De, és éppen itt van a kutya elásva!
Hiszen 1918 októberére nem csak Magyarország, hanem az egész Monarchia kimerült - tehát Csehország is! Ausztria is! Budapesten valóban élelmiszerhiány volt, de az volt Prágában is, Bécs egyenesen éhezett. A lengyel állam szó szerint a semmiből jött létre, Oroszországban öldöklő polgárháború dúlt... Nyugaton és Északon, Muraszombattól Máramarosig fél kézzel megvédhető lett volna a határ, simán pariban voltunk a csehekkel, más pedig nem is támadt azon a fronton.
Amikor bő fél évvel(!) később a Vörös Hadsereg megindult a csehek ellen, úgy söpörte el őket, mint jégeső a libafost, Párizsban komolyan aggódtak amiatt, hogy az egész csehszlovák állam beleroppan a támadásba. Az északi fronton egyértelmű tüzérségi és légi fölényben voltunk, jobb szervezettséggel és jobb morállal, tehát itt sem igaz, hogy a fegyveres harcnak nem volt realitása - konkrétan győzelemre vezetett.
Nagyobb volt a veszély Keleten, a román határon - de kezdetben azt is fél kézzel meg lehetett volna fogni.
1916 augusztusában több mint 300 ezer pihent román katona támadt rá az Erdélyt védő alig 30 ezres másodvonalbeli alakulatokból álló védelemre - és beletört a foguk. 1918 novemberére egy legyőzött, kifosztott és kimerült Románia jóval kisebb hadereje indult neki a Kárpátoknak rosszabb időjárási viszonyok között, ráadásul rosszabb stratégiai helyzetből is, hiszen a bukaresti béke gondoskodott arról, hogy a hágók környékének stratégiailag fontos pontjai, az uralgó hegyvonulatok előterepe átkerüljön Magyarország fennhatósága alá!
Éppen a fentebbiek miatt számolt a délről előrenyomuló és a magyar lehetőségekhez képest valóban nyomasztó katonai erőt jelentő francia-szerb antant csupán déli előrenyomulással és íratta alá a Károlyi-kormánnyal az ún. Belgrádi egyezményt ilyen értelemben:
Délen valóban vesztes volt a helyzet, de egy okos diplomácia húzással ez is menthető lett volna. Nevezetesen messzemenőkig eleget tenni a délszláv-szerb követeléseknek és egy tapodtat sem hátrálni a Kárpátokban a román igények előtt. A szerbek és a románok kis híján így is egymásnak mentek a Bánát kérdésében és a szerbek, amint elérték a fentebb is látható vörös vonalat nem is nyomultak tovább. Az délszláv-magyar megegyezés gondolata egyébként már akkor is felmerült, ha jól emlékszem, Bethlen forszírozta, bár sajnos ő is csak későn.
1918 őszén Magyarország semmivel nem volt kimerültebb, éhesebb, fásultabb, mint a szomszédai, sőt, többüknél kedvezőbb helyzetben kezdte a nagy kelet-európai marakodást. Talán éppen ez a kezdeti optimizmus, a győztes pozíció (szerbek, oroszok, románok verve, az olaszok messze) a hamis biztonságérzet, a veszélyérzet teljes hiánya vezetett oda, hogy az ország vezető elhanyagolták, sőt a pacifizmus idiotizmusától vezérelve átmenetileg ki is törölték tudatukból a katonai megoldás lehetőségeit.