalom egyik leghatásosabb repülőgépmotorja a BMW 801 volt. Ez több technikai fejlesztést is tartalmazott, ami hozzájárult a Focke-Wulf 190-es teljesítményéhez. Mostani cikkünkben a D-2 verzió egyes jellemzőit mutatjuk be. Emellett szó lesz a Focke-Wulf 190-es jellemzőiről is. A...
Kuruc.info - A DB 605 AS magassági repülőgépmotor és alkalmazása
Jelentősen megnövelt magassági teljesítmény ugyanabból a blokkból.
M
molnibalage
Guest
W
Wilson
Guest
A virginiai Newport News kikötőjében kirakodják az amerikai csapatok által az olaszországi harcok során zsákmányolt német felszerelést; 1944 szeptembere.
Az úszó darupontonon egy Pz.V Panther közepes harckocsi, JagdPz.IV és Sd.Kfz.139 Marder III Ausf.M vadászpáncélosok, Sd.Kfz.250/9 könnyű felderítő páncélozott jármű és 10,5 cm-es 105 mm-es 10,5 cm-es leFH.18M látható.
American mutilation of Japanese war dead - Wikipedia
Gondolom ezekre ma már kevésbé büszkék.
Jajj, hát ők demokraták, hogy gondolod, hogy olyat feltételezel róluk....
American mutilation of Japanese war dead - Wikipedia
en.wikipedia.org
Gondolom ezekre ma már kevésbé büszkék.
M