Putin’s Holocaust Obsession – The Occidental Observer
www.theoccidentalobserver.net
Miközben az orosz-ukrán konfliktus tombol, Nyugaton továbbra is az általános politikai attitűdök egyfajta Rorschach-tesztjeként működik. Általánosságban elmondható, hogy a centrum és a baloldal határozottan ukránbarát álláspontot képvisel, míg a kemény vagy alternatív jobboldal elemei megpróbáltak közös nevezőt találni Putyin Oroszországával, gyakran a wokizmus-ellenességet és a globalizmus és a NATO iránti ellenszenvet használva az ideológiai szolidaritás előnyös csatornájaként. Személyes véleményem az, hogy a nyugatiaknak nehéz érvényes véleményt alkotniuk az egyes ügyek erkölcsi érdemeiről, mivel mindkét ügy (az ukrán nacionalista és az orosz szeparatista) rendelkezik bizonyos érvényességgel. Ez a kemény valóság a többnemzetiségű államokban, ahol a lakosság megosztott az önérvényesítés és az önrendelkezés terén. A konfliktusról szóló legtöbb nyugati kommentár - túl azon, hogy az egyik nemzetnek joga van-e háborút indítani a másik ellen - így továbbra is Rorschach-féle marad, és végtelenül többet árul el a kommentátor politikájáról, mint a helyszínen zajló események valódi természetéről. Ezzel a fenntartással, és mivel ez a weboldal sok munkát szentelt a zsidók és befolyásuk kérdésének, a következő esszé nem annyira egy újabb "magyarázatot" vagy bocsánatkérést kínál a folyamatban lévő háborúra, hanem inkább annak egyik furcsább, de nem kevésbé fontos aspektusára világít rá: Vlagyimir Putyin a holokauszt-narratívának a geopolitikai célok érdekében történő átvételét, népszerűsítését és felhasználását.
Az orosz holokausztpropaganda felemelkedése és bukása
Oroszország a kezdetektől fogva szerves része volt a holokauszt-ipar létrehozásának. Közvetlenül a második világháborút követően a szovjetek érdeke volt, hogy teljesen delegitimálják a kommunista megaállamba való beolvasztásra kiválasztott kelet-európai országok kormányait és népeit. Lettország, Lengyelország, Litvánia vagy Ukrajna népét például népirtásban vagy "emberiség elleni bűncselekményekben" való bűnrészességgel vádolni könnyű módja volt mind a demoralizálásuknak, mind a szovjetellenes nacionalizmus elfojtásának. Az első holokauszt-propagandisták természetesen olyan orosz zsidó fotóriporterek voltak, mint Samary Gurary, Mark Markov-Grinberg, Max Alpert, Semen Fridlyand, Mikhail Trakhman és Georgy Zelma, akik olyan beállított és kurátori képeket publikáltak, amelyeket David Shneer történész úgy jellemzett, mint amelyek a fotóriporterek új "atrocitás-műfaját" alkotják. Míg munkájuk a Szovjetunióban felbőszítőnek bizonyult, az orosz atrocitásjelentésekre adott nyugati reakció kezdetben visszafogott és óvatos volt, és csak a nyugati zsidó újságírók ismételt erőfeszítéseinek és a szovjet beszámolók egyre durvábbá váló jellegének köszönhetően változott meg. Amikor például a Los Angeles Times kinyomtatott néhány orosz fotót Majdanekből, figyelmeztette olvasóit, hogy a közölt anyag "propaganda" lehet. Nagy-Britanniában a BBC zsidó újságírója, Alexander Werth később úgy emlékezett vissza, hogy eleinte "folyamatosan frusztrálta, hogy szerkesztője nem volt hajlandó leközölni a borzalmakról és atrocitásokról szóló történeteit".
A háború után a holokausztról szóló szovjet narratíva iránti igény egyik napról a másikra megszűnt. Míg Nyugaton hamarosan átvették a multikulturalizmus és a fehér bűntudat előretörésének módszertanába, addig a Szovjetunióban a zsidó atrocitás propagandája, mint diskurzus, többé-kevésbé megszűnt. 1948-ra Grossman, a rémtörténetek szerzője marginalizálódott, műveit pedig elhallgatták. 1948 januárjában meghívták Minszkbe, hogy zsűrizzen egy színdarabot a Sztálin-díjért, és a szovjet belorusz állami rendőrség vezetőjének felügyelete alatt megölték egy vidéki házban. Holttestét egy teherautó összezúzta és az utcán hagyta, teljesítve Sztálin kérését, hogy halálát "autóbalesetnek" tulajdonítsák. 1948 novemberében a Zsidó Antifasiszta Bizottságot hivatalosan is feloszlatták.
A Szovjetunió ellenszenve a holokausztról szóló elbeszéléssel szemben közvetlenül összefüggött azzal az igénnyel, hogy az új szatellitállamoknak azt az üzenetet terjesszék, hogy az orosz nemzet úgy küzdött és szenvedett, mint senki más. A nemzetközi zsidóságot, amely egykor hasznos volt a pénzeszközök és a befolyás más formái szempontjából, nem lehetett versenytársként megtűrni. Sztálin zsidókkal szembeni hangulata tovább romlott Izrael 1947-es megalakulása után. Személyesen megdöbbentették a zsidó identitás nyilvános megnyilvánulásai Moszkvában, beleértve a zsidó ünnepek alkalmából tartott tömeggyűléseket és a Golda Meir iránti hízelgő szeretetet. A "nemzet a nemzetben" túl nyilvánvalóvá tette magát. 1949 januárjában a Pravda közzétette híres cikkét, amelyben elítélte a "gyökértelen kozmopolitákat", és márciusban a lapot megtisztították a zsidóktól. Ezután elbocsátották a Vörös Hadsereg zsidó tisztjeit. Zsidó aktivistákat távolítottak el a kommunista párt vezetőségéből. Zsidó írók százait tartóztatták le, és ha orosz álnéven írtak, akkor hirtelen zárójelben megjelent a valódi nevük. 1952 augusztusában 13 zsidót állítottak bíróság elé, ítéltek el és végeztek ki szovjetellenes kémkedésért.
Putyin feleleveníti a "holokausztot"
Amint azt az Ukrajnában "különleges katonai akciót" bejelentő hosszú beszéde is jelzi, Putyin lelkesen tanulmányozza a történelmet, és rendkívül érzékeny arra, hogy a történelem, vagy inkább a történelem politikája hogyan befolyásolja a kultúrát, a nemzeti identitást, a geopolitikát és még a katonai célokat is. Ezért nem is olyan meglepő, hogy a múltba nyúl, hogy a szomszédos nemzetek feletti dominánsabb hatalmat biztosítsa. A holokauszt-narratíva Putyin általi intenzív felhasználása azért különösen érdekes, mert felelevenítette annak egyik eredeti szándékát: fegyverként az oroszellenes nacionalizmus ellen a mostani szovjet szatellitállamokban. Az, hogy Putyin "igaz híve"-e a holokauszt-történetnek, vagy pusztán taktikai okokból használja azt, nem tartozik a tárgyhoz. A holokauszt-narratíva kritikus fontosságú Putyin kelet-európai ideológiai háborúja és az Izraellel való szorosabb kapcsolat kialakítására irányuló folyamatos törekvése szempontjából. Ennek egyik eredménye, hogy Putyin a holokauszt-narratíva egyik legjelentősebb támogatójává vált világszerte.
Emlékhelyek
A holokauszt orosz népszerűsítésének van egy elsietett és átgondolatlan jellege, amit talán a Kreml 2005-ben Izraelnek adott holokauszt-emlékművének komikus adományozása illusztrál a legjobban. Minden jel szerint az orosz kormány rövid időn belül megbízta Zurab Cseretelit, az Orosz Művészeti Akadémia elnökét a műalkotással. A megbízás gyorsaságára utal az a tény, hogy Csereteli a jelek szerint egy korábbi, jelenleg Moszkvában álló szobor modelljeit használta fel, aminek következtében az izraeliek értetlenül állnak az állítólag meztelen zsidó holokauszt-áldozatokat ábrázoló emlékmű előtt, amelyek közül egyik sem tűnik körülmetéltnek.
Kultúra és oktatás
Oroszország a holokausztról szóló narratíva kulturális népszerűsítésébe is befektetett, leginkább a Sobibor című nagy költségvetésű film 2018-as bemutatásával. A film, amely grafikusan használja a szokásos, szörnyű trópusokat (az egyik kritika szerint több száz meztelen nő halálos kínjait mutatja be egy gázkamrában, egy nemi erőszakos jelenetet, áldozatok feláldozását, kegyetlen veréseket, korbácsolásokat, késeléseket, fejbe verést és lőfegyveres kivégzéseket), Vlagyimir Medinszkij orosz kulturális miniszter ötlete volt, akinek minisztériuma finanszírozta a film gyártását. A Times of Israel szerint Sobibor "óriási feltűnést keltett Oroszországban a kormány által vezetett megemlékezési kampánynak köszönhetően, amely idén tetőzött". A Kreml Putyin elnök és Netanjahu izraeli miniszterelnök 2018. januári moszkvai csúcstalálkozójának napirendjére tűzte a film megtekintését. Áprilisban Valentina Matvienko, a Duma Föderációs Tanácsának elnöke videobridge-on keresztül közös vetítést és megbeszélést szervezett kollégájával az izraeli Knesszetben. A filmből világszerte különleges vetítéseket szerveztek, ösztönözve a Schindler listája óta nem látott holokauszt-börzét.
