kiegészítve a hozzászólást:
.
Sztálin megpróbálta visszaszerezni 1917-1918 -ig az Orosz Birodalomhoz tartozó államokat-Finnország, Balti államok, Lengyelország egy része. 1918-ig nem volt önálló Lengyelország, Finnország, Lettország, Észtország.
....
A 16. és 17. század fordulóján az oroszok, a lengyelek és a svédek között Ó-Livónia birtoklásáért kitört a livóniai háború, amivel együtt érkező éhínség és pestis magával ragadta a terület lakosainak több, mint felét. A 17. század elején Estland tartományt megszerző svédek egy sor új rendelkezést vezettek be az észt területeken, többek között megteremtették az észt tannyelvű tanyasi iskolák hálózatát is. Ez, valamint a német származású földesurak hatalmának megtörési kísérletei miatt az észtek mint "régi szép svéd időkre" emlékeznek erre az időszakra. 1695-1697 között az észt területeken gabonavész pusztított, amit a lakosság ötödét elpusztító éhínség követett. 1700-ban új iga kezdte sorvasztani az országot: I. Péter nagy erőkkel fogott bele Moszkva régi álmának megvalósításába, hogy "ablakot nyisson Európára". Az 1710-ig tartó északi háború észt területekre vezetett hadjáratait ismét pestisjárvány követte, ami a népességszám katasztrofális csökkenéséhez vezetett: az Oroszországhoz csatolt területen a háború előtti népesség alig harmada élt.
Az Orosz Birodalom részévé vált területeken nem változott meg a helyi közigazgatási, vallási és jogrend. Az orosz balti különrend nagyvonalaiban a 19. század második feléig, egyes elemeiben egészen 1917-ig érvényben maradtak. Megmaradt a helyi nemesi önkormányzat, a német nyelvű ügyintézés és a lutheránus hit. A jobbágyság a német nemesség rendelkezése alá került, a svéd időkben valamelyes enyhülő röghözkötöttség újból megszilárdult, ezúttal a lehető legdrámaibb formában.
A 19. század elején eltörölték a jobbágyságot, majd az ugyanezen században megkezdődött nemzeti ébredési időszak az észtek oktatási helyzetének és általános létviszonyainak gyors javulását hozta maga után: kialakult a saját nyelvű kulturális környezet. A század vége felé a nemzeti ébredés egyre radikálisabb vonásokat öltött, amit az orosz vezetés által Finnországban Lengyelországban és a balti provinciákban megvalósított oroszosítási politika váltott ki. A nemzeti mozgalomhoz egész Észak-Észtország és az addigra a cári birodalom egyik legfontosabb nyugati kikötőjévé vált Tallinn is csatlakozott.
Az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban Észtországban közel egymillió fő élt, ennek kb. 90%-a észt nemzetiségűnek vallotta magát. Közel 200 000 észt a határokon túl élt: elsősorban Oroszországba vándoroltak ki, ahol nagy számban alakultak ki életerős, saját iskolával, templommal és a társasági élettel rendelkező települések.
Az első világháborút követő forradalmi eseményekben megroppant Orosz Birodalom 1918. február 24-én lehetőséget adott az Észt Köztársaság kikiáltására. Az 1918-20. között zajló szabadságharcban az észtek visszaverték az orosz kommunisták és a
Landeswehr - a balti-németek véderejének - támadásait.
A közép- és kelet-európai fiatal demokráciákhoz hasonlóan Észtország is sikeresen építette ki nemzeti államát. 1921-ben csatlakozott a Népszövetséghez. Az alig több, mint 20 évig tartó függetlenség során átszervezték a mezőgazdaságon alapuló gazdaságot, kialakították az állami kormányzati szerveket és a saját nyelvű kultúra, oktatás és tudomány feltételeit.
Az 1939-ben kötött Hitler-Sztálin paktum titkos záradékában a náci Németország vezetői Észtországot a Szovjetuniónak vetette, ugyanebben az évben megjelentek az ország területén az első szovjet katonai bázisok. A moszkvai széleskörű háborús fenyegetések hatására 1940-ben bábkormányt erőltettek Észtországra, majd a Szovjetunióhoz csatolták.
Közvetlenül a második világháború hadi cselekményinek észt területekre jutása előtt bebörtönöztek és a Szovjetunióba deportáltak 10 000 szovjetellenes tevékenységgel vádolt észtet. Az 1941. nyarán Észtországot elfoglaló német egységek 1944-ig megszállva tartották az országot. Ugyanezen év őszén az előrenyomuló vörös hadsereg elől Svédországba, Finnországba és Németországba menekült többezer észt család. Észtország a háborúban elveszítette nemzeti kisebbségeit: a nácik elhurcolták a zsidókat, a szovjet hadsereg elől elmenekültek a nyugati partvidéket benépesítő svédek.
1949-ben Moszkva az emberi jogokat, de saját törvényeit is figyelmen kívül hagyva Szibériába deportált több, mint 20 000 embert, többségükben nőket és gyerekeket. A szovjet-ellenes belső ellenállás az '50-es évekig folytatódott az észt erdőségekben. A sztálini terror végének megegyezéssel az 1956-os évet tartják: ebben az évben kezdődött meg a Szibériába deportáltak tömeges visszatérése Észtországba.
Ha a második világháború előtti deportálás elsősorban az Észt Köztársasághoz hű állami vezetőket és értelmiségieket érintette, akkor az 1949-es deportálás célja a szovjet-ellenes belső mozgalom társadalmi bázisának megszüntetése és a kényszerkollektivizálások - a kolhozok létrehozásának - megalapozása volt. Az 1940-es évek végén, '50-es évek elején alapított, valójában gazdátlan mezőgazdasági szövetkezetek az életképesség határán vegetáltak.
http://www.esztorszag.hu/cikk/esztorszag-rovid-tortenete-
!