Egy más út Kínának
Vang azóta országosan elismert gondolkodó lett, a Trump-korszak káosza és a Capitolium 2021. januári ostroma után az
Amerika Amerika ellen sokat hivatkozott könyv lett Kínában, de Lyons tavalyi portréjában arra jutott, hogy Vang szerinte nem érezhet igazi elégtételt azért, amiért megjósolta az amerikai összeomlást. Azok a válságtünetek ugyanis, melyeket Vang a nyolcvanas évek végén felfedezett az Egyesült Államokban, idővel megjelentek Kínában is. Az elmúlt két évtized elképesztő léptékű gazdasági növekedése ugyan sokakat kiemelt a szegénységből, de közben a kínai társadalom még mindig a legegyenlőtlenebb társadalmak közé tartozik, a leggazdagabban az Egyesült Államokhoz hasonlóan hatalmas részt birtokolnak az összvagyonból, elképesztő költségeket emészt fel a gyerekek továbbtanulása, egyre kevesebb a gyerek, öregszik a lakosság, gigantikus és fenyegető
buborékká vált az ingatlanpiac, a fogyasztás kultúrája pedig látszólag mindent letarolt.
Lyons ezért beszél arról, hogy lehet, hogy az amerikaiak mára feladták a régi álmukat, hogy liberalizálják Kínát, de érdemes lenne egy kicsit közelebbről is megnézniük az országot. Mert igaz, hogy Kína távolról sem liberalizálódott, ha ezen a demokratikus választásokat, a szabad sajtót és az emberi jogok tiszteletben tartását értjük, de szerinte vannak szép számmal politikai gondolkodók, akik amellett érvelnek, hogy a modern liberalizmus átfogó definíciója másról szól: szerintük a liberalizmus alapvető célja a hely, a hagyományok, a társulások, a vallás és a kapcsolatok korlátozó kötelékétől való megszabadulás, a modern „fogyasztó” radikális autonómiája felé törekedve. És ha efelől nézzük, Kína bizony messzire jutott ezen az úton, és pont egy olyan társadalommá vált, melytől Vang annyira tartott.
Nem véletlenül beszélt arról a
China Project tavaly novemberi podcastjában Matthew Johnson történész, egy Kínával foglalkozó tanácsadócég alapítója, hogy Vang már régóta, legalább az Amerika-könyve óta elsősorban az amerikai kulturális befolyástól féltette Kínát, mert úgy látta, hogy ez lehet az a csatorna, melyen keresztül a nyugati liberalizmus bejuthat Kínába, és alááshatja a politikai rendszer stabilitását.
És lehet tudni azt is, hogy Hszitől eleve nem állt távol ez a gondolkodás: egy 2009-es amerikai nagyköveti jelentésben, amit a
Wikileaks szivárogtatott ki, Hszi egy régi ismerőse beszélt arról, hogy az akkor még csak a politikai bizottságban tag, de rendkívül ambiciózusnak jellemzett Hszi mennyire korruptnak találja a kínai társadalmat, és visszataszítónak tartja, ahogy a társadalom egésze kommercializálódott, kiszorítva a hagyományos értékeket.
Ez lehetett az a csapásirány, melyen Hszi és Vang egymásra talált, és ebből nőhetett ki Hszi egyik kitüntetett szlogenje, a „közös prosperálás”, melynek megalkotója jó eséllyel Vang lehetett, és ami a gazdasági és kulturális liberalizmussal szemben a vagyoni egyenlőtlenségeket erőteljesen mérséklő államhatalmat ígért.
Ebből a perspektívából érthető például, hogy a kínai vezetés miért indított erőteljes harcot a legnagyobb kínai techcégek ellen, sokszor jelentős profittól megfosztva ezeket a vállalatokat és így a kínai gazdaságot. Lyons szerint innen válik érthetővé az is, hogy miért akadályozta meg Peking
jelentős cégek tőzsdére vitelét, hogyan számolta fel egyik napról a másikra a
különórák 120 milliárd dollárosra becsült piacát, vagy hogyan láttak neki erősíteni a munkavállalói jogokat, és innen válik érthetővé az is, hogy Peking miért tartja annyira szoros ellenőrzése alatt a popkultúrát és miért lépnek fel
kemény eszközökkel a celebkultúra ellen is.
A Lyons álnéven író, Kínát a szövegei alapján jól ismerő elemző tavaly novemberben nagy kísérletnek nevezte, ami az országban történik. Mert egyfelől persze szerinte is fontos, hogy őszintén beszéljünk a nyugati társadalomban létező gazdasági, technológiai, kulturális és politikai problémákról, ugyanakkor nem világos, hogy Peking tényleg képes lesz-e a nyugati modellel szemben nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is megvalósítható alternatívát felmutatni. Mert egy dolog kidolgozni az elméletet arról, hogy a túlzott fogyasztáscentrikusság helyett hogyan kéne visszatérni a régi értékekhez és a közösség előtérbe helyezéséhez, és más kérdés az, hogy az ilyen típusú befolyásolási kísérletek mennyire szoktak működni a valóságban.
A kongresszus után Lyons rövid bejegyzéssel jelentkezett a blogján
Vang bosszúja címmel, melyben arról írt, hogy hónapokon át hiába állította annyi amúgy általa is tisztelt Kína-elemző, hogy a „kínai Raszputyinnak” vége, hogy Hszi fiatalítani akar, hogy megkopott Vang befolyása, épp az ellenkezője történt, és Vang maradt a kevés megmaradt vezető figura Hszi közvetlen környezetében.
Ráadásul Hszi kongresszusi beszéde zsúfolva volt Vang kedvelt témáival, többek között arról, hogy a marxizmus igazságát hogyan lehet úgy vegyíteni a tradicionális kínai kultúrával, hogy az egy új ideológiai alapot jelenthessen a kínai civilizáció számára. Hszi beszéde kifejezetten harcias volt, több alkalommal is az ország előtt álló küzdelmekről beszélt, és Lyons szerint a beszéd épp azt húzza alá, amit ideje megértenie a világnak: Peking számára a liberális világrend nem a rend és a prosperálás záloga, hanem egy olyan valami, amit túl kell élniük, és tényleg nagyon nem akarják, hogy Kína olyanná váljon, mint a Nyugat.
„Ez nagyon nehéznek bizonyulhat, mivel a mai világban az amerikanizáló neoliberális befolyás ott van minden egyes importált hordó olajban, minden egyes byte adatban és valószínűleg minden molekulányi belélegzett levegőben. Jó eséllyel még Kína értékes testnedvei sem lehetnek biztonságban” – írja Lyons, alighanem a Dr. Strangelove-ra utalva a végén. Mindenesetre ő úgy látja, hogy Hszi bármit képes megtenni e befolyás megakadályozásáért, akár az eddigi gazdasági növekedés feladása árán is. Az, hogy mindenüket erre a fogadásra teszik fel, egyáltalán nem biztos, hogy kifizetődő lesz, de mindenáron meg akarják tenni, és ez fogja alakítani a világot az előttünk álló évtizedben – írja erről posztja végén.
Címlapkép: REUTERS/Tingshu Wang