Találtam egy jó kis írást:
"Lovas István
Magyar idő szerint vasárnap hunyt el 91 éves korában Lee Kuan Yew, Szingapúr alapító atyja. 31 éven át miniszterelnökként vezette azt a kis egykor brit gyarmati tulajdonban lévő jelentéktelen szigetecskét, mely ma a világ egyik leggazdagabb, egyben legkevésbé korrupt országa és egyik pénzügyi központja.
Mielőtt tovább lépnénk, magyarázat arra, hogy miért nem Li Kuan Junak kell írni nevét, mint azt a Magyar Tudományos Akadémiának az idegen nevek átírásában krónikusan nem jeleskedő Nyelvtudományi Intézete követelné. Az olyan országokban, ahol az angol a hivatalos vagy egyik hivatalos nyelv, legyen az Kanada vagy Kamerun, a tulajdonneveket eredeti formájukban hagyjuk. Az öt és fél millió lakosú Szingapúrban a mandarin, a maláj és a tamil mellett az angol hivatalos nyelv.
Az angliai Cambridge Egyetem évfolyamelsőként jogot végzett Lee 1959-ben, önállóvá válása évében lett Szingapúr miniszterelnöke. 1990-ig vezette közvetlenül az országot, majd a háttérből adott felbecsülhetetlen értékű tanácsokat. Washingtonban, Pekingben és Moszkvában rendszeresen kikérték tanácsait.
Barack Obama amerikai elnök azt mondta róla, hogy Lee „a 20-ik és 21-ik század legendás ázsiai személyiségei egyike. Azok egyike, akik megindították az ázsiai gazdasági csodát”. George H. W. Bush, az Egyesült Államok korábbi elnöke így méltatta: „Hosszú közszolgálati pályám során sok briliáns emberrel találkoztam. De soha olyannal, mint Lee Kuan Yew”.
Jacques Chirac volt francia, Hszi Csin-ping jelenlegi kínai elnök, Margaret Thatcher, John Major és Tony Blair volt brit miniszterelnök hasonlóan felsőfokban beszélt róla. Az utóbbi így foglalta össze véleményét a most elhunyt szingapúri államférfiról: „A legokosabb vezető, akivel valaha is találkoztam”.
A kádári Magyarországnál jóval szegényebb Szingapúrban 1965-ben az egy főre jutó GDP 512 dollár volt. Ma Norvégiát, Svájcot és az Egyesült Államokat is megelőzve több mint 65 ezer amerikai dollár.
Lee Kuan Yew és a maga köré toborzott, rendkívüli intellektusú társai a protestáns értékekre igen hasonlító konfuciánus értékeket és a pragmatizmust ötvözte páratlan vízióval. Folyamatosan a megtakarításra, az önbizalomra, az idősek iránti tiszteletre, az oktatás és a társadalmi rend fontosságára figyelmeztette honfitársait. Szemben a liberalizmussal, a konfuciánus és ázsiai értékeket követve a társadalom javát az egyén érdekei fölé rendelte, sarkalatosan eltérve a nyugati modelltől.
A szabadságról is más volt a felfogása, mint a nyugati mintában hívőknek: „A szabadság csak egy rendszerető, rend alapján működő államban lehetséges”.
Pragmatizmusát hét évvel ezelőtt a New York Timesnak igen egyszerűen foglalta össze arra a kérdésre, hogy mi Szingapúr ideológiája. Lee azt felelte: Szingapúrnak nincs ideológiája. „Csak azt kérdezzük: működik? Ha igen, próbáljuk ki. Ha beválik, folytassuk. Ha nem, lökjük ki, és próbáljunk ki egy másikat”. Ha a szingapúri vezetés azt látta, a brit önkormányzati szociális lakástámogatás vagy a chilei nyugdíjrendszer hosszú időn át sikeresen működött, átvette.
Szingapúr népe sok egyéb mellett abban is vezeti a világranglistát, hogy ott van a legtöbb embernek, a lakosság 90 százalékának, saját lakása. Lee Kuan Yew meggyőződése volt, hogy azok, akiknek van féltenivalójuk, jobban védik meg hazájukat is.
Annak ellenére, hogy a tekintélyelvű Szingapúr vezetője tagadta a városállamot irányító ideológia létét, a Nyugat jobboldaliként tekintett rá. Nem csak azért, amiért autoriter berendezkedésű, vagy amiért a városállam megalapításakor a Szovjetunióból becsempészett fegyverekkel is rátámadó belső kommunista erőkkel járt el (kíméletlenül), de azért is, mert mindaz, ami Szingapúrt jellemzi, mint a rend, a tisztaság, vagy a korrupcióért, kábítószeres ügyekért, de akár a rendetlenségért kiszabott kemény büntetések, általában a jobboldali tekintélyelvű rendszereket jellemzi.
Szingapúr sikeres léte nagyon sokakat zavar. Hiszen a kis városállam, ahol még a bokrok leveleiről is letörlik a port, évtizedekig makacsul hangoztatott dogmáknak hány fittyet. Mint annak, hogy a jólét és a fejlődés bizonyos szintjének elérése óhatatlanul a demokrácia meghonosodásával jár. Vagy hogy a lendületes gazdasági fejlődés szükségszerűen ellaposodik egy bizonyos fejlettségi szint elérése után.
A kelet-ázsiai országban azonban nem hajlandóak változtatni azon, ami bevált. Azon sem, hogy erősen korlátozzák a külföldiek által felvásárolható sajtótulajdon részarányát vagy azt, hogy akár a belföldi, akár a külföldi sajtó hazugságokkal ássa alá a kormány tekintélyét. Ha ezt teszik, azonnali bírósági perekre számíthatnak, függetlenül attól, hogy azok a világ legnagyobb médiumai. Meg is szűntek hazudni róla.
A Nyugat néhány évtizede még gyakran és nagy hangerővel támadta Szingapúrt. A nyugati véleményformálóknak nem tetszett a „gondoskodó állam” („nanny state”) gyakorlata, vagyis az, hogy a szingapúri vezetés nem csak a piacra bízta az emberi jólét érvényesülését. Az sem tetszett a Nyugatnak, hogy felülről indított nemzeti önjavító kampányokat honosítottak meg. A régen mocskos Szingapúr feltakarítási kampányát maga Lee kezdte, amikor seprűt ragadott. Amely épp oly sikeres lett, mint a mosolygásra buzdító kampány. A Kínában elterjedt utcai köpködés leállítása is kampány terméke.
Ami a legkínosabb: Szingapúrnak minden sikerült. És mivel a siker ellen nincs érv, a Nyugat a behúzott farkak területévé vált a korábban még 3 milliós városállam példátlan jóléti átalakulása láttán.
Leenek a sajátján kívül egyetlen ország volt, amely nagyon közel állt a szívéhez. Magyarországnak hívják. Az Antall-kormány idején – és ez nála példátlan volt - ő maga kezdeményezte, hogy ellátogatva hozzánk óvjon bennünket a rendszerváltás nyomán ránk leselkedő veszélyektől.
Az atlantista Jeszenszky Géza, az akkori külügyminiszter Lee Kuan Yew-t elküldte a Dunára sétahajózni. Csak a magyar miniszterelnökkel nem hozta össze.
E páratlanul okos és szerény politikus életének talán ez volt az egyetlen kudarca.
(Magyar Hírlap, 2015-03-24)"
"Lovas István
Magyar idő szerint vasárnap hunyt el 91 éves korában Lee Kuan Yew, Szingapúr alapító atyja. 31 éven át miniszterelnökként vezette azt a kis egykor brit gyarmati tulajdonban lévő jelentéktelen szigetecskét, mely ma a világ egyik leggazdagabb, egyben legkevésbé korrupt országa és egyik pénzügyi központja.
Mielőtt tovább lépnénk, magyarázat arra, hogy miért nem Li Kuan Junak kell írni nevét, mint azt a Magyar Tudományos Akadémiának az idegen nevek átírásában krónikusan nem jeleskedő Nyelvtudományi Intézete követelné. Az olyan országokban, ahol az angol a hivatalos vagy egyik hivatalos nyelv, legyen az Kanada vagy Kamerun, a tulajdonneveket eredeti formájukban hagyjuk. Az öt és fél millió lakosú Szingapúrban a mandarin, a maláj és a tamil mellett az angol hivatalos nyelv.
Az angliai Cambridge Egyetem évfolyamelsőként jogot végzett Lee 1959-ben, önállóvá válása évében lett Szingapúr miniszterelnöke. 1990-ig vezette közvetlenül az országot, majd a háttérből adott felbecsülhetetlen értékű tanácsokat. Washingtonban, Pekingben és Moszkvában rendszeresen kikérték tanácsait.
Barack Obama amerikai elnök azt mondta róla, hogy Lee „a 20-ik és 21-ik század legendás ázsiai személyiségei egyike. Azok egyike, akik megindították az ázsiai gazdasági csodát”. George H. W. Bush, az Egyesült Államok korábbi elnöke így méltatta: „Hosszú közszolgálati pályám során sok briliáns emberrel találkoztam. De soha olyannal, mint Lee Kuan Yew”.
Jacques Chirac volt francia, Hszi Csin-ping jelenlegi kínai elnök, Margaret Thatcher, John Major és Tony Blair volt brit miniszterelnök hasonlóan felsőfokban beszélt róla. Az utóbbi így foglalta össze véleményét a most elhunyt szingapúri államférfiról: „A legokosabb vezető, akivel valaha is találkoztam”.
A kádári Magyarországnál jóval szegényebb Szingapúrban 1965-ben az egy főre jutó GDP 512 dollár volt. Ma Norvégiát, Svájcot és az Egyesült Államokat is megelőzve több mint 65 ezer amerikai dollár.
Lee Kuan Yew és a maga köré toborzott, rendkívüli intellektusú társai a protestáns értékekre igen hasonlító konfuciánus értékeket és a pragmatizmust ötvözte páratlan vízióval. Folyamatosan a megtakarításra, az önbizalomra, az idősek iránti tiszteletre, az oktatás és a társadalmi rend fontosságára figyelmeztette honfitársait. Szemben a liberalizmussal, a konfuciánus és ázsiai értékeket követve a társadalom javát az egyén érdekei fölé rendelte, sarkalatosan eltérve a nyugati modelltől.
A szabadságról is más volt a felfogása, mint a nyugati mintában hívőknek: „A szabadság csak egy rendszerető, rend alapján működő államban lehetséges”.
Pragmatizmusát hét évvel ezelőtt a New York Timesnak igen egyszerűen foglalta össze arra a kérdésre, hogy mi Szingapúr ideológiája. Lee azt felelte: Szingapúrnak nincs ideológiája. „Csak azt kérdezzük: működik? Ha igen, próbáljuk ki. Ha beválik, folytassuk. Ha nem, lökjük ki, és próbáljunk ki egy másikat”. Ha a szingapúri vezetés azt látta, a brit önkormányzati szociális lakástámogatás vagy a chilei nyugdíjrendszer hosszú időn át sikeresen működött, átvette.
Szingapúr népe sok egyéb mellett abban is vezeti a világranglistát, hogy ott van a legtöbb embernek, a lakosság 90 százalékának, saját lakása. Lee Kuan Yew meggyőződése volt, hogy azok, akiknek van féltenivalójuk, jobban védik meg hazájukat is.
Annak ellenére, hogy a tekintélyelvű Szingapúr vezetője tagadta a városállamot irányító ideológia létét, a Nyugat jobboldaliként tekintett rá. Nem csak azért, amiért autoriter berendezkedésű, vagy amiért a városállam megalapításakor a Szovjetunióból becsempészett fegyverekkel is rátámadó belső kommunista erőkkel járt el (kíméletlenül), de azért is, mert mindaz, ami Szingapúrt jellemzi, mint a rend, a tisztaság, vagy a korrupcióért, kábítószeres ügyekért, de akár a rendetlenségért kiszabott kemény büntetések, általában a jobboldali tekintélyelvű rendszereket jellemzi.
Szingapúr sikeres léte nagyon sokakat zavar. Hiszen a kis városállam, ahol még a bokrok leveleiről is letörlik a port, évtizedekig makacsul hangoztatott dogmáknak hány fittyet. Mint annak, hogy a jólét és a fejlődés bizonyos szintjének elérése óhatatlanul a demokrácia meghonosodásával jár. Vagy hogy a lendületes gazdasági fejlődés szükségszerűen ellaposodik egy bizonyos fejlettségi szint elérése után.
A kelet-ázsiai országban azonban nem hajlandóak változtatni azon, ami bevált. Azon sem, hogy erősen korlátozzák a külföldiek által felvásárolható sajtótulajdon részarányát vagy azt, hogy akár a belföldi, akár a külföldi sajtó hazugságokkal ássa alá a kormány tekintélyét. Ha ezt teszik, azonnali bírósági perekre számíthatnak, függetlenül attól, hogy azok a világ legnagyobb médiumai. Meg is szűntek hazudni róla.
A Nyugat néhány évtizede még gyakran és nagy hangerővel támadta Szingapúrt. A nyugati véleményformálóknak nem tetszett a „gondoskodó állam” („nanny state”) gyakorlata, vagyis az, hogy a szingapúri vezetés nem csak a piacra bízta az emberi jólét érvényesülését. Az sem tetszett a Nyugatnak, hogy felülről indított nemzeti önjavító kampányokat honosítottak meg. A régen mocskos Szingapúr feltakarítási kampányát maga Lee kezdte, amikor seprűt ragadott. Amely épp oly sikeres lett, mint a mosolygásra buzdító kampány. A Kínában elterjedt utcai köpködés leállítása is kampány terméke.
Ami a legkínosabb: Szingapúrnak minden sikerült. És mivel a siker ellen nincs érv, a Nyugat a behúzott farkak területévé vált a korábban még 3 milliós városállam példátlan jóléti átalakulása láttán.
Leenek a sajátján kívül egyetlen ország volt, amely nagyon közel állt a szívéhez. Magyarországnak hívják. Az Antall-kormány idején – és ez nála példátlan volt - ő maga kezdeményezte, hogy ellátogatva hozzánk óvjon bennünket a rendszerváltás nyomán ránk leselkedő veszélyektől.
Az atlantista Jeszenszky Géza, az akkori külügyminiszter Lee Kuan Yew-t elküldte a Dunára sétahajózni. Csak a magyar miniszterelnökkel nem hozta össze.
E páratlanul okos és szerény politikus életének talán ez volt az egyetlen kudarca.
(Magyar Hírlap, 2015-03-24)"
