folyt.:
Denazifikáció
Úgy tűnik, hogy a holokauszt-narratíva orosz állam általi népszerűsítésének elsődleges indoka a volt szovjet szatellitállamokra irányuló negatív soft power kísérlet. Bár Ukrajna a legismertebb célpontja a jelenlegi orosz "denazifikációs" erőfeszítéseknek, a holokauszt-narratívának az orosz külpolitikába való beépítése az elmúlt években nagyon hasonló vádakat és retorikai támadásokat eredményezett Lengyelország, Lettország, Litvánia és Észtország ellen. A történelempolitika, különösen a holokauszt-narratívához kötődő politika, Oroszország diplomáciai és politikai technológiájának szerves részévé vált.
Szergej Lavrov, Oroszország külügyminisztere, aki az ukrajnai háborúnak köszönhetően mostanra már közismert név, az elmúlt tíz év nagy részét azzal töltötte, hogy az ENSZ-ben olyan határozatokat szorgalmazott, amelyek célja, hogy a balti államok ne állítsanak szobrokat a nacionalistáknak, akik közül néhányan a második világháborúban német hadosztályokban harcoltak, vagy elítéljék őket. E törekvésében szorosan együttműködött a Zsidó Világkongresszussal és (Moshe Kantor) Európai Zsidó Kongresszusával. Mindkét szervezet nagyon is szívesen adta hangos támogatását Lavrov 67/154-es közgyűlési határozatának, amely megpróbálta bemocskolni Lettországban az egykori Waffen SS-katonák éves felvonulását azzal, hogy "kollektíven belekeveri a Waffen SS összes tagját háborús bűnökbe és emberiség elleni bűnökbe". Az Egyesült Államok a határozat ellen szavazott, az uniós országok pedig tartózkodtak. A Kreml nagy haragjára Ukrajna az Egyesült Államokkal együtt szavazott, és ellenezte az intézkedést.
Következtetés
Hasonlóan egy korábbi esszémhez, amelyet az "ukrajnai zsidó szubtextusokról" írtam, itt nem az orosz-ukrán háború "magyarázatát" kínálom, hanem annak néhány furcsább és zavarosabb oldalának tisztázását. Bármennyire is próbálkozom, nehezen találok bármelyik oldalon, sem az ukránban, sem az oroszban, sok olyat, ami mellett határozottan ki tudnék állni. Mindkét oldal a korrupció, a felforgatás és az érdekek olyan rétegeinek mocsara, amelyeket kívülállók számára lehetetlen kibogozni.
Ki profitál Putyin holokauszt-mániájából? A zsidók, de csak bizonyos mértékig. Oroszország masszív befektetései a holokauszt eszméjének népszerűsítésébe tesznek valamit a narratíva felélesztéséért egy olyan időszakban, amikor annak historizálása kezd felgyorsulni. Kétségtelen, hogy a zsidóknak nagyobb hasznára válnak majd magának a narratíva népszerűsítését kiegészítő jogalkotási javaslatok, különösen akkor, amikor Putyin úgy tűnik, hogy csak a narratíva "Berman-modellje" érdekli, amely megfosztja a zsidókat annak legfőbb előnyétől - a zsidók mint egyedülálló áldozatok koncepciójától. Más szóval, Oroszország világméretű lobbizása a kötelező oktatási programokért és a holokauszttagadás kriminalizálásáért végtelenül hasznosabb lesz a zsidók számára, mint a Sobibor hányingert keltő bemutatói.
Oroszországnak hasznára válik-e a holokauszt világméretű támogatójaként vállalt szerepe? Ezt még nem tudjuk, bár számomra ez teljesen vakmerő és megvetendő dolognak tűnik. Oroszországnak a zsidókhoz való viszonyulása eddig közepes, sőt gyenge eredményeket hozott. A zsidó oligarchák azóta ugrottak el a hajóról, mióta elkezdték érezni a nyugati szankciók nyomását, ami arra késztette Putyint, hogy a "söpredék és árulók" "ötödik oszlopát" ostorozza, akiket ki fognak köpni, "mint egy szúnyogot, amely véletlenül a szánkba repült". Vajon Putyinnak eljön a "sztálini pillanata"? Kétlem, mert Putyin "mindent beleadott" a zsidóbarát stratégiájába, annak ellenére, hogy annak nincs haszna. Izrael, amely mindig arra törekszik, hogy a saját tortáját is megehesse, jelenleg kínos semlegességre törekszik az USA és Oroszország között. Oroszország állítása, hogy Ukrajnában a nácizmus ellen harcol, a legcsekélyebb reakciót sem váltotta ki a nemzetközi zsidó közösségből, míg a Kijevet ért rakétacsapások, amelyek következtében zsidó emlékművek rongálódtak meg, felháborodást váltottak ki. A világ többé-kevésbé elutasította Oroszország holokauszt-narratíváját, vagy ami Putyin számára még rosszabb, egyszerűen nem érdekli.
Ez talán a legélesebb kritika, amelyet Putyin holokauszt-mániájával kapcsolatban megfogalmazhatunk - hogy a keleti szférában az erkölcsi legitimitás és a puha hatalom iránti kétségbeesésből az orosz külpolitikát olyasmihez kötötte, amit a II. világháború után hagyni kellett volna meghalni Mikhóelsz-szel és a többi propagandistával együtt. Milyen furcsa és magányos dombon kell meghalni.
Denazifikáció
Úgy tűnik, hogy a holokauszt-narratíva orosz állam általi népszerűsítésének elsődleges indoka a volt szovjet szatellitállamokra irányuló negatív soft power kísérlet. Bár Ukrajna a legismertebb célpontja a jelenlegi orosz "denazifikációs" erőfeszítéseknek, a holokauszt-narratívának az orosz külpolitikába való beépítése az elmúlt években nagyon hasonló vádakat és retorikai támadásokat eredményezett Lengyelország, Lettország, Litvánia és Észtország ellen. A történelempolitika, különösen a holokauszt-narratívához kötődő politika, Oroszország diplomáciai és politikai technológiájának szerves részévé vált.
Szergej Lavrov, Oroszország külügyminisztere, aki az ukrajnai háborúnak köszönhetően mostanra már közismert név, az elmúlt tíz év nagy részét azzal töltötte, hogy az ENSZ-ben olyan határozatokat szorgalmazott, amelyek célja, hogy a balti államok ne állítsanak szobrokat a nacionalistáknak, akik közül néhányan a második világháborúban német hadosztályokban harcoltak, vagy elítéljék őket. E törekvésében szorosan együttműködött a Zsidó Világkongresszussal és (Moshe Kantor) Európai Zsidó Kongresszusával. Mindkét szervezet nagyon is szívesen adta hangos támogatását Lavrov 67/154-es közgyűlési határozatának, amely megpróbálta bemocskolni Lettországban az egykori Waffen SS-katonák éves felvonulását azzal, hogy "kollektíven belekeveri a Waffen SS összes tagját háborús bűnökbe és emberiség elleni bűnökbe". Az Egyesült Államok a határozat ellen szavazott, az uniós országok pedig tartózkodtak. A Kreml nagy haragjára Ukrajna az Egyesült Államokkal együtt szavazott, és ellenezte az intézkedést.
Következtetés
Hasonlóan egy korábbi esszémhez, amelyet az "ukrajnai zsidó szubtextusokról" írtam, itt nem az orosz-ukrán háború "magyarázatát" kínálom, hanem annak néhány furcsább és zavarosabb oldalának tisztázását. Bármennyire is próbálkozom, nehezen találok bármelyik oldalon, sem az ukránban, sem az oroszban, sok olyat, ami mellett határozottan ki tudnék állni. Mindkét oldal a korrupció, a felforgatás és az érdekek olyan rétegeinek mocsara, amelyeket kívülállók számára lehetetlen kibogozni.
Ki profitál Putyin holokauszt-mániájából? A zsidók, de csak bizonyos mértékig. Oroszország masszív befektetései a holokauszt eszméjének népszerűsítésébe tesznek valamit a narratíva felélesztéséért egy olyan időszakban, amikor annak historizálása kezd felgyorsulni. Kétségtelen, hogy a zsidóknak nagyobb hasznára válnak majd magának a narratíva népszerűsítését kiegészítő jogalkotási javaslatok, különösen akkor, amikor Putyin úgy tűnik, hogy csak a narratíva "Berman-modellje" érdekli, amely megfosztja a zsidókat annak legfőbb előnyétől - a zsidók mint egyedülálló áldozatok koncepciójától. Más szóval, Oroszország világméretű lobbizása a kötelező oktatási programokért és a holokauszttagadás kriminalizálásáért végtelenül hasznosabb lesz a zsidók számára, mint a Sobibor hányingert keltő bemutatói.
Oroszországnak hasznára válik-e a holokauszt világméretű támogatójaként vállalt szerepe? Ezt még nem tudjuk, bár számomra ez teljesen vakmerő és megvetendő dolognak tűnik. Oroszországnak a zsidókhoz való viszonyulása eddig közepes, sőt gyenge eredményeket hozott. A zsidó oligarchák azóta ugrottak el a hajóról, mióta elkezdték érezni a nyugati szankciók nyomását, ami arra késztette Putyint, hogy a "söpredék és árulók" "ötödik oszlopát" ostorozza, akiket ki fognak köpni, "mint egy szúnyogot, amely véletlenül a szánkba repült". Vajon Putyinnak eljön a "sztálini pillanata"? Kétlem, mert Putyin "mindent beleadott" a zsidóbarát stratégiájába, annak ellenére, hogy annak nincs haszna. Izrael, amely mindig arra törekszik, hogy a saját tortáját is megehesse, jelenleg kínos semlegességre törekszik az USA és Oroszország között. Oroszország állítása, hogy Ukrajnában a nácizmus ellen harcol, a legcsekélyebb reakciót sem váltotta ki a nemzetközi zsidó közösségből, míg a Kijevet ért rakétacsapások, amelyek következtében zsidó emlékművek rongálódtak meg, felháborodást váltottak ki. A világ többé-kevésbé elutasította Oroszország holokauszt-narratíváját, vagy ami Putyin számára még rosszabb, egyszerűen nem érdekli.
Ez talán a legélesebb kritika, amelyet Putyin holokauszt-mániájával kapcsolatban megfogalmazhatunk - hogy a keleti szférában az erkölcsi legitimitás és a puha hatalom iránti kétségbeesésből az orosz külpolitikát olyasmihez kötötte, amit a II. világháború után hagyni kellett volna meghalni Mikhóelsz-szel és a többi propagandistával együtt. Milyen furcsa és magányos dombon kell meghalni.
