A Kongó-torkolat közelében fekvő Somában egy dombon lakik Namvulu Vumu, az eső és vihar királya. Néhány Felső-Nílus menti törzsről tudjuk, hogy nincsenek királyaik a szó szokásos értelmében; az egyedüli személyek, akiket ilyenekként elismernek, az Eső Királyai, a Mata-Kodouk, akikről azt hiszik, hogy képesek esőt adni a kellő időben, azaz az esős évszakban. Mielőtt az esőzés március végén megkezdődne, a vidék száraz pusztaság, és a szarvasmarha, a nép legfőbb vagyona, halomra hull a kiégett legelőkön. Amikor március vége közeledik, mindenki, akinek háza van, az Eső Királya elé járul, és egy tehenet ajánl fel neki, hogy zúduljon alá a barna, száraz mezőkre az áldott víz az égből. Ha mégsem jön meg az eső, a nép összegyűlik, és követeli, hogy a király adjon nekik esőt; ha az égen továbbra sem mutatkozik felhő, felvágják a király hasát, amelyben a hiedelem szerint a vihar lakozik. A bári törzsnél az egyik Esőkirály azzal csinál esőt, hogy kolompból vizet hint a földre. Az Abesszínia peremterületein élő törzseknél is találkozunk hasonló tisztséggel. Egy megfigyelő erről a következőket írja: „Az alfai − így nevezik a papot a bareák és kunamák − sajátos tisztséget visel: azt hiszik róla, hogy képes esőt csinálni. Ez a funkció korábban megvolt az algedeknél, és úgy látszik, hogy a nuba négerek még mindig ismerik. A bareák alfaija, akinek a tanácsát az északi kunamák is kikérik, családjával Tembadere közelében egyedül él egy hegyen. Az emberek ruhából és gyümölcsből álló fizetséget visznek neki, és nagy földterületet művelnek meg számára. Királyfélének tekinthető, s tisztsége fivérére vagy nővérének fiára száll. Azt hiszik róla, hogy esőt tud varázsolni, és képes a sáskát is elűzni. Ha azonban a nép csalatkozik reményében, és nagy a szárazság, az alfait megkövezik, s legközelebbi rokonainak kell az első követ reá dobniok. Amikor átutaztunk ezen a vidéken, egy öregember még betöltötte ezt a tisztséget, de úgy hallottam, hogy az esőcsinálást nagyon is veszélyesnek látta, s ezért lemondott hivataláról